Még mielőtt újra elindíthatnám a CD-t, Bella a kezem után kap. Meleg ujjai a csuklómra fonódnak – egy pillanatig összeszorított szemmel és foggal tűri a fájdalmat, amit a mozdulat jelent. Ösztönösen a jobb kezét mozdította: azon van James harapásának a nyoma… Carlisle figyelmeztetett, hogy ez különösen fájdalmas része lesz a helyzetnek. Egy vámpírharapás sosem gyógyulhat meg teljesen, hiába szívtam ki a mérget. Mindig hideg lesz, és a kezdetekben a bőr legapróbb húzódására is úgy fogja érezni, mintha megint fellobbannának a mérgezés fájdalmas lángjai. Emellett Bellának nyilván fel sem tűnt, hogy a karjába szúrt tű elmozdult és félig kicsúszott a helyéről. Óvatosan pillantok rá, szabad kezemmel megigazítom a szökevényt, és mindeközben próbálok nagyon megnyugtató is lenni. Elvileg lehetetlen őszülnöm, de biztosra veszem, hogy ha így folytatja, hamarosan fehér hajú aggastyán leszek.
Bella változatlanul állhatatosan mered rám.
- Ugye tudod, hogy azt az előbb... azt teljesen komolyan gondoltam. Ugye tudod?

Felvont szemöldökkel nézek rá, semleges arccal. Amíg nem tudom, pontosan mit ért az „az” alatt, addig én ugyan meg nem szólalok! Annál váratlanabb dolgokkal tud előhozakodni, hogy a meglehetősen egyedi világszemléletét ne is említsem. Hiába van egy esélyes tippem, nem szabad meggondolatlannak lennem, az ő érdekében. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha működne vele is a képességem! Ha milliószor nem kívántam már ezt, akkor egyszer sem…
- Amit az előbb énekeltünk. – Ennél a pontnál már nem mer a szemembe nézni, lesüti a tekintetét. Lassan, óvatosan lefejti ujjait a csuklómról, és kezét mintegy ráérősen visszaereszti az ágyra maga mellé. Hirtelen mozdulat egyenlő fájdalom, azt pedig gondosan kerülni kell, ez még az ő félhalott életösztönében is kódolva van. – Komolyan gondolom, Edward. Az egész szöveg… illik. És… én nem tudom megfogalmazni, de ettől még… tudnod kell. Rendben?
Halált megvető bátorsággal fejezi be, de olyan mélyen elpirul, mint eddig szinte soha. Ujjai a takaróját babrálják, nem tud mit kezdeni magával… de miért is? Hiszen semmi rosszat nem mondott…
Illetve dehogynem, rosszat mondott, nem lenne szabad így gondolkodnia!

Leegyszerűsítené a helyzetet, ha meggyűlölt volna. Vagy ha végre félne tőlem. Vagy ha egyszerűen nem szeretne. Bármit, csak ezt ne!

~Hát nincs más elfoglaltságod, csak a veszélyt magad mellett tartani, törékeny angyal? Vagy azt hiszed, ha egyszer meg tudtam állni, hogy megöljelek, akkor legközelebb is sikerülni fog? Túl nagy a bizalmad bennem, Bella… Azt kellene mondanod, hogy takarodjak a közeledből. Érted megtenném, hallod? Ha az egész világ összeesküdne ellenünk, akkor sem hagynálak el, de neked csak egy szavadba kerülne, és véget vetnék az életemnek, nehogy terhedre legyek még egyszer. S ahelyett, hogy üvöltenél a majdnem-gyilkosoddal, aki most is, folyamatosan arra vár, mikor ölhet meg, ahelyett ilyen szép szavakat suttogsz neki a csendben. Értelek, Szépség, ne félj… ennél szebb vallomást senki sem kívánhatna. Tudod, hogy a világ legboldogabb lénye vagyok ebben a pillanatban? Remélem, tudod, mert én nem mondhatom el. Nem láncolhatlak még jobban magamhoz. Megérted, ugye? Nem tehetem meg veled.~

Túl hosszú ideig kalandoztam el, mert félrenéz, szemében könnyek csillognak. Óvatosan a keze közé kulcsolom az ujjaim – ő bátorító szorításnak érezheti ezt is, pedig éppen csak, hogy megfogom… – nagyon komolyan szemlélem. Várom, hogy rám nézzen, de csak nem akar, hát magam felé fordítom az arcát.

~Mit is határoztam el fél perce olyan sziklaszilárdan?~

- Bella, fontosabb vagy nekem, mint bármi ezen a világon. Te vagy az életem, az otthonom, a reményem. Olyan vagy nekem, mint folyónak a tenger. Minden csepp víz azért fut, hogy elérje a torkolatot és beleolvadjon a végtelenségbe. A tenger nélkül a folyó is értelmét veszti.
Felfelé fordítom a tenyerét, az arcomat hozzásimítom. Bámulatos, hogy a bőre milyen puha, milyen kellemes… Néhány másodpercig megengedem magamnak, hogy kiélvezzem, aztán felemelkedem. Megint azon kapom magam, hogy a tekintetem ellágyulva barangolja be a vonásait. Elképesztő, de ezekre az egyszerű pillantásokra legalább annyira szükségem van, mint embernek a levegőre.
- Én csak írom, de te magad vagy a dallam...* – suttogom gyengéden. Apró csókot lehelek a tenyerére. – Akármilyen borzasztó, de szeretlek, Bella. Elhiszed nekem, hogy én is komolyan énekeltem neked azokat a sorokat?

Pár pillanatig zavarodottan mered rám, mielőtt sűrű pislogással újra rám fókuszálna. Magamban elégedetten felkuncogok, de a helyzet komolyságához nem illene, ha hangosan is tenném.
~Hogy is szoktad ezt mondani? Elkápráztatlak? Ha bűn, ha nem, engem boldoggá tesz, hogy ilyen hatással vagyok rád!~

- Költőnek is felcsaphatnál – mormolja Bella. – Ezek a legszebb verseket is megszégyenítően szép szavak voltak, tudod? Szegény Esme, ha megtudja! Te folyamatosan felvágsz előttem.
Rám mosolyog, viszonzom a gesztust. Próbál valamit kezdeni magával, látom. Hallgatunk. Igyekszem türelmes maradni, és ezúttal nem is esik nehezemre, hiszen tudom, hogy úgyis ki fogja mondani, amin vacillál.
- Én nem tudom ilyen szép szavakban kifejezni magam. De amiket elmondtál… – Már megint elpirul! Meg fogja vajon tanulni valaha, hogy mondja ki nyugodtan, amit gondol? De most, azt hiszem, boldoggá akar tenni, ezért folytatja. – Ez mind igaz énrám is. Éjszaka van körülöttem, amiben te vagy a hold, a fény. Nélküled vakon botorkálok a sötétben és nem akarok élni. Te találtad meg a lelkemet. Nélküled értelmetlen minden.
Még véletlenül sem nézne a szemembe. A vér olyan erővel zubog az arcbőre alatt, hogy attól tartok, belülről felsebzi. Észre sem vettem, mikor mosolyodtam el, míg hallgattam. Mintha még a neonlámpák is fényesebbek lennének, a színek még élénkebbek, a légzés még könnyebb, mint valaha.

Ajkamat az ajkára szorítom, aztán arcomat az övéhez simítom.
- A legszebb vallomás mégis tőled hangzott el ma – suttogom a fülébe, még nekem is feltűnik, hogy a hangom szinte dorombol. Még ahhoz is túlságosan örülök, hogy megszidjam magam ezért. Figyelem a szívdobogását, úgy felgyorsult megint, hogy csodálom, ha nincs légszomja ilyen tempó mellett. Megvárom, míg valamicskét megnyugszik szédült kalapálása, azután felegyenesedem ismét.
- Na, de most már hallgassuk azt a zenét! – vigyorgok rá. – Csak kíváncsiságból, a többi számnál is hasonló sokkhatásra számíthatunk?
Megrántja a vállát, az arca megvonaglik a meggondolatlan mozdulatra, és sápad egy árnyalatnyit. Hát igen, még egy érv a CD folytatása mellett. Ha nem beszélgetünk, nem mozog, azaz nem okoz saját magának fájdalmat. Azért igyekszik nemtörődöm módon válaszolni.
- Honnan tudjam? Tudod te, milyen régen készült ez a válogatás? Fene sem emlékszik már…

Újra elindítom a lemezt. A rövid, jellemző bevezető dallam újfent nem tartogat nekem meglepetést. Paramore. Hát igen, a vámpírlét egyik előnye a memória. Az agyműködésünk ebben teljesen különbözik az emberekétől, és egyszerűen minden megragad a fejünkben. Nincs olyan zeneszám, amit elfelejtek, ha egyszer már meghallgattam. Persze ez nem terjed ki az élet összes területére. A természettudományokhoz például furcsa módon kevésbé értek. Azt kétszer is el kell olvasnom, hogy véglegesen megjegyezzem, míg például Rosalie erre sosem szorult rá. Ő az irodalommal áll viszonylag „hadilábon”. Azért még így is hálás lehet a vámpír. Nyilván kevésbé üdvös, hogy kitörölhetetlenül bevésődnek a kellemetlen emlékek is, de összességében inkább ez, mint hogy folyamatosan frissítenem kelljen a hosszú távú memóriámat.

“How can I decide what’s right?
When you’re clouding up my mind
I can’t win your losing fight
All the time…”

(Hogy tudom eldönteni, mi a helyes?
Amikor elborítod az elmémet
Nem tudom megnyerni az elveszett harcodat
folyton folyvást…)

Az újra felszikrázó elektromosság kettőnk között már nem annyira meglepő, majdhogynem fel vagyok rá készülve. Ujjam ismét Bella kézfejét cirógatja. De ez a szöveg… már megint. Milyen album ez? Hát mindig az elevenembe talál? Már ha van nekem egyáltalán olyanom… Mintha csak az előbbi beszélgetésre válaszul csendülnének fel ezek a szavak. S valóban… Bella mellett képtelenség tisztán gondolkodnom, képtelenség azt tennem, ami helyes. Önzőség, persze. Vagy nem? Hiszen ő velem boldog! Épp most mondta el. A különbség csak annyi, hogy ő túltenné magát rajta, ha ennek vége szakadna kettőnk között. Én nem. Én soha nem fogok tudni talpra állni, miután ő elhagy. És el fog, hiszen… Magamban cinikusan elvigyorodom. Hogyan jellemezte Renée-nek? „Diákszerelem.”

“Nor could I ever own what’s mine
When you’re always taking sides
But you won’t take away my pride
No, not this time
Not this time…”

(Hogyan tudnám megszerezni azt, ami az enyém?
Mindig váltogatod az oldalakat,
De nem fogod elvenni a büszkeségem.
Nem, most nem,
most nem…)

Ezek lennének vajon Bella sorai? Minden bizonnyal. Elveszem tőle az életét, azzal, amit művelünk. Hiszen nekem nincs életem; ami pedig van, az nem neki való, Bella ennél sokkal többet érdemelne. Az oldalakról is találóan fogalmaz… Ma szerelmet vallok neki, tegnap pedig el akartam volna küldeni Jacksonville-be. El kellene küldenem, természetesen, de már nem bírom. Valahányszor ilyesmiről beszélek, Alice szánakozva méreget, mint egy idiótát, Carlisle vagy Esme pedig leginkább úgy, mint türelmes tanár a nehézfejű diákot. Néha igazán nem tudok kiigazodni rajtuk. Vagy ők nem látják, mire kárhoztatom Bellát?
Őt figyelem. Megint lehunyt szemmel hallgatja a zenét, egyelőre kifejezéstelen, nyugodt arccal. Nem vette észre talán?

“How did we get here
When I used to know you so well?
How did we get here?
Well, I think I know…”

(Hogy jutottunk el idáig,
Mikor régen olyan jól ismertelek?
Hogy jutottunk el ide?
Nos, azt hiszem, tudom…)

Valóban jó kérdés: hogy jutottunk el idáig? Elrontottunk valamit? Történhetett-e volna másképp? Jobb lett volna akkor Bellának? Hogy nekem nem, az nem kérdés. Nincs olyan lehetőség, amiben nem lehetek Vele, mégis jó nekem. De Bellának? Hogyan alakult volna az élete, ha én nem ártom bele magam? Vajon – akaratlan ökölbe szorul a kezem –, idővel igent mondott volna valaki másnak? Newtonnak, például? Vagy annak a Tylernek? Valószínűleg darabokra szaggattam volna, akármelyik is az. Vagy talán nem, hiszen Bellának nem akarok fájdalmat okozni. Másként kellett volna csinálnom valamit? Hibáztam valahol? Istenem, bárcsak kaphatnék néha választ a kérdéseimre!
Bella, mintha csak megérezné a vívódásomat, szabad kezét a kezemre teszi. Biztosan fájt neki a mozdulat, de bátorítón mosolyog rám. Erőtlenül viszonzom a gesztust.
~Hát nem hibáztatsz, szépséges angyal?~
Tekintetünk nem ereszti a másikét.

“The truth is hiding in your eyes
And it’s hanging on your tongue
Just boiling in my blood
But you think that I can’t see…

What kind of man that you are
If you’re a man at all
Well, I will figure this one out
On my own…”

(Az igazság a szemedben bujkál,
A nyelved hegyén van,
Az én véremben is forr,
De azt hiszed, nem látom…

Milyen ember vagy te,
Ha ember vagy egyáltalán…
Nos, ezt majd kitalálom
Én magam, egyedül…)

Hát ez a szöveg… még érdekesebb. Mi vezette Bellát arra évekkel ezelőtt, hogy pont ezzel a két számmal kezdje a válogatást? Megérzés? Vagy csak véletlenül így alakult? Akkoriban a létezésemről sem volt még halvány sejtelme sem, tehát biztosan nem miattam. Vagy volt valaki, akivel kapcsolatban így érzett? De nem, nem hazudna nekem, és megmondta, hogy soha még csak hasonlót sem érzett senki iránt. Bárcsak akkoriban megkérdezhette volna tőle ezt is! Persze, ennél ostobább kívánságom aligha lehetne, teljesen logikátlan.
„Ars longa, vita brevis.”**, mondták a régi rómaiak. Mindenesetre biztos, hogy furcsa dolgokra képes. Például most megjósolt valamit, amire ők nyilván nem is gondoltak, a mi életünkre pedig teljesen ráillik. Különös…
Most már látom rajta, ő is feleszmélt. Rájött, mit hallgatunk már megint. Ismét olyat, ami talán igazabb, mint ahogy mi képesek vagyunk megfogalmazni. Próbálkozik, hogy az arcán ne láthassam, amit átél, de a szemét nem hunyja le, márpedig (szintén a régi rómaiak óta tudjuk ugyebár) ez a lélek tükre. Csillog benne a felismerés. Egyetért a szöveggel. Magában bólogat, hiába néz még mindig az én szemembe, maga előtt a zene nyomán megelevenedő képsorokat látja. Csak azt nem tudom, milyen képek ezek…
Csak a legvégén kapom el, ahogy szinte nevet a pillantása. Igaz, ami igaz, kitalálta végül a titkom. Ha nem is teljesen egyedül, de a segítségem nélkül. És ennek örül. Szívesen megkérdezném tőle: miért?

“[I’m screaming I love you so]
On my own…
[My thoughts you can’t decode…]”

([Sikoltom hogy mennyire szeretlek]
Én magam, egyedül…
[A gondolataimat nem tudod megfejteni])

Összeszorítom a fogaimat. Jellemző, hogy PONTOSAN ezt a számot választotta. Istenem, ennyire csak nem lehet előrelátó! Mi késztette rá, hogy éppen ezeket válogassa ki?! Nem hiszem el, hogy nem kapok ezekre a kérdésekre választ! Vajon ha ismerném a gondolatait, ez megváltozna? Vajon ő min gondolkozik, hallván, mennyire célba találnak nálunk ezek a szövegek? Csodálkozik? Somolyog? Tudta előre, már amikor hallotta, melyik lemezt választotta, azért fintorgott, hogy együtt meg kell hallgatnunk? Tényleg nem emlékszik, hogy milyen zenék vannak még rajta, vagy csak az én reakcióimat szeretné látni? Lehet, hogy nem is olyan régi ez az album, mint állította?
Nem… ez már tényleg csak a paranoiám. Sosem adott okot rá, hogy kételkedjek benne, sosem hazudott nekem. Nem most kezdené el.
És az a diadalmas villanás a szemében… Szóval ő diadalként éli meg, hogy a képességem nem működik rajta? Vagy félreértek valamit? De akkor is… Idegesítő!

“How did we get here
When I used to know you so well?
How did we get here?
Well, I think I know…

Do you see what we’ve done?
We’re gonna make such fools of ourselves
Do you see what we’ve done?
We’re gonna make such fools of ourselves”

(Hogy jutottunk el idáig,
Mikor régen olyan jól ismertelek?
Hogy jutottunk el ide?
Nos, azt hiszem, tudom…

Te látod, mit tettünk?
Micsoda bolondokat csináltunk magunkból…
Te látod, mit tettünk?
Micsoda bolondokat csináltunk magunkból…)

Milyen igaz.
Bolondot csinálunk magunkból… azzal, amit művelünk. Kerülgetjük egymást.
Az oroszlán óvja a bárányt, a bárány félti az oroszlánt, gyötrődnek egymásért, emésztik magukat félbolond szerelemben.
Érdekes. Eleinte, mikor végre (nagy nehezen, hosszú idő múltán, némi segítséggel) rájöttem, hogy szerelemnek hívják ezt a betegségszerű állapotot, nehezemre esett még magamban is kimondani. Aztán idővel megszelídült. A kórképhez a gyötrődés mellé földöntúli boldogság is csatlakozott, a szó elvesztette az ismeretlenség félelmetes köpenyét. Még most is új és meglepő, de már majdhogynem szívesen látott. Ha nem félteném őt ennyire, valószínűleg örülnék ennek a felállásnak, így viszont marad az aggodalom fájón mélyre szaladt, szívembe tört tüskéje. Mi lesz, ha…? Mi lesz, ha baja esik? Pláne miattam? Meg fog nekem bocsátani majd valaha? És én, én meg tudok majd bocsátani magamnak valaha?
~Vigyázunk rád, Bella, mindannyian, de magunktól… saját magunktól nem védhetünk meg.
Nem tudlak megvédeni magamtól, amíg el nem küldesz.~

“How did we get here
When I used to know you so well?
How did we get here
When I used to know you so well?

I think I know
I think I know
There is something I see in you
It might kill me, I want it to be true.”

(Hogy jutottunk el idáig,
Mikor régen olyan jól ismertelek?
Hogy jutottunk el idáig,
Mikor régen olyan jól ismertelek?

Azt hiszem, tudom
Azt hiszem, tudom
Van benned valami, amit én látok benned
Talán meg fog ölni, de azt akarom, hogy igaz legyen.)

Levegő után kapok. Micsoda szöveg?! Eszembe sem jutott ez a lezárás, míg meg nem hallottam. Bellára kapom a tekintetem. Nyugodt, magabiztos, bátorító mosollyal néz rám, elszánt tekintettel… Legszívesebben ráförmednék. Mégis mit képzel magáról? Ne bízzon meg bennem!
~Te leszel a halálom, Bella, esküszöm, hogy te leszel! Ez akkor tényleg ténymegállapítás volt! Hát sosem tanulsz? Sosem tanulod meg, hogy teljesen nem bízhatsz meg bennem? Legalább egy kicsit veszélyben kellene érezned magad mellettem!~
Leállítom a zenét. Még egy ilyen szám… nem, előbb meg kell nyugodnom.

- Bella…

- Edward, nehogy elkezdj arról szövegelni, hogy nem kellene melletted biztonságban éreznem magam! – Döbbenten meredek rá. Eddig azt hittem, én vagyok gondolatolvasó! Rám mosolyog. – Veled érzem biztonságban magam és kész. Téged szeretlek. Ez nem olyasmi, amin akár én, akár te változtathatsz. Törődj bele.

Szótlanul meredek rá. Ez a határozottság szokatlan tőle. De még a helyreutasításomat is végtelenül kedves bájjal, elbűvölően mondja. Lesz mit mesélnem Alice-nek…

~~~

* Ez a gyönyörű sor nem saját, Ákos „Ennyi nem elég” című számából loptam. Psszt, Edwardnak el ne mondjátok! ;)
** kb. „Az élet rövid, a művészet örök.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés