„The world seems not the same,
Though I know nothing has changed
It’s all my state of mind
I can’t leave it all behind…”

(A világ másnak tűnik,
Pedig tudom, semmi sem változott,
Csak az én gondolkodásmódom, **
Amit nem tudok magam mögött hagyni…)

Eleinte nem is volt semmi baj. Persze, a legeleje, az nehéz volt.
Valamikor az 1800-as évek közepén születtem – mármint vámpírként. Az emberlét e tekintetben azt hiszem, nem is számít. Sem az, hogy a lakóhelyemen dúlt a polgárháború, sem, hogy a hazáját mindhalálig védeni kész ifjú katona voltam, aki ugyanakkor mégis idealistán reménykedett a békés megoldásban. Vagy talán számított – mindmáig nem értem, Yvette miért pont engem választott újabb gyermekéül. Amikor azt hittem, meg akar ölni a pokol egyik démona, örültem neki. Akkoriban pontosan tudtam, hogy halál vár rám, hiszen a szemébe néztem nap mint nap a harcmezőn. Valószínűleg csak a szerencsén múlt, hogy nem az én utolsó sóhajaim szálltak valamikor az égre. De vártam, hogy végre én is szabaduljak. Megváltás lett volna… Már túlságosan borzadtam a körülöttem tomboló pusztulástól. A démon megsúgta a szándékát, csalódottá tett vele: könyörögtem neki, hogy öljön meg, de az én szavam mit sem számított.
Az átalakulás fájdalmait inkább nem részletezném. Maradjunk annyiban, hogy a legpokolibb szenvedések, amiket akár ember-, akár vámpírlétben átélhet valaki, és nincs az a kép vagy hasonlat, amivel a közelébe érhetnék a kínoknak.

Mindenesetre Ő lett a teremtőm: gyönyörű francia asszony, még a mi mércénkkel is. Természetesen (vagy inkább természetellenesen?) a vörös szem és a halottfehér bőr adott, ezen még a mesteri smink sem segíthetne, bár igaz, ami igaz, Yvette valószínűleg soha nem is lett volna hajlandó sötétíteni a bőre árnyalatán. A régi divat beidegződése, menthetetlenül. Hosszú szőke haja elegáns csigákba göndörödve keretezte az arcát; csak később „iskoláskoromban” láttam a képeken, hogy ezzel is a francia parókákat utánozta. Vagy talán fordítva, és azokat a műhajakat igazították hozzá, bár ez természetesen túlzás, de nála sosem lehetett tudni: többnyire elérte, amit akart. Talán ez fogta meg bennem is… de ezt tőle kellene megkérdezni. Én sosem tettem.
Sokat mesélt nekünk: a Loire folyóról, Párizs szépségeiről, kastélyokról és estélyekről, polgárháborúkról… Állítása szerint az öreg kontinens, Európa, azon belül is Franciaország és Olaszhon az a hely, ahol a vámpirizmus először elterjedt. Itáliában azonban hamar a Volturi került uralomra, innentől fogva tehát Franciaország az igazi éden a fajtánknak. Azt mondta, valamikor divat volt az ottani királyok között a vámpír szerető tartása, sőt, ő maga is megtapasztalhatta ennek szépségeit, még XV. Lajos mellett. „De ha Diana Poitiers-ről hallasz, az is jó példa. Ő a nővérem volt.” Testvér, a szó vámpír értelmében: ugyanaz a személy felelős újjászületésükért. Kicsit féltékeny is volt rá, ezért róla sosem beszélt, legfeljebb említés szintjén.
Fogalmam sincs, mennyi volt igaz ebből, ahogy azt sem mertem firtatni sosem, hogy miért jött el onnan. Ahogy történelmi ismereteim idővel bővültek (az emberi életemben kapott oktatás körülbelül az utolérhetetlen, független és hősies amerikai nemzet, illetve kis részben Nagy-Britannia magasztalásáról szólt), gyanítani kezdtem, hogy a Nagy Francia Forradalommal állhat összefüggésben.

Szóval ott tartottam, hogy a kezdet volt a kihívás – a legtöbb új vámpír eleinte nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy embereket öljön, olyanokat, akiket nem is olyan rég még minimum fajtársainak tekintett. Ebből a szempontból a legelső vérivás nem számít, olyankor nincs öntudatánál az illető, nem is emlékszik rá. A test változásának utolsó lépéséhez szükség van a vérre, de a fájdalom minden mást elnyom. Legfeljebb egy szemtanú a megmondhatója, mit művel akkor az áldozattal. Nem szándékos kegyetlenkedésre gondolok, de a szakszerűtlenség is tud félelmetes dolgokat produkálni.
A test átalakulása három nap – a gondolkodásmódnak ennél valamivel többre van szüksége. Többnyire ennek a változásnak is megvan a szokott menete: a legújabb vérszívó borzad saját magától és teremtőjétől egyaránt; nem akar gyilkos lenni. Visszafogja és emészti magát, inkább szenved. Pengeélen egyensúlyoz, míg meg nem szédül. Van, aki öngyilkossággal próbálkozik – ez persze mindig sikertelen, de mit tudja ő még akkor, hogyan lehet elpusztítani egy vámpírt! –, de a többség hamarabb elveszti az önuralmát és ráveti magát egy emberre. Ettől kezdve simábban megy: a vérszomj ösztönlénnyé degradál mindünket. Ha az irányítja, nem kell feleslegesen gyötrődnie, bűntudattal és lelkiismeret-furdalással fáradnia. Megtapasztalja, hogy gyilkolni könnyű. Hogy még élvezi is. Átéli a vámpír jóllakottságát, ami a legtöbb ember számára felfoghatatlan kéj: a lusta kielégülés, a bensőjében jólesőn nyújtózkodó szörnyeteg érzete. De ez nem tart sokáig, a fenevad pedig hamarosan újra a karmaival szaggatja a testét: éhes. És akkor már ő maga is inni vágyik, szomjazza nem is annyira a vért, mint inkább a vele járó jóllakottságot. Kell. Egyszerűen szüksége van rá… Néhány vadászat után eszébe sem jut, hogy valaha ő is ember volt. Csak a bizonyosság marad: a ragadozóé. Aki vele egyenlő. Ő lesz a szörnyeteg.

Tudom, mert a nagyját én magam is átéltem, és a testvéreimmel is beszéltem róla. De velem valami hiba volt, mert az én bűntudatom ébredezni kezdett minden vadászat után, s időről időre erősebb lett. Nem tudnám megmagyarázni, hogy fordulhatott ez elő, talán a képességem miatt. Mert pontosan éreztem, amit az áldozataink is…
Yvette szerette űzni a prédát. „A félelem a legjobb fűszer”, tanította nekünk is mindig. De csak én éreztem a zsigereimben kúszó, gyomromat remegtető folyamatot, ahogy a szorongás félelemmé erősödik. Az érzéseknek íze is van, ennek olyan volt, mint talán a záptojásnak lehet, testes, csípősen zavaró, fojtogató. Aztán az emberen eluralkodott a félelem – kapkodta a fejét, veszélyt sejtett minden árnyékban, összerezzent a szellő libbentette falevelektől is. Majd futásnak eredt, amikor már nem bírta tovább és pánikba esett. Yvette-nek egyenlő volt azzal a pillanattal, mikor lecsap, de számomra késő, addigra már rég torkomba ette magát ez is: olyan, mint a romlott, félig megrothadt hús. És mégis, mire először földre cseppent a kiontott vér, már én is eszehagyottan vetettem rá magam. Az életben maradáshoz táplálkozni kell, az ösztönök pedig ezekben a percekben erősebbek, mint a tudat.

Egyszerű?
Számomra egyre kevésbé volt az.

De ekkor már évek óta vámpírok között „éltem”, a létformánk ellen szóló gondolataim még számomra is abszurdnak, abnormálisnak tűntek. Megemlíteni sem nagyon mertem őket. Yvette-től nem állt messze a kegyetlenség, és nem akartam, hogy megbüntessen, talán ez érthető. Ő egyszerűen nevelési eszköznek tekintette, hogy időnként megvonja tőlünk a vért; ha nagyon súlyos kihágáson ért valakit, szemrebbenés nélkül félőrültre szomjaztatta. Beláthatod, ilyen kifogással nem hozakodhattam elő.
A testvéreim (velem együtt hárman voltunk az ő teremtményei) sem reagáltak úgy, hogy azzal sokra menjek.
Nem mondhatnám, hogy „igazán közeli” kapcsolatba kerülhettünk egymással, hiszen valamilyen szinten egymás riválisai voltunk. Mindannyian Yvette-nek akartunk megfelelni. Ha ennek érdekében egymás ellen kellett volna cselekednünk, valószínűleg megtesszük. Ők legalábbis mindenképpen, én viszont idővel egyre bizonytalanabb lettem ebben is. Mégis, valamilyen módon szerettük egymást. Akár mint sorstársak, akár mint olyanok, akik elvileg egy örökkévalóságig egymással élnek, nem bírhattuk volna ki legalább kölcsönös szimpátia nélkül.
Alain volt a legidősebb köztünk, akár emberi éveit tekintjük, akár újjászületését. Még Európában lett Yvette híve. Nyugodt és magabiztos személyiség, aki ritkán zökkent ki általános, kissé leereszkedő derűjéből. Neki ez volt az egyik „képessége”: többnyire mindenben meglátta a jót, sosem keseredett el, és vigaszt tudott nyújtani másoknak. Bár teremtőnk mellett ritkán aknázhatta ki igazán ezt a bámulatos adottságot. Az ő néma, pusztán a jelenlétéből fakadó bíztatása gyakran segített át engem nehezebb pillanatokon, még ha leginkább nem is értette a problémáimat, akkor is mellettem állt, bíztatott. Engem az ő életfelfogása döbbentett meg gyakran, persze jó értelemben, ő meg az én képességemet találta lenyűgözőnek. Olykor játszottunk is ezzel, hagyta, hogy rajta gyakoroljak. Valóban úgy viselkedett, mintha vér szerinti bátyánk lenne – néha viccelődtünk is ilyennel, hiszen ugyanazokból az emberekből táplálkoztunk, tehát a vértestvérség elég pontosan leírta a helyzetünket.
Peter egészen más tészta. Nem éppen az önuralmáról híres, igazából teljesen jól is érzi magát úgy, ahogy vagyunk. Velem ellentétben nem tépelődik, nem foglalkoztatja a helyes vagy helytelen. Talán mert emberként is ateista környezetben volt, a hit, mint olyan, számára csupán üres szó maradt. Jóval utánam lett a család része, tehát Alainnel mindketten óvtuk őt eleinte, míg meg nem unta. Miután egyszer kifakadt, távolságtartóbbak lettünk, de változatlanul jól megvoltunk egymással. Azt leszámítva, hogy az együtt töltött idő alatt ő csaknem mindvégig abszolút féltékeny volt, elsősorban rám.

Mikor elkezdtem nekik magyarázni a gondolataim, Peter hamar otthagyott. Fel nem foghatta, miért beszélek ostobaságokat, az egész teljesen értelmetlennek tűnhetett neki. Zavarta. Még ha nem is voltunk éppen puszipajtások, azért segítettük egymást, ha tehettük. Alain persze próbálkozott valami vigasztalással, de ő maga sem látta át, pontosan miért is vagyok elkeseredve, így sokat nem tehetett.

Ne érts félre, az még fel sem merült bennem, hogy ne vadásszunk emberekre. De azt akartam, hogy az áldozat ne féljen tőlünk, hiszen arra is megvolt minden eszközünk, hogy megöljük, mielőtt egyáltalán észrevehetné a veszélyt. Talán egy embernek morbidul hangzana, de boldog áldozatokat akartam. Annak az érzésnek olyan íze van, mintha a legfinomabb, legínycsiklandozóbb csokoládé olvadna a nyelveden: igazi étvágygerjesztő. Persze ennek több akadálya is volt: elsősorban maga a családom, másodsorban pedig, hogy még mindig tartott a polgárháború, azaz gyakorlatilag nem lehetett boldog embert találni. Ez persze nem segítette elő a komfortérzetem; de többnyire távol tudtam magam tartani az emberektől, és így a boldogtalanságtól. Akkor még gyakran előfordult, hogy ha egyféle érzelem túl nagy töménységben került közel hozzám, akkor az erősebbnek bizonyult nálam. Nemhogy másoknál nem tudtam megváltoztatni, de rajtam is eluralkodott. Persze ma már nem fordulhatna elő ilyesmi. Ijesztőnek azért nem mondanám, de akkor mindenképpen megnehezítette az életem.

Igen, legtöbbször a katonák közül választottunk áldozatot, ez nyilvánvaló. Hol az egyik, hol a másik fél között akadt valaki nekünk. Ezek a rejtélyes eltűnések persze nem segítették elő a kiegyezést… Egyik oldal győzelme sem volt érdekünk, különben a közbeavatkozásunk eldöntötte volna az egészet. Gondolj csak bele, a mi képességeinkkel! De ez mindegy is, szerencsére Yvette nem utasított bennünket erre, így elkerülhettük a vérfürdőt. A katonák már csak a praktikus megfontolás szempontjából is megfeleltek: fiatalok voltak, s így a vérük is laktatóbb, finomabb. Ráadásul Yvette a férfiakat preferálta, szerinte az ő ízük jobb, nem is emlékszem, hogy valaha kiszemelt volna nőt vacsorára. És könnyebb a fronton elkapni őket, mint ha városokba mennénk vadászni.

Minden ment a maga útján. Csak az én gondolataim lettek egyre abnormálisabbak.

A szituációm visszásnak tűnt. Néha egyenesen Yvette ellen lázadtam magamban, kegyetlennek, ennél fogva rossznak, gonosznak tartottam őt. Teremtőnk olyan volt nekünk, mint egy istennő, azt tettük, amit parancsolt, és sosem mondtunk neki ellent. Ha azt kéri, ugorjunk kútba, megkérdezzük, melyikbe óhajtja. Persze, ez emberi hasonlat, hiszen a legcsekélyebb bajunk sem esne ettől, de így is érted a lényeget. Láthatod, ehhez képest én mennyire furcsán viszonyultam a dolgokhoz. Nem is tudtam kezelni ezt, haboztam. Az nyilvánvaló volt, hogy hűséggel tartozom a családomnak, ahogy az is, hogy elméletileg semmi sem köt az emberekhez, és helytelen, hogy vannak érzéseim, pláne ilyenfajták.
Nem utolsó sorban természetesen Yvette a fantáziámat is izgatta, hiába vámpír, akkor is egy 20 éves férfi töltötte mindennapjait egy szépséges nővel, vágytam rá. Félreértés ne essék, ennek nem volt érzelmi alapja, a szerelem eszünkbe sem jutott vele kapcsolatban. Csak vágy. Vagy talán inkább megszállottság, már-már beteges szenvedély.
Nem, soha nem adta oda magát egyikünknek sem; és amennyire tudom, az említett Lajos király óta senkinek sem. Persze, lehet, hogy csak mi nem tudtunk róla. Mondtam már, nála minden előfordulhatott…

„I have to stand up to be stronger”

(Talpra kell állnom, hogy erősebb legyek.)

Nem beszéltem. Próbáltam elfojtani a helytelen gondolatokat. Próbáltam kizárni a szükségtelen érzelmeket. Ez volt az a pont, amikor észrevettem, hogy nem csak vámpírok, hanem emberek érzéseit is tudom manipulálni. Ezt ezelőtt sosem volt alkalmam kipróbálni, fel sem merült bennem a gondolat. Azt hittem, egy vámpír képessége csak vámpírokra vonatkozik. Naivitás, igaz? Azt is hittem, hogy a adottságom nemhogy nem egyedi, de teljességgel átlagos. Yvette világosított fel, hogy valószínűleg ebben nincs párom a Földön. A vámpírléttel járó sok új tudnivaló mellett ez sokkolt akkor a leginkább. Nem vagyok önbizalom-hiányos típus, de hogy ennyire egyedi sem, abban biztos voltam. Izgatott az is, hogy miért pont én, és miért pont ezt? A kérdéseimre nem kaptam választ, hiszen más számára is éppúgy rejtély maradt, mint énnekem. De működött emberekre, igaz, Yvette irtózatosan megharagudott a használata miatt. Éppen a préda félelmét szerette, én pedig elvettem ezt tőle, mikor lecsendesítettem az áldozatunkat. „Mi értelme feltépni az ereket, ha nem vágtázik a rettegéstől a szív?!” Ordított velem, mintha a menny dörögne, és olyan állati fenyegetéssel acsargott rám, hogy azonnal meghátráltam.

Akkor éjjel, hogy a csalódottságát levezesse, vagy talán, hogy engem kínozzon, iszonyatos vérengzést rendezett. Egy egész katonai tábor halálos ítélete volt ez. Bár a vérben nem volt hiány, jól is laktunk vele mindannyian, de ugyanakkor az a tömény rettegés, ami mindenkit hajtott, majdnem eszemet vette. Az emberek hiába fegyelemre, józanságra szoktatott katonák, most elvesztették a fejüket. Értelmetlenül szaladgáltak, mint a feldúlt hangyaboly lakói. Néma, láthatatlan, követhetetlenül gyors és kivédhetetlenül pontos halál járt közöttük akkor éjjel. Nagy részüket nem is Yvette ölte meg, hanem én, mikor már tébolyultan irtottam mindenkit, csak legyen vége… Semmi más nem érdekelt, csak ez az egy. Tehetetlennek éreztem magam a rettegés ilyen erős ostromával szemben. Üvöltöttem, gyilkoltam, olyan féktelenül, mint addig sosem. Mikor már nem volt több ember, a levegőben vagdalkoztam tovább, mindegy volt akkor már. Yvette nevetett: elégedett volt az eredménnyel, és furcsa módon engem ez nyugtatott meg. Ez a kis pozitív érzelem volt a sziget a rettegés hullámai között, ahova kiúszva megőrizhettem az ép elmémet. Nem volt benne sok köszönet – amiatt sosem volt lelkiismeret-furdalásom, hogy táplálkozunk, de az oktalan mészárlás nekem sok volt. Ha jól emlékszem, ez volt az első alkalom, hogy felmerült bennem: nem kellene ölnünk. Sajnáltam a kiszolgáltatott embereket, és végső soron minden ember kiszolgáltatott. Álltam a tábor közepén, és megbánást éreztem – egy ragadozó, amint sajnálja a prédáját.
Elég abszurd, tudom…

Igen, még az a gondolat is megkísértett, hogy megszököm. Irracionális ötletnek tűnt, de… féltem, hátha még egyszer előfordul ilyen. Féltettem a prédámat.
Abnormális!

Hallgattam és maradtam. Összeszorított foggal, némán könyörögtem befelé, hogy ilyen még egyszer ne fordulhasson elő. Vagy, hogy legközelebb legyen elég önuralmam.
De még nem tettem semmit.


~~~

* Szerzői megjegyzések:
1. Utóbb figyelmeztettek, hogy Jasper teremtőjét Mariának hívták. De most már nem javítom ki, szerintem Yvette neve sokkal jobban illik a karakterem személyiségéhez.

2. A Jasper múltjával kapcsolatos információknál csak a Twilight-ra és egy fandom bejegyzéseire támaszkodtam, egyebem sajnos nincs, ezért bocsánat azokért a dolgokért, amik nem illeszkednek a Meyer által alkotott világba.

3. Ha szerintetek jobban kellene tagolnom, szóljatok, az én szememet nem bántja, de ti tudjátok, hogy nektek mi a jó.

**A helyes fordításban "gondolkodásmódom" helyett "lelkiállapotom" áll.
A szövegben nem cserélem ki a szót, hiszen arra épült az egész fejezet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés