Most először nem állítom meg a lemezt. Talán ez is úgy hat rám, mint Bella illata. Kell egy kis idő, hogy hozzászokjak, hogy túllépjek az első megpróbáltatáson. De utána már csak akaraterő kérdése, el tudom-e fogadni az élvezetet, amit nyújtani tud.
Az eltűnt hangok szitáló csendje még meg sem nyugodott közöttünk, már fel is csendülnek az újabbak. A feszültség majdnem elcsitult, afféle kellemes mementóként van csak jelen. Hozzászoktam. Hozzászoktunk? Talán ő is így van vele, nem tudhatom. Kezét cirógatom, a belőle áradó meleget kiélvezve. Ő tűnődőn mered a semmibe, fogalmam sincs, min gondolkozik. Talán nem is számít. Csak az első szavak elhangzásánál, az énekes hangjából tudom beazonosítani a számot: a The Rasmus együttes színesíti következő perceinket.

„The break of dawn kills all the beauty
The dead of night is drifting away
Should I stay and welcome the day
Or should I follow the one and hide from the sun…”

(A hajnalhasadás megöl minden szépséget,
Az éjszaka halála elvándorol,
Maradnom kellene és üdvözölni az új napot,
Vagy követnem kéne, és elrejtőznöm a nap elől?)

Szabad kezem akaratlanul is ökölbe szorul, a másik is megáll mozdulat közben. Magamban egyszerre élvezem és átkozom ezt a CD-t. Miért? Hogyan lehet ez? Hogyan válogathatna össze bárki egy ilyen albumot, évekkel a mai nap előtt, mégis úgy, hogy minden egyes zene ilyen pontosan szíven üssön? Miért pont ezt a lemezt adta a kezünkbe a véletlen? Hogyan lehet, hogy idegen művészek, emberek képesek így megfogalmazni egy vámpír dilemmáit? Az én érzéseimet. Lehetetlennek tűnik, és mégis… Bárcsak válaszokat kaphatnék ezekre a kérdéseimre. Mire gondolhattak az írók, miközben ezek a szövegek megszülettek? A dalok közel állnak a szívükhöz, vagy csak odacsaptak valamit a papírra, ami lehetőleg művésziesen hat, hogy végre túl legyenek az alkotási hercehurcán? Olyan szívesen beszélgetnék velük, meghallgatnám ezekről a gondolataikat! A vicces az, hogy talán még sikerülne is, ha elhatároznám magam.
De az biztos, hogy erre az időre Bellát is magára kellene hagynom, abba pedig nem vagyok hajlandó beleegyezni. Ki védené meg akkor? Egy sebezhető emberre bizony vigyázni kell, és nincs is ennél édesebb kötelesség.

Most is messze jár gondolatban. Jobban mondva: még mindig. Észre sem venné, akármi történne körülöttünk. Tényleg bízik bennem – számomra ez is örökké felfoghatatlan talány marad. De eszemben sincs neki csalódást okozni.

Ilyen alkalmakkor örülök, hogy fogalma sincs róla, miféle háborúk zajlanak bennem, különösen hajnalonként. Furcsa, hogy éppen akkor, pedig nem sok közöm van az általános vámpír-sztereotípiához. Elméletben nekem sem jelent bármelyik napszak többet vagy kevesebbet, mint egy átlagos embernek. Ez a furcsa idegenkedés… talán abból az időből maradt meg, amit Carlisle-éktól távol töltöttem. Akkor kizárólag éjjel mutatkoztam, sötét sikátorokban kóboroltam… mégis szép élet volt. Kezdetben kifejezetten nemesnek tűnt. Fiatal lányokat elmebetegektől megmenteni az éjszakában? Oh, persze. Csakis. Arról persze nem szól a fáma, hogy a hős lovag sosem több, mint önző, kegyetlen gyilkos.

Reggelek, mikor Bella még nyugodtan alszik, de a felhőtakaró mögött már kivilágosodik az ég.
Amíg a némaságban kísértenek a múlt képei, és félelemmel töltenek el a lehetséges jövő árnyai. Bella túl ártatlan ahhoz, hogy kitegyem annak, ami Alice szerint egyre kivehetőbb, egyre elkerülhetetlenebb. Hogy valaha is azon tűnődjön, megérdemli-e egyáltalán az életet… ő mindig megérdemelné, hiszem, hogy sosem lenne képes megbocsáthatatlan dolgokat elkövetni, ellentétben velem. Túl tiszta ő ahhoz…
Mellette még az én gondolataim is letisztultabbak.

„The ray of light cuts like a razor
The blazing fire burns in my eye
The day reveals the dreadful betrayer
And his wicked mind.
Hide from the sun
And hide from the sun
Hide, hide from the sun…”

(A fénypászma borotvapengeként vág,
A ragyogó tűz a szememben ég.
A nap feltárja a borzasztó árulást
És a gonosz elméjét.
Rejtőzz el a nap elől…)

Nem hiszem el, hogy még ezt is megfogalmazza egy nyavalyás dalszöveg! Ezt még Bellának sem vallottam be soha… puszta megfontolásból.

Ha tudná… érdekes dolog.

Megpróbálhatnának akármilyen fegyverrel ártani nekem, sikertelen kísérlet volna. Persze, nem mondhatom biztosra, még sosem léptem gyalogsági aknára, és nem robbantottak az orrom előtt hidrogénbombát, de általánosságban és a mindennapi életben elmondható ez az igazság. Különböző puskák, géppisztolyok, pengék mit sem számítanak a vámpír bőrének. De ilyen apróság, mint a napsugár, képes fájdalmat okozni.
Először olyan érzés volt, mintha a rajtam drágakőként csillámló fénypontok mindegyike apró jégtüske volna, ami a bőrömet, izmaimat átszakítva a csontomig hatol. Kínszenvedés, mégis, az átalakulás borzalmai után majdhogynem üdítő. Különben is a fajtánknak kirívóan magas a fájdalomküszöbe.

Aztán fokozatosan megszelídült az érzés, az én márványos bőröm éppúgy hozzászokott az új állapothoz, ahogy az emberek is lebarnulnak (vagy rosszabb esetben leégnek), hogy alkalmazkodjanak.
Mindenhez hozzá lehet szokni.
Forksban erre nincs lehetőség, túl ritka hozzá a napsütés. Szeretem ezt a felhőtakarót, részben ezért is. A fájdalom jó, a fájdalom a barátod. Bizonyítja, hogy még létezel.

Mikor Bellával voltam a réten, persze nem mutattam ki, hogy fáj. Tudom, hogy ő szereti a napot, vidámmá teszi a fénye. Én pedig szeretném, ha boldog lenne, de lehetőleg úgy, hogy én is vele vagyok. Az ő önfeláldozó természetével nem férne össze ez a kettő. Nem hagyná, hogy fájdalmat okozzak magamnak, akármilyen indokkal, inkább ő is megfosztaná magát a napsugaraktól.
Nem akarom. Élvezze azon ritka alkalmakkor, amikor teheti.

Még mindig pontosan emlékszem, hogy Bella micsoda ámuló csodálattal nézett rám az első alkalommal, mikor meglátott a napfényben… milyen fonák, milyen hazug világ is ez! Széppé és vonzóvá teszi, amitől félni kell, hivalkodóvá, de a valódi szépet elrejti. Mint ahogy Bellát is millió ember közé zárta, hogy csak a vakszerencse döntse el, ki sodródik a tömegnek éppen abban az apró töredéknyi részében, aki láthatja és csodálhatja.

Hihetetlen szerencse, hogy én ebbe az apró csoportba tartozhatom, sőt, engem ajándékoz meg leginkább a társaságával. És micsoda szerencsétlenség neki.

„Dead promises
Paintings of the world so pure
Ancient prophecies
Remains of the worlds so cruel
The time has come
To hide from the sun…”

(Halott ígéretek;
Festmények egy világról, ami tiszta,
Ősi jóslatok;
Megtartják a világot kegyetlennek.
Az idő eljött,
Hogy elrejtőzzünk a nap elől…)

Mióta ismerem… nem, ez nem is jó megfogalmazás.
Mióta megláttam – hiszen utána még heteknek, hónapoknak kellett eltelnie, hogy közelebb kerülhessek lényének megfejtéséhez –, azóta még gyakrabban tűnődök a világ kegyetlenségén. Az erős túlél, a gyenge eltűnik… hát nem igazságtalan? Persze, van értelme és célja. Akkor a rendszer kevésbé lesz zsarnoki? Csak mert a fejlődést szolgálja? Nem hiszem… s mégis működik, mióta világ a világ, nem lehet tenni ellene. Az orvostudomány dolgozik, hogy enyhítse a hatásait, a hit, hogy belenyugvást adjon, de változást elérni… állandó kudarc.

Igazságtalan.

Bella olyan törékeny, olyan sérülékeny, olyan csábító… mindig olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha a bőre vékonyabb lenne, mint a többi emberé. Hártya vékonyságú sápadtság választja el csak a külvilágtól, amit bármi átszakíthat… néha attól félek, az ereiben vadul száguldó vér is képes lenne erre. Korábban sosem tapasztalt féltéssel figyelem minden reakcióját, mozdulatát, hogy elkaphassam, ha valami történne.
Pedig nekem kéne elrohannom a közeléből, nehogy történjen vele valami miattam… Megígértem, megesküdtem, hogy velem biztonságban lesz. Vigyázok rá. Talán ennyi elég, még neki is, hogy nyugodtan élhessen. Már amilyen nyugodt lehet az élet vámpírok (hiába vegetáriánusok) mellett. Ennél többet még én sem tehetek érte, pedig kellene. Megérdemelné.
Halott ígéretek… milyen találó. Jól jellemzi a gondolataimat.

Felocsúdok. Bella olyan… ijedten néz rám. Értetlen tekintettel válaszolok. Mi rémíthette meg? Körülöttünk nincs semmi veszélyforrás, ebben biztos vagyok. Én előbb venném észre, mint ő, ha bármitől tartania kellene. Viszont a fürkészésétől kezdem kényelmetlenül érezni magam, szinte megkönnyebbülés, hogy megszólal.
- Baj van?
Borzongás fut végig rajta, meg tudom érteni. Ez az első alkalom, hogy szavakkal élünk, mialatt szól mellettünk a zene. Olyan… különleges érzés, ismét felerősödik a zsongó elektromos feszültség bennünk, közöttünk. Majdnem kellemetlen, de csak majdnem.
- Nem, nincs semmi baj.
Akaratlanul is suttogunk mindketten, magam sem tudom, miért. Nem az a fajta templomi áhítat okozza, de mégis ez lehet a legtalálóbb szó rá. Áhítat… vagy inkább csodálat? A zenéé, Belláé… Mintha szentség szitálna ránk a percből.

„Like a rat I run to the darkness
The ray of night embraces my mind
Afraid to look back into the heartless
World of dust and blood
I'll hide from the sun
Hide, Hide from the sun
Hide, Hide from the Sun…”

(Patkányként futok a sötétségbe,
az éjszaka sugara öleli az elmém,
félek visszanézni
a mocsok és vér szívtelen világára.
El fogok rejtőzni a nap elől,
rejtőzz, rejtőzz el a nap elől…)

Akarattal kell ellazítanom a testtartásomat.

Carlisle jut eszembe, régi emlékképek. A második világháború őt viselte meg a leginkább közülünk, minket, többieket alig érintett az egész emberi őrület, mészárlás. Alice-ék akkoriban még nem csatlakoztak a családunkhoz, sajnos. Talán Jasper tudott volna mit kezdeni apánkkal… Nekünk nem sikerült, még az örök-optimista Emmettnek sem. Carlisle eljárt ugyan dolgozni, de egyre gondterheltebben érkezett haza. Neki voltak ehhez a dalszöveghez hasonló depressziós gondolatai akkoriban. Egész napokon át járkált fel-alá a házban, különösen, mikor a napfény miatt nem mehetett be a kórházba. Hiába teltek el azóta évtizedek, még most is borzadva gondolok arra az időszakra, az egyetlenegy alkalomra, amikor még Carlisle is hitét vesztette magában, bennünk, egy jobb világban. Akkor ismerkedtem meg vámpírként a valódi félelemmel. Ahogy minden ingert és félelmet, úgy ezt is intenzívebben éljük meg, mint az emberek. Valahogy úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a székről lelépés a hídról leugráshoz. Ráadásul én a többiek gondolatain át ízelítőt kaptam az ő érzéseikből is, ami tovább erősítette a saját negatív hozzáállásom, amitől még sötétebben láttam azt, amit az ő fejükben találtam… ördögi kör. Esme majd belebetegedett az aggodalomba, én pedig próbáltam nem teljesen beleőrülni az egészbe.

Nem kellett volna sok hozzá, hogy a családunk akkor szétessen. „Szüleink”, akik mindig is óvó kezekkel egyben tartottak minket, a kártyavár lapjait, akkor nem voltak képesek erre. Épp elég volt számukra, hogy a saját összeomlásukat elkerüljék. Talán még egy év, és tényleg tarthatatlanná vált volna ez a helyzet, de a történelem szerencsére másképp intézte. A háború lezárult, mi megkaptuk a lehetőséget, hogy talpra álljunk. Alice és Jasper a legjobbkor érkeztek. Carlisle-nak és Esmének megadták azt a lökést, aminek lendületével túl tudtak lépni az eseményeken. Azóta sem éltünk át még egy olyan válságot, és mindenki hallgatólagosan reméli, hogy nem is fogunk soha. De beszélni nem beszélünk arról az időről. Elfelejteni úgysem tudjuk, legalább ne idézzük fel szántszándékkal.

- Edward, te valamit elhallgatsz.
Bella váratlan hangja töri meg a gondolatmenetem, mire felkapom a fejem. Talán kiültek a gondolataim az arcomra, talán nem, mégis úgy érzem magam, mint a kisgyerek, akit rajtacsíptek a kamrában, míg édesség után kutakodott.
- Miből gondolod?
Halványan rámosolygok, de a hangom érzelemmentes. Hazudni nem szeretnék, de mindent elmondani sem. Még megijeszteném… vagy ami még rosszabb, elijeszteném. Egyiket sem akarom.
Bella összevonja a szemöldökét, aztán (fájdalomtól megvonagló arccal) összefonja maga előtt a karjait, és próbál szúrósan nézni rám. Magamban pedig megállapítom, hogy rettentően aranyos ilyenkor.
- Halljam, min gondolkodtál?
Hogy kikerüljem a választ, inkább a magnóra fordítom a tekintetem, mintha minden gondolatomat a zene kötné le, de érzem az arcomon a tekintetét. Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy pontosan tudjam: éberen fürkészi minden rezdülésem, keresi a válaszokat. És ahogy ismerem, nem is fog nyugodni, amíg meg nem találja őket. Ahhoz ő túl kíváncsi.

„Dead promises
Paintings of the world so pure
Ancient prophecies
Remains of the worlds so cruel
The time has come
To hide from the sun…”

(Halott ígéretek;
Festmények egy világról, ami tiszta,
Ősi jóslatok;
Megtartják a világot kegyetlennek.
Az idő eljött,
Hogy elrejtőzzünk a nap elől…)

Le kellett volna állítanom a zenét, vagy eltekernem a következő számra. A szöveg most sem segíti elő a nyugalmam, csak a gondolataim térnek vissza újra ugyanoda. Így viszont mit válaszolhatnék Bellának? Neki vajon nem tűnik fel ez a szöveg? Észre sem veszi talán, mit hallgatunk? Nem, biztos tisztában van vele. Sőt, valószínűleg azért kérdez, mert nagyon is odafigyel rá. Hallgatja a sötét gondolatokat, amit az énekes előad, és talán azt is észrevette, hogy igazat adok neki. Vagy nem vette észre, és a véleményemre kíváncsi?

Sosem lehetek benne biztos. Mások hogyan képesek elviselni, hogy nem tudják pontosan, mit gondol, akivel beszélnek éppen?

Persze ez számomra megkönnyebbülés is egyben. Annyira… fárasztó mindig tudni mások titkait, magánéletét. Problémás elválasztani a gondolatokat a kimondott szavaktól. Szégyenteljes olyasmikről hallani akaratlanul, amik nem tartoznak sem rám, sem másokra. Megkönnyebbülés, hogy van valaki, aki mellett nem kell folyvást erőlködnöm, hogy ne halljam.
De akkor is rém idegesítő! Hiszen így azt sem tudom meg, ami igenis rám tartozna. Ha legalább kikövetkeztethetném… az nem nehéz, ismerem az emberek viselkedését, meg tudom mondani előre a reakcióikat anélkül, hogy a fejükben leskelődnék. Csak Bella olyan lehetetlenül más! Kiszámíthatatlan, hogyan reagál egyes eseményekre, információkra. Mennyivel egyszerűbb lenne nekem, ha legalább néha megleshetném a gondolatait!
Na tessék, fából vasoximoron. Nekem igazán semmi sem elég jó. Bella pedig még mindig válaszra vár.

„I know me better
I won't be as bitter
In my own heaven
I'll be gone forever
Won't fall back never
I won't crack ever
Won't look back never”

(Jobban ismerem magam,
nem leszek olyan elkeseredett,
a saját mennyországomban
fogok elveszni örökké.
Nem fogok visszazuhanni,
sosem fogok megtörni,
nem fogok visszanézni soha.)

Nem. Hiszem. El.
Halványan elmosolyodok. A zene eddig kizárólag depresszív gondolatokkal foglalkozott, most pedig, mintha csak az én nem is tudatosult kérdéseimre válaszolna, jön a reménykeltő strófa. Valaki ezt nagyon jól eltervezte…
És akárki is volt, valahol igaza van. Remény nélkül nincs élet.

Ahogy hallgatom a szöveget, megnyugszom, holott eddig alig vettem észre, milyen feszültté tett ez a zene. Vagy Bella kérdése? Inkább mindkettő, azt hiszem.
És az én reményem talán nem is alaptalan. A próbatétel megvolt, kiálltam. Hajszálon múlt, de ez mit sem számít: megtettem. Belekóstoltam az édenbe, és lemondtam róla önként. Talán nem sikerülne még egyszer, de nem is fog megismétlődni soha többé, így nem is számít igazán. Más vámpír ugyan nem fog még egyszer az én Bellám közelébe jutni, az biztos. Előbb tépem szét. Nem adom senkinek a mennyországomat. Gyerekes talán ez a birtoklási vágy? Nem tudom, talán. Többé-kevésbé biztos vagyok benne, hogy ha Bella maga kérne rá, akkor el tudnék menni. De senki más kedvéért nem lennék képes erre. Családdal, erkölcsökkel, bármivel szembefordulnék, csakis őérte. Milyen melodramatikus… képtelen vagyok elfojtani egy önironikus fintort.

Örökké? Becsapós szó. Önzőség volna, tűrhetetlen önzőség, ha Bellát vámpírrá változtatnám. Ezzel magam bizonyítanám be, amit folyvást cáfolni akarok: hogy méltatlan vagyok rá, hogy velem maradjon. Hiszen megölném őt, csakis a saját boldogságomért. Hiába mondja egy ember, hogy nem zavarná a létformánk, amíg meg nem tapasztalta, fogalma sem lehet az árnyoldalairól. És utána már nem lehet visszavonni, meg nem történtté tenni a dolgot. Akkor már elveszett az élete, az embersége. Helyette léteznie kell, mindörökké, nincs megállás, a halál sem hoz enyhülést. Lemondana mindenről a kárhozatért? Elvágná magát az emberektől, végignézné a szerettei, barátai halálát, míg teljesen magára nem marad? Lemondana az alvásról, az evésről, a napsütésről? Vállalná azt a szenvedést, amit a vér szirénéneke okoz, és a törést, önmaga meghazudtolását, amiért ennek nem enged?

Nem, nem vállalná. Emberként ezekre könnyű rábólintani. De amint megtapasztalná őket, könyörögne, hogy hadd legyen újra ember. Végignéztem ezt a folyamatot Rosalie esetében, és szenvedtem tőle. De ha Bellát ítélném erre… ahhoz képest a pokol vidámparknak tűnne.
Nem fogom tönkretenni az életét.

Olyan veszedelmesen könnyű ezt elhatározni… csak soha ne felejtsem el betartani is.
- Min gondolkozol?
Bella hangja már kifejezetten morcos, nyilván nem tetszik neki, hogy ennyire megvárakoztatom a válasszal. Újfent elmosolyodom, egy puszit nyomok a homlokára.
- Csak azon, hogy mennyire féltelek, Kedves.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés