Harmadik fejezet: Álmok


Másnap valóban kiengedtek. Charlie jött értem, és bár láttam rajta, hogy örül annak, hogy meggyógyultam, nem igazán tudott magával mit kezdeni, míg én a ruháimat pakolásztam.
- Megyek, megkeresem az orvost – jelentette ki hirtelen és mire bólinthattam volna, már el is tűnt a kórteremből. Én közben összeszedtem minden holmimat – annyira sok időt szerencsére nem kellett itt töltenem, hogy ez sokáig tartson – s kissé bizonytalan léptekkel botorkáltam vissza az ágyamhoz. Mostanra már igazán megszokhattam volna, hogy nem vagyok teljesen ura a mozdulataimnak, de ez most rosszabb volt. Időközönként szédülni kezdtem, és ilyenkor nagyon nehezen maradtam talpon. Pocsék érzés volt, határozottan nem tetszett.
- Látom, szédülsz – csendült egy hang mögöttem, s én azonnal az ajtó felé kaptam a fejem. Carlisle és az apám – és mindketten aggódó tekintettel méricskéltek.
- Jól vagyok – sóhajtottam. – A szédülés pedig majd elmúlik.
- Valóban – villantott rám egy széles mosolyt Carlisle. – De körülbelül még három napig számítanod kell különböző egyensúlyzavarokra. A nyugtatók mellékhatása – magyarázkodott. – A szervezeted így kompenzálja a nagy mennyiségű – ráadásul valamilyen szinten ellentétes hatású – gyógyszerek jelenlétét. A kábító folyadék, ami a véredbe jutott csak lassan bomlik, ezért okoz ennyi problémát. De pár nap és kiürül a szervezetedből.
- Hurrá – morogtam lehangoltan. Más se hiányzott…
- Charlie, vigyázz a lányodra, én ne engedd ki a házból, amíg teljesen rendbe nem jön.
- Úgy lesz – bólintott az apám szófogadóan.
- Akkor minden jót – köszönt el, majd elviharzott a folyosón.
- Köszönünk mindent – kiáltott még utána Charlie, majd hozzám fordult:
- Mehetünk?
- Persze – motyogtam. Igazából semmi kedvem nem volt itt maradni,a négy csupasz fal közé bezárva – bár kétségkívül Charlie a következő napokban is hasonlóra kárhoztat –, de csak nagy erőfeszítések árán tudtam magam rávenni az indulásra. De ahogy felemelkedtem az ágyról, a szoba mintha meglódult volna. Nyekkenve zuhantam vissza a párnák közé. Charlie azonnal mellettem termett.
- Jól vagy?
- Igen, csak szédülök kissé. Nem segítenél?
Szó nélkül felnyalábolt, egyik kezemet átvetette a nyakán, a másikat a derekamra fonta. Már épp tiltakozni akartam, hogy nem rokkant vagyok, de még így is – hogy ő tartott – azonnal rám törtek a rosszullét-hullámok. Mint valami borzalmas ringlispíl…
A parkolóban azonnal szemet szúrt az a szirénázó bádogdoboz, de ezúttal minden ellenkezés nélkül ültem be. Jó volt végre egy viszonylag stabil pontot találni. Még ha a világ nem is akart megállni.
- Apu – vettem erőt magamon –, anyu ugye nem tudja, mi történt?
Csak rám pillantott és tudtam, hogy baj van.
- Ugye nem?!
Bűnbánóan rám mosolygott és csak annyit fűzött hozzá: - Ismered Renée-t.
- Mikor? – kérdeztem élesen. Nem igazán rá haragudtam, de nem tudtam kontrollálni a hangom.
- Holnap indul a gépe. Délre ér a repülőtérre.
- Akkor még le tudom beszélni! – izgatottan keresni kezdtem a mobilomat, majd gyorsan bepötyögtem anyu számát. Összesen négyszer csengett ki.
- Halló?
- Anyu! – kiáltottam bele, a kelleténél talán egy kicsit hangosabban.
- Kicsim! Jól vagy? Charlie mondta, hogy…
- Semmi bajom – szakítottam félbe –, úgyhogy semmi szükség arra, hogy ide gyere!
- De Bella! Olyan rég nem találkoztunk!
- Anyu, kérlek, miattam ne szakítsd meg a körutatokat. Majd jössz, ha az befejeződött. Ha jól tudom, az sincs már olyan messze…
- Másfél hét.
- Na látod! Ennyivel a vége előtt nem érdemes abbahagyni!
- De…
- Akkor ezt megbeszéltük. Szia, anyu, szeretlek!
- Szia…
Gyorsan lecsaptam a telefont. Mikor oldalra pillantottam, láttam, hogy Charlie engem bámul. Ráadásul volt valami furcsa a tekintetében.
- Mi az? – kérdeztem értetlenül. – Valami rosszat mondtam?
- Leráztad az anyádat.
- Ööö… igen. Nem akarom, hogy miattam felborítsa az egész programját.
- Aha. – Hát ez nem hangzott túl meggyőzöttnek. – Megváltoztál, mióta itt vagy – folytatta eltűnődve, de aztán megrázta a fejét és csak annyit fűzött hozzá:
- Néha magadra is gondolnod kéne, nemcsak másokra.
Csak némán bólintottam. Egész úton hallgattunk.

Egész éjjel forgolódtam. Rémképek táncoltak a szemem előtt, és nem tudtam szabadulni tőlük. Most kezdtem igazán értékelni a nyugtatók hatását. Most, hogy már nem kaphattam belőlük. Újra és újra átéltem azt a pillanatot, amikor a lövedék a nyakamba fúródott. A fájdalmat, a meglepettséget, az értetlenséget. De az álmaim újabb részlettel gazdagodtak. Láttam, ahogy Edward gonoszul mosolyogva figyeli hogyan vesztem el lassan az öntudatomat. Láttam a kezében a kábítópuskát és biztos voltam benne, ő lőtt.
De mást is álmodtam, ennél sokkal szörnyűbbet. Vérfarkas voltam és a Cullen-ház felé tartottam. Hihetetlenül erős vérszomj támadt fel bennem, a frászt hozták rám a saját ösztöneim. Bántani akartam őket, főleg Edwardot. Éjjel törtem rájuk. Tudtam, hogy nem alszanak, ahogyan azt is, hogy könnyen előfordulhat, hogy nincs mindenki otthon. Tiszta volt az éjszaka – kitűnő látásviszonyokat biztosított egy sikeres vadászathoz. S valóban… Carlisle–t, Esmét és Jaspert nem láttam sehol. Tehát Alice is ott olt volt. Helyes – gondoltam –, két legyet egy csapásra. Óvatosan körbeszimatoltam, s elégedetten állapítottam meg, hogy Edward a szobájában van, egyedül. Kiváló. Ő lesz az előétel – döntöttem el. Borzalmas dolgok jutottak eszembe, ölni akartam. Edward volt az elsődleges célpontom. Aztán Alice. Nem értem, miért pont ők. Hisz ők a legfontosabbak számomra. De talán éppen ezért. Mindenesetre sikerült meglepnem Edwardot. Nem számított rám. Egyetlen ugrással a mellkasán teremtem és rávicsorogtam. Ő azonban egy egyszerű mozdulattal lesöpört magáról.
Másodpercek alatt támadóállásba rendeződtünk. Nem hívott segítséget, azt hitte képes lesz velem egyedül elbánni. Tévedett. Ott haraptam, ott karoltam, ahol értem. Gyors ugrásokkal tértem ki ütései elől, fenyegetően morogtam rá, mindenen egyes alkalommal, amikor túlontúl közel került hozzám. Ilyenkor mindig gúnyosan elmosolyodott. És ez volt a hibája. Nagy elbizakodottságában nem jött rá, mire készülök. Nem vette észre, ahogy a súlyomat a hátsó lábaimra helyeztem, így nem tudta, hogy ugrani fogok. Márpedig én ugrottam. Egyenesen a torkának. Egyetlen félelmetes erejű harapással – és egy borzalmas reccsenéssel – törtem ki a nyakát.*
Sikítva ébredtem. Hatalmas szerencsémre azonban Charlie már elment. Legalább nem aggódik értem fölöslegesen.

A forró víz egy kis életet öntött belém, kicsit felfrissítette elgémberedett tagjaimat, de a karikákat a szemem alól nem tüntette el. Ahogy az agyamban lévő ködöt sem oszlatta fel. Fáradtam csoszogtam le a konyhába, s életemben először a kávéscsészéért nyúltam. Utáltam a kávét, már a szagától is rosszul voltam, de muszáj volt magamhoz térnem. Mégse ténfereghetek úgy a házban, mint valami zombi. Míg forrt a víz, gondolataim ismét elkalandoztak. Folyamatosan az álombeli képek villogtak előttem. Megborzongtam. Nem, ez nem én vagyok. Csak egy buta kis álom, semmi több – biztattam magam.
Mint rájöttem a kávé néha tényleg csodákra képes. De rászokni nem fogok, ebben biztos voltam. Kerek húsz percembe telt, hogy leerőltessem a torkomon azt a löttyöt. A gondolataim azonban valamelyes rendeződtek, így úgy gondoltam, megérte. És a reggeli müzlim bekanalazása közben arra is rájöttem, hogy, mit kéne tennem. Elmegyek Edwardhoz és rendezem az egész helyzetet. Bár azt is eldöntöttem, hogy nem fogok neki könyörögni, nem voltam biztos benne, hogy ezt be is tudom majd tartani. Nem is számít – gondoltam megsemmisülten –, de ez akkor sem mehet így tovább. Tudnom kell, mi történt. Bár abban is biztos voltam, hogy Charlie nem engedne sehová, hisz meg lett neki tiltva, hogy kiengedjen a házból, de mivel még egyetlen szédülési hullám sem vonult végig rajtam, úgy ítéltem meg, hogy minden különösebb kockázat nélkül elhagyhatom a házat.
Viszonylag gyorsan összekészültem, felkaptam az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat, a hátamra kanyarítottam a dzsekimet, majd belepillantottam a tükörbe és megállapítottam, hogy pont olyan sápadt vagyok, mint Edward. Csodás dolog a szerelem, ugyebár… Egy sóhajjal leakasztottam a kocsi kulcsomat a falra szerelt tartóról, gyorsan bezártam az ajtót és a kocsim felé vettem az irányt. A furgonom mellett azonban már állt valaki és láthatóan rám várt.







* Tisztában vagyok vele, hogy egy vámpírt nem lehet így megölni és azt is tudom, hogy nagyon elnagyoltam az összecsapást, de ne felejtsétek el: ez egy álom. És egy álomban minden megtörténhet…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés