Kórházszag… már megint… - Elfintorodtam. – Fertőtlenítő… megfulladok…
Megpróbáltam kinyitni a szememet, de szemhéjam ólomsúlyúnak bizonyult.
- Hm… - dünnyögtem halkan.
- Bella? – szólított valaki a nevemen. Nem ismertem fel a hangját. Zsongott a fejem. Annyira… annyira tompának éreztem magam. Összekuszálódtak a gondolataim.
Egy kéz érintette meg óvatosan a bőrömet. Összerezzentem. Ne, ez hideg… A kéz azonnal visszahúzódott. Ajkam halvány mosolyban játszott, örömmel nyugtáztam a jeges érintés eltűnését. Melegre vágyom…
- A nyugtatók – zendült egy érces hang közvetlenül a fejem mellett. – Azok miatt kába. – Sértett a hangja. Túl mély volt, túl… hangos. Megpróbáltam megfordulni, de nem igazán voltam ura a mozdulataimnak.
- Mhpr… - morogtam elégedetlenül.
- Nyugalom. – Furcsa szövetet éreztem a homlokomon. Hűvösen tapadt verejtékező bőrömhöz. Azonnal tiltakozni próbáltam. Hagyjanak már ezekkel a hideg vacakokkal! Ráadásul ez még nedves is. Kirázott a hideg.
- Láza van, de nemsokára újra elalszik – mondta a kellemetlen hang, de én már nem értettem a szavait. A hangok számomra nem álltak össze jelentéssel bíró szavakká, tudatom ismét elhomályosult. Kétségbeesetten küzdöttem a testemet beborító sötétség ellen, de az erősebbnek bizonyult.

Hangok. Rengeteget hallottam. Zsibongtak, teljesen megfájdult tőlük a fejem.
- Csendet, csak egy kis csendet szeretnék – motyogtam nyűgösen, a fejemre húzva a takarót. De a hangok csak nem akartak megszűnni.
Hideg kéz érintette meg a bőrömet, s én azonnal felkaptam a fejem. A párna lehullott a földre; Edward arca ott lebegett tőlem. Örömmel szívtam be bódító illatát, önkéntelenül is felé nyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Azonnal hátrébb lépett, szemében gúny csillant. Fel nem foghattam miért.
- Szánalmas próbálkozás – jelentette ki. Nehezem emeltem fel a fejemet, minden forgott körülöttem.
- Micsoda? – nyögtem elhalóan. Már megint lemaradtam egy lépéssel…
- Remélted azonnal a segítségedre sietek, igaz? – szinte tapintani lehetett a hangjából áradó rosszindulatot.
- Mi? - Edward hangja tökéletesen kivált a hangzavarból, mégse értettem semmit. Ráadásul a szoba sem volt hajlandó megállni. Pörgött, én pedig pörögtem vele…
- Azok után, hogy szakítottunk, úgy döntöttél okozol magad körül egy kis felhajtást, hátha visszajövök. Hátha megmentelek. – Mindezt, mint tényt közölte, ezzel szinte teljesen kizárva azt a lehetőséget, hogy téved.
- Tessék?! – Lüktetett a fejem, de nem foglalkoztam vele. A harag elemi erővel tört ki belőlem. – Szerinted én magam kértem, hogy lőjenek le? – kérdeztem élesen. – Szerinted élvezem, hogy megint a kórházban kell töltenem az időmet?! – kicsordultak a könnyeim, ökölbe szorított kézzel próbáltam visszanyerni az önuralmamat.
- Igen. – Edward rezzenéstelen arccal nézett rám.
- Tévedsz – suttogtam halkan. Fájt. Annyira fájt, hogy nem hisz nekem. Hogy engem vádol. Hogy egyedül hagy.
Percekig hallgattunk és én minden egyes másodpercben attól rettegtem, hogy egyszerűen sarkon fordul és elmegy.
- Szeretlek – néztem tökéletes arcába -, és szükségem van rád.
Szemében harag gyúlt, de nem tudtam eldönteni, hogy rám mérges-e vagy magára, amiért itt van velem. A hangja mindenesetre megenyhült.
- Nem, nincs. Bella, nézz magadra! Itt fekszel, attól a méregtől imbolyogva, amivel eltaláltak, és azt bizonygatod, hogy kellek neked. Ez is miattam van, hát nem érted?
- Nem – néztem dacosan topáz színű szemeibe.
Türelmetlenül toporgott, s újra végighullámzott rajtam a félelem. Itt fog hagyni.
- Ne menj el – könyörögtem.
- Bella, mi már nem tartozunk össze – mondta szigorúan, már-már kegyetlenül. Szemeiből mintha apró nyilacskák indultak volna, hogy felsebezzék amúgy is sajgó szívemet. Újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon.
Edward leült az ágy végébe, hangja esdeklően csengett:
- Emlékszel, egyszer azt mondtam, hogy te fontosabb vagy nekem, mint én neked, és ezért lennék képes elszakadni tőled. Akkor azt felelted, hogy te is megtennéd értem.
- De miért? Semmit nem értek. – Kezeimet összekulcsoltam felhúzott térdeimen, ezzel is növelve a köztünk lévő távolságot.
- Nem kell, hogy értsd. Csak higgy nekem. Mindenkinek jobb lesz így.

Délután meglátogatott Alice. Láttam rajta, mennyire megdöbbent, mikor tudatosult benne, milyen mély sebeket okozott nekem Edward. Gyorsan felmérte az állapotomat: vörösre sírt szemeimet, reszkető kezeimet, sápadt arcomat, aztán leült mellém, hogy megvigasztaljon. Óvatosan megpaskolta a kezeimet és én akaratlanul is összerezzentem a hideg érintésre. Alice kérdőn nézett rám.
- Lázas vagyok – feleltem halkan.
Alice bólintott, jelezve, hogy megértette és visszahúzta kezeit.
- Carlisle szerint nemsokára jobban leszel – mosolygott rám biztatóan.
- Carlisle? Nem ő kezel… - motyogtam halkan.
- Ez igaz, de gondolod, hogy a család kedvenc halandóját, akinek az életben maradásért annyit küzdünk, itt hagyjuk napokra egyedül? – Alice bizonyára csak viccelni próbált, de épp az ellenkező hatást érte el.
Nyeltem párat, de éreztem, hogy lezárt szemhéjaimon keresztül is átszivárognak a könnyek. Először csak lassan, de nemsokára feltört belőlem a zokogás. Alice átölelt, és ezúttal nem húzódtam el a hideg érintés elől. Belekapaszkodtam, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.
- Csss – csitított halkan. – Nincs semmi baj.
De én csak sírtam. Már, hogy ne lenne baj! Edward szakított velem! És azt sem tudom, miért! Miért, miért, miért?
Alice lassan ringatni kezdett, mint egy kisgyereket, s hallottam, hogy az altatódalomat dúdolja. Folytak a könnyeim, de lassan elcsendesedtem. Görcsös szorításom is engedett. Azokban a pillanatokban úgy éreztem: van egy nővérem. Valaki, akire számíthatok. Hangjának lágy tónusai végül kimosták belőlem a fájdalmat. Kimerültem.

Valamikor éjjel ébredtem fel újra. Alice még ott volt, valami magazinfélét lapozgatott a másik ágyon. Azonnal megérezte, hogy magamnál vagyok és mellém telepedett.
- Jobban vagy? – kérdezte.
Bólintottam. Rám mosolygott.
- Kaptál nyugtatókat, míg aludtál.
- Köszönöm – motyogtam lesütött szemmel. Nem lett volna szabad ennyire elhagynom magam.
- Ne nekem köszönd – rázta meg a fejét. – A nővér vélte szükségesnek az újabb adagot.
Ismét bólintottam, úgy éreztem, az agyamban lassabban folynak a gondolatok.
Nem akartam megtörni a csendet, olyan békés volt, olyan vigasztaló. De aztán nem bírtam tovább.
- Miért? – néztem Alice csillogó szemeibe. – Miért történik mindez? Edward hozzád áll a legközelebb, te biztos tudod, mi a baja.
- Félt téged, Bella. Ezt meg kell értened.
- De én nem értem. Miért vagyok most nagyobb veszélyben, mint eddig?
Láttam, hogy elgondolkozik. Talán azt latolgatta, mennyit árulhat el nekem.
- Nem vagy nagyobb veszélyben – felelte végül. – De Edward nehezen viseli ezt a fajta felelősséget – magyarázkodott. – Te is tudod milyen, könnyen kárt tehetne benned. Gyenge ember vagy csupán.
- Miatta! – csattantam fel. – Ő nem hagyta, hogy olyan legyek, mint ti!
- Bella, ő így szeret, ahogy vagy. – Nem kerülte el a figyelmem, hogy jelen időben beszél.
- Akkor miért hagyott el?
- Így biztonságosabb – jelentette ki egyszerűen.
De én ezt nem voltam képes elhinni. De nem akartam több könnyet Alice jelenlétében, inkább másra tereltem a szót.
- És mi történt az erdőben? – kérdeztem. – Arra emlékszem, hogy meglőttek… hm… vadászok talán? De utána minden ködös. Ki talált meg egyáltalán?
- Látomásom volt. Tudtam, mi fog történni. Jasper próbált megvédeni, de nem ért oda időben. Ájultan hoztak be, az intenzív osztályon feküdtél napokig. Az a mennyiség, ami a véredbe jutott valami nagyobb állatnak az adagja volt. Mondjuk, egy medvéé. De még azt is kiütötte volna elég hosszú időre. Az apád halálra aggódta magát, azzal fenyegetőzött, hogy puszta kézzel fojtja meg a vadászokat. – Alice elmosolyodott. – Vicces volt. – Elképzelni sem tudtam, mi lehet olyan szórakoztató Charlie dühkitöréseiben, de szó nélkül hagytam. Vártam, hogy befejezze a történetet. – Aztán átkerültél ide, az édesapád kiharcolt neked egy különszobát. Lassan egy hete itt fekszel.
- Aha. – Értelmesebb válasz nem jutott eszembe. – És meddig kell még itt maradnom?
- Carlisle szerint holnap kiengednek.
- Ó, az jó.
Újra csendben ültünk egy ideig.
- Alice – szólaltam meg tétován. – Köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagy velem – éreztem, hogy zavarba jövök. – Ez sokat jelent nekem.
- Nincs mit – felelte könnyedén. – Jó látni, hogy újra elpirulsz – rám mosolygott. – Ez azt jelenti, hogy gyógyulsz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés