I. fejezet: Mi változott?

Fel és alá járkáltam a szobámban, minden fordulónál kilestem az ablakon. Edwardnak már itt kellene lennie. Azt ígérte, ideér, mielőtt a felhők eltűnnek az égről. S lám… már szikrázóan süt a nap.
Aztán megpillantottam. Az erdő felől közeledett, futva. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt. Miért nem a Volvóval jön? Mégis mit mondjak majd Charlie-nak, hogy került ide, a város egyik végéből a másikba mindenféle jármű nélkül? Hisz Charlie is tud a látogatásáról. Edward talán elfelejtette? Lehetetlen.
De nem volt több időm gondolkodni, Edward hirtelen mellettem termett. Észre sem vettem, hogy nyílik az ajtó. S nyilván Charlie sem.
- Edward… - kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Ülj le! Beszélnünk kell! – Láttam az arcán, hogy baj van. Engedelmeskedtem. Kényelmetlenül fészkelődtem, önkéntelenül is az ágytakaró bojtjait piszkálgattam.
- De Charlie…
- Bella, nem maradok sokáig. Majd kitalálsz valamit, miért nem jöttem. – Furcsa érzés szorította el a torkom.
- Mi történt? – puhatolóztam óvatosan. Láttam, hogy fekete a szeme, de még a szokásosnál is ingerlékenyebbnek tűnt.
- Nem találkozhatunk többet – jelentette ki egyszerűen. Arca, testtartása, mindene magabiztosságot tükrözött, de én hallottam a hangjából kicsendülő fájdalmat. Úgy éreztem magam, mint aki alól kirántották a talajt.
- Mi? – ennyire tellett tőlem.
- Nem találkozhatunk többet – ismételte meg, ezúttal sokkal határozottabban.
Teljesen összezavarodtam. Pillanatokig levegőt venni is elfelejtettem, enyhe émelygés térített magamhoz. Nagy nehezen összeszedtem a gondolataimat, de csak ennyit bírtam kinyögni:
- Mi a baj?
- Semmi. Csak nem találkozhatunk többet – felelte, immár harmadszor ismételve el azt a borzasztó mondatot.
- Miért?
- Veszélyes vagyok. Rád és a környezetedre.
Hirtelen mintha minden lassulni kezdett volna körülöttem. Veszélyes rám? Nem hittem a fülemnek. Ő mentett ki James karmai közül, az isten szerelmére!
Melléléptem, szerettem volna megérinteni az arcát, de elhúzózódott. Könnyek tódultak a szemembe.
- Edward, kérlek – elcsuklott a hangom.
Tekintetét az enyémbe fúrta, ellágyult a pillantása.
- Nem tudnám elviselni, ha elveszítenélek. Ha valami bajod esne, miattam. Újra.
- De, Edward, én szeretlek. – Nem értettem, mi történik. Azóta, hogy kiengedtek a kórházból Edward minden nap átjött. Minden nap itt volt velem. Tudtam, hogy emészti a bűntudat, de soha nem gondoltam volna, hogy emiatt képes lesz szakítni velem. Nem, ezt nem tudtam elhinni. Kell, hogy legyen mögötte valami…
- Én is szeretlek… ezért teszek mindent… érted.
Láttam, hogy gyötrődik. Láttam, ahogy tökéletes arca elsötétült. Ő is szenvedett. De akkor miért?
- Értem? De én azt akarom, hogy maradj. – A könnyek végigfolytak az arcomon. – Nem a te hibád volt – leheltem halkan.
- De igen – vonásai megkeményedtek –, és nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen.
- Ne menj el – kérleltem halkan.
- Muszáj – közelebb lépett, végigsimított könnyes arcomon. A pulzusom azonnal nekilódult, de ezúttal nem éreztem azt a boldog izgatottságot, amit mindig, amikor megérintett. Szívem gyorsabban vert, de úgy mintha megállni készülne, s igyekezne minden egyes dobbanást pillanatokba sűríteni.
A keze után nyúltam, de azonnal hátrahőkölt. Mint a legelső alkalommal, amikor megpróbáltam megérinteni.
- Egy hét múlva elmegyünk Forksból.
Újra elakadt a lélegzetem.
- Tessék? – Hiába kerestem szemében a magyarázatot. Semmit nem találtam. Olyan volt akár egy alagút. De nem láttam a végét.
- Cralisle elintézi az ügyeit a kórházban, aztán itt hagyjuk a várost. Örökre.
Nem bírtam megszólalni, csak bámultam márvány fehér bőrét, karcsú alakját, igéző tekintetét.
- Miattam nem kell elmenned – suttogtam erőtlenül.
- Nem miattad – válaszolta, de láttam rajta, hogy nem őszinte.
- Edward, kérlek…
- Sajnálom Bella. Hidd el, a te érdekedben teszem – azzal sarkon fordult, s eltűnt az ajtó mögött.

Hisztérikus zokogás vett erőt rajtam, arcomat a párnába fúrva próbáltam elnyomni a hangokat. Nem akartam, hogy Charlie is észrevegye a zaklatottságomat. Elég, ha én szenvedek. És Edward. Mert tudom, hogy ő is ugyanígy érez.

Nem tudom meddig feküdtem az ágyon, Charlie kopogására riadtam föl.
- Kicsim, jól vagy? – hallottam egy fojtott hangot az ajtó mögül.
- Persze, Apu!
- Bemehetek?
- Ehm… gyere. – Igyekeztem elrejteni a sírástól kivörösödött szememet.
Éreztem, hogy valami az ágyamra nehezedik, de nem néztem fel.
- Bells, minden rendben? – Furcsa volt tőle ez a fajta aggódás. De jól esett.
- Igen.
- Olyan náthás a hangod. Megfáztál?
- Nem.
- Készítsek neked valamit?
- Nem, köszönöm.
- Mitől vagy ilyen lehangolt? Amiatt a Cullen-gyerek miatt? Nem úgy volt, hogy átjön?
- Közbejött valami.
Charlie bizonyára rájött, hogy kevés ő ezekhez a női dolgokhoz, így ügyetlenül megpaskolta a hátamat, majd kiment. Kifelé menet még megjegyezte:
- Csak szólj, ha kell valami.
- Köszönöm – válaszoltam rekedten.

Aranyszínű fény vonta be a szobámat. Alkonyodott. Ügyetlenül feltápászkodtam az ágyamról, s az ablakhoz léptem. A párkányra könyökölve élveztem a meleg simogatását. Úgy döntöttem, elmegyek sétálni, ha már egyszer végre szép idő van. Mintha a természet is engem próbált volna vigasztalni. És talán a friss levegő eltereli a figyelmemet Ewardról.
Lábaim automatikusan az erdő felé irányítottak, ahol azonnal megrohamoztak az emlékek. Edward, miért csinálod ezt velem?! Én szeretlek. Szükségem van rád! Ki fogja ezentúl megmenteni az életemet? Megbotlottam egy kiálló gyökérben. Némán nyúltam valami kapaszkodó után, majd terültem el a földön. Annyira megszoktam már az eséseket, hogy a legkisebb hanghatás nélkül vagyok képes végrehajtani őket. Zihálva tápászkodtam fel, felsebzett tenyereimet a zsebembe süllyesztettem. Könnyeim utat törtek maguknak, így kissé homályos látással folytattam a sétámat.
Vajon mi változott ennyi idő alatt? Vele történt valami? Vagy velem? Velem lenne gondja? Nem, azt megmondta volna. De akkor se veszem be, ezt a „téged féltelek” dumát! Eddig is így volt, de azt mondta önző, és hogy vágyik a társaságomra. Mégis mi változott? Nem hagyott nyugodni a gondolat, egyre azon gondolkodtam, mi az, ami ekkora váltást okozhatott. Edward ragaszkodott hozzám, szeretett engem. Normál körülmények között biztos nem hagyna itt magyarázat nélkül. Vagy mégis? Az nem lehet, hogy ennyire félreismertem.
Hirtelen egy reccsenést hallottam valahonnan az erdő mélyéről, s a pulzusom azonnal felgyorsult. Ez pont úgy hangzott, mint mikor a baseball labda csattan az ütőn. Lehetséges lenne…? A következő pillanatban minden reményem szertefoszlott. Újabb csapás következett, s rájöttem: ezek csak favágók. Közeledett a téli időszak, bizonyára tüzelőt gyűjtenek. Megráztam a fejem. Mennyire naiv vagyok. De minden egyes csapás az elevenembe hasított. Újabb és újabb emlékek törtek felszínre. Baseball… Edward hihetetlen gyorsasága… az a csibészes félmosoly, amit annyira szeretek benne… az aggodalom a szemében, mikor a kórházi ágyam mellett virrasztott… az az ijesztő morgás, amit a vámpíroknak tartogatott… Emlékszem mennyire rettegtem, mikor megjelentek Jamesék. Először. De Edward ott volt mellettem. Vigyázott rám.
De most egyedül vagyok.
Hirtelen éles fájdalom nyilallt a nyakamba. Felkiáltottam, s szinte azonnal térdre rogytam. Remegő kezekkel kerestem a fájdalom forrását. Nem is kellett sokáig. Egy apró ezüstszínű kábító lövedék feküdt a tenyeremben. Akkor ezek nem is favágók, hanem… vadászok. De hát vadásztilalom van! - futott át az agyamon. Forogni kezdett körülöttem minden. A látásom beszűkült, szép lassan elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal.
- Edward… - suttogtam halkan, bár nem hallottam a hangomat. A lövedék minden érzékszervemet megbénította. – Edward, szükségem van rád… - leheltem, majd elnyelt a sötétség.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés