„[Chorus:]
I have to try
To break free
From the thoughts in my mind
Use the time that I have
I can say goodbye
Have to make it right
Have to fight
'Cause I know in the end it's worthwhile
That the pain that I feel slowly fades away
It will be all right…”

([Refrén:]
Meg kell próbálnom,
Hogy kitörjek
Az elmémben keringő gondolatok közül,
Felhasználva az időt, amim van,
Elbúcsúzhatok,
Helyesen kell cselekednem.
Harcolnom kell,
Mert tudom, végül is megéri,
És a fájdalmam lassan elhalványul,
Minden rendben lesz…)

Az idő telt-múlt, én pedig egyre többet voltam egyedül. Elkóboroltam a többiektől, egyedül jártam az erdőt. Szerettem a csendjét, szerettem, hogy senki nincs a közelemben, senki érzelmei nem zavarhatnak meg. És szükségem is volt ezekre a percekre, mert a gondolataim csak nem akartak tisztulni. Továbbra is abszurd módon éreztem az áldozatainkkal kapcsolatban: sajnálattal. Figyeltem a természetre, választ reméltem. Jobb híján onnan, hiszen kihez fordulhattam volna ezzel a problémámmal? Testvéreim már így is őrültnek tartottak, Yvette-től pedig jobban féltem, mint valaha. Illetve nem tőle, hanem attól, amit megtehet. Nem akartam újabb mészárlást. Nem akartam megőrülni. Azt kívántam, bárcsak minden a régi lehetne, bárcsak én is olyan egyszerűen gondolkodnék, mint a családom… De a várva várt megváltás egyre késett.

Egyszer túl közel mentem egy városhoz, nem is értem, hogy fordulhatott elő: arra eszméltem, hogy már megint érzések kavarognak a közelemben. Pontosítok: boldogság volt a közelemben. Két külvárosi kamasz szökött ki az erdőbe, félbolond szerelemben hevertek ott az avarban. Mosolyogtak, az arcuk, a tekintetük ragyogott: nem olyan túlvilági fénnyel, mint Yvette-é, nem is olyan kiszámíthatatlanul, mégis (vagy talán éppen ezért) szépnek találtam. Elég közel kerültem, hogy a beszélgetésüket is halljam, valami felszabadult fecsegés ostoba és triviális, nagyon is emberi dolgokról, amikhez nekem már nem volt közöm. Az újféle automobilok csodálatossága, valami Drensonék unokahúgának első születésnapja, a napfelkelte hajnali színparádéja… szinte beleszédültem, mennyire más az ő világuk, mint az enyém. Változás, gyerek, színek… Miről tudnék én beszélni bárkivel? Vérről és halálról, félelmekről, gyilkosságokról, bujkálásról, bizonytalanságról. Ehhez képest két egyszerű ember mennyivel boldogabb nálam! Mohón szívtam magamba a szerelmüket, örömüket. Hogy viszonozzam is valamivel, megpróbáltam felerősíteni bennük az érzést, sikerrel. A legboldogabb perceket adtam nekik, és ez engem is boldoggá tett.

Hiába tértem vissza a családomhoz, a derű csak nem akart elhagyni. Akármi is volt körülöttem, a délutáni élmény emlékeztetett, hogy van még olyasmi a világon, ami normális Nem számított a vér, halál, szenvedés. Márpedig ez a gondolkodás nem volt normális! Vámpír vagyok, számomra az kellene, hogy legyen a norma, amit a családom körében tapasztalhattam meg, nem pedig az emberi örömök!

Micsoda szentimentalista gondolataim lettek! Pedig ha belegondolok, szinte semmi nem történt. Egy apró pillanat, ami hamarosan bele kell, hogy olvadjon a mindennapok (vagy célszerűbb mindenéjeket mondanom?) monotonitásába. Hiszen az életemen semmit sem változtatott.

De, egyvalamit mégis. Már biztos voltam benne, hogy változtatni akarok. Valamin. Akármin. De nem akarom így folytatni tovább.
Tehát lássuk a lehetőségeket.
Kezdjük a legdrasztikusabbal: létem teljes megszüntetése, vagyis öngyilkosság. Emberként mi sem lenne egyszerűbb, vámpírként egy kicsit bonyolultabb a feladat. Egyedül nem is tudnám végrehajtani. Tehát végső megoldásként megpróbálhatok meggyőzni valakit, hogy segítsen, de addig lássuk, mi van még a tarsolyomban.
Megpróbálhatnám meggyőzni a családomat, hogy változtassunk a vadászati szokásainkon, netán a teljes életmenetünkön. Hát, ha az öngyilkosság nehéz, akkor ez teljesen esélytelen.
Esetleg csak én változtatok ezeken. De Yvette ezt nem hagyná, ebben száz százalékig biztos voltam. Ha nem így lenne, akkor a legutóbbi incidens sem fulladt volna mészárlásba.

Tehát az egyetlen járható út: nekem kell elhagynom a családomat.

Beleborzongtam a lehetőségbe. Nem volt ínyemre ez sem, mert bizonytalan, mert fogalmam sincs, hová vezet, sem, hogy ha valóban erre vetemedek, utána lenne-e visszautam. Ha egyáltalán elengednének, amit kétlek. És egyáltalán, mihez kezdenék én egyedül? Hogyan élnék, kihez szólnék? Ki segítene, ha esetleg arra lenne szükségem?
Viszont más nem jutott eszembe, hiába rágtam át magam a témán újra meg újra.
Hová menjek? Valahová délre. Ott kevesebb a vámpír a sok napsütés miatt, én pedig nem akartam társaságot. Hiszen minden vámpír ilyen, mint a mi családunk, nemde? Éppen ez elől menekülök. Jobb lesz tehát egyedül. Igaz, így nekem is jobban ügyelnem kell majd, nehogy az emberek meglássanak, de ez nem fog gondot okozni, hiszen az érzései megelőznek mindenkit, tehát bárki elől el tudok rejtőzni.
Mihez fogok kezdeni? Még nem tudom. Utazok, ismerkedem a világgal, kitapasztalom, milyen egyedül lenni. Minél ritkábban táplálkozom, akkor is gyorsan és fájdalommentesen.
Nem, ekkor még eszembe sem jutott, hogy állatokra fanyalodjak. Yvette mellett ilyen meg sem fordult a fejünkben, azt hallottuk mindig, hogy csakis az emberi vér a fogyasztható számunkra. Azt hittem, hogy az állatok vérét ugyanúgy vissza kellene öklendeznem, mint az emberek szilárd ételét.
Visszatérek-e valaha? Ha rajtam múlik, valószínűleg igen, hiszen a családom mindenképpen hiányozni fog. De vajon ők akarnak-e még látni, ha elmegyek? Ez fogósabb és szorongatóbb kérdés volt. De nem tudtam megválaszolni.

Tehát egyelőre nem tettem semmit, megint vártam. Arra, hogy úgy ítéljem, készen állok erre a lépésre, ami halálom óta a legradikálisabb lesz. (Nem mintha az eddigi nulla olyan nagy választékot kínált volna.) Ezt az időt kihasználtam, hogy minél többet legyek a testvéreimmel, de Yvette-et minden erőmmel elkerültem. Túlságosan féltem, hogy megsejti a szándékom.
Vártam, amíg az emberek okozta derű teljesen elszivárog a lelkemből. Az újra rám telepedő, depresszióhoz hasonlítható mélabú szította a változást követelő kedvemet.
Nem volt más hátra, mint a bejelentés és elbúcsúzás.

Októberi éjszaka volt, csípős hideggel, de mi ezek egyikét sem észleltük különösebben. Bár a szemünknek nem okozott gondot a sötétség, azért egy kisebb tábortüzet ültünk körül, tisztes távolságba húzódva a lángoktól. A vámpír egyetlen ellensége a tűz; akár tudatosan, akár nem, de sosem kerültünk hozzá túl közel, amióta az eszemet tudom. A meggyújtása is mindig körülményes feladat volt. A bőrünk márványos keménységűnek tűnik, de ebből a szempontból inkább pergamenszáraz: pillanatok alatt lángra kap. Amennyiben öntudatunknál vagyunk, könnyű eloltani: ha az akaratunkkal a sérült területre irányítjuk a vért, képtelen továbbterjedni, és kialszik. De a nyoma ott marad addig, míg kivételesen erős vérhez nem jutunk nagy mennyiségben. Az képes eltüntetni. Az egyetlen bökkenő, hogy kevesen képesek megmondani, kinek van különlegesen erős vére. Szóval jobb elkerülni az ilyesmit, különösen a hiúbb egyéneknek, mint amilyen Yvette is. De tüzet gyakran gyújtottunk – néha kényelmesebb hagyni, hogy odavonzd az áldozatot magadhoz, aztán lassan csöpögteted belé a félelmet, fokozatosan adagolod, míg el nem uralkodik rajta. Yvette ezt a körülményes, alakoskodó módszert is szerette annyira, mint az üldözést, hiszen számára a cél volt a lényeg az élvezethez.
A csillagok szikráztak az égen, akkor még sokkal több volt, mint ma. Illetve nem, a csillagok változatlanok, de egyre kevesebbet látni belőlük – az emberi fényszennyezés kellemetlensége. De hiszen ezt tanultuk az iskolában is… Szerettem a csillagokat nézni, mindig megnyugtattak. Akkor nem néztem fel. Lágy szellő motozott a fák ágai között, finoman cirógatta hűvös bőrünket is. Megállíthatatlanul szóltak a kabócák, ezt leszámítva minden békés és csendes volt, mikor felálltam. Fél óra lehetett még hátra az éjfélig. Szántszándékkal így időzítettem, hogy a reakciók fényében eldöntsem, mennyire „holnap” szeretnék indulni: a bejelentés után rögtön, vagy talán van még néhány órám… Figyelő tekintetük azonnal felém fordult.

- Én csak… Őszintén szólva már elég régóta tervezgetem… – habogtam zavartan, ötletem sem volt, hogyan lehetne ezt lassan, kíméletesen közölni. – Szeretném bejelenteni… illetve… szeretnék elbúcsúzni tőletek, mert holnap elmegyek – nyögtem ki végre, amit akartam. Emberként biztos elpirultam volna, így csak lesütöttem a tekintetem, nehogy a szemükbe nézzek, és vártam valamiféle reakciót. Ami egyre késett. Nem mintha az érzéseiket nem éreztem volna kristálytisztán, olyan élesen, mint soha korábban. Nem, nem befolyásoltam őket, természetesen. Becstelennek tűnt nekem elvenni tőlük a valódi reakcióhoz való jogukat.
Testvéreim egyszerűen döbbentek és értetlenek voltak, nem tudtak mit kezdeni ezzel az újdonsággal. Alainnel gyakran beszélgettünk eddig is az ellenérzéseimről, de neki sem említettem soha, hogy a távozást tervezgetem, magától pedig véletlenül sem fordult meg a fejében. Peter az első sokk után halvány megkönnyebbüléssel is nyugtázta a bejelentést. Fájt, de nem törődhettem vele. Ha egyszer döntöttem, utána mindig kitartottam amellett.
Yvette is meglepődött, de elsősorban mérhetetlenül dühös volt rám. Ugyanakkor enyhe elégedettséget is érzett. Ez utóbbi meglepett, nem értettem, de miértekre a képességem sajnos nem adhatott választ. Lassan felpillantottam – csak Yvette mozdult, aki felállt időközben, de némán meredt rám. Csillogott a szeme, de fogalmam sem volt, hogy az érzései miatt, vagy csak a fények visszatükröződése tette. Egyre növekvő feszültséggel vártam, mi fog történni, de a gondolataim közben akaratlanul is elkalandoztak. Apróságok jutottak eszembe: pillanatok, amik megédesítették a velük töltött időmet. Alain szégyenlőssége, Peter szkepticizmusa. Hógolyózás. Nevetések. Mikor olvasmányélményeinkről beszélgettünk. Mikor hármasban jóllakottan ücsörögtünk a fán, és a közelben haladó embereken nevettünk. A történetek, amiket kitaláltunk egymás szórakoztatására. Villanások, képek. Fejemet rázva szabadultam meg tőlük, biztos, hogy hiba lett volna velük abban a pillanatban foglalkozni. Úgy döntöttem, hogy a múlton, az elmúlt perceken ráérek később bánkódni, vagy gyászolni az elvesztésüket.
A vihar előtti csend pedig csak nyúlt, míg már azt hittem, belefagytunk mind az időbe, vagy valódi kővé dermedtünk, s nem is fogunk már többé soha moccanni.

Aztán – gyorsabban, mint valaha – Yvette felém ugrott, az arcomba vágott. Körme felsebezte a bőröm, de vérem persze nem folyt. Ugyanilyen szédítő sebességgel mögém került, hátulról a térdhajlatomba rúgott, összeroskadtam tőle. Hajamnál fogva hátrafeszítette a fejemet. Teremtőm arca eltorzult a haragtól, torkából vadállati hörgés bugyogott fel, miközben rám vicsorgott.
- Ha azt hiszed, bármi megváltozik, menj! De ne feledd, te magad vagy a szörnyeteg! – Olyan hirtelen engedett el, hogy orra buktam, levegő után kapkodva, döbbenten. – Pusztulj innen, amíg elmehetsz élve! Ne akard, hogy a sarkadban legyek… - morgott rám fenyegetően acsarkodva, a végén dühödten összecsattintotta a fogát.

Én pedig talpra pattantam és rohantam. Bárki épeszű ezt tette volna. Yvette haragjában akárkit megfélemlített. Megfordult a fejemben, hogy remélem, nem a testvéreimen fog csattanni az ostor az én ostobaságom miatt, de nem aggódtam eléggé, hogy az elnyomja a félelmet és visszaforduljak.

Jól lesznek. Én pedig immár egyedül vagyok. Felégettem magam mögött a hidakat, és már csak előre nézhetek.

Valami nedvesség az arcomon.

Ki mondta, hogy egy vámpír nem sír?!

Én akkor sírtam, vámpírlétem alatt először. Elvesztettem őket, a családomat, kizárólag a saját hibámból. A vörös cseppek megállíthatatlanul csorogtak a szememből. Letöröltem őket és rohantam tovább, elmosódott körülöttem az éjszaka, összefolytak a színek, eltűnt mögöttem a múltam is.

Jobb lesz így. Jobb lesz így. Egyszer majd jobb lesz. Csak addig kell kihúznom valahogy. Addig kitalálom, hogyan legyen jobb. Muszáj, mert visszaút nincs.

És mert ezt akarom. Akarom, hogy ez az áldozat ne hiábavaló legyen. Akarom, hogy utólag majd nyugodt szívvel mondhassam: megérte.
Persze, ha reálisan belegondolok, abban a pillanatban nem így éreztem. Azt hittem, a legnagyobb hibámat követtem el a távozással. A hiányuk pokolian fájt már azokban az őrült, rohanó percekben is, s csak remélhettem, hogy idővel enyhül majd.
De akármennyit is szenvedtem a magány kezdeti időszakában, ma már valóban büszkén állíthatom, hogy megérte. Kezembe vettem a sorsomat, és változtattam rajta. Dönthettem volna a maradás mellett is – akkor most is velük lennék, megkíméltem volna magam az elvesztésük fájdalmától, de még mindig boldogtalan volnék.

Ehelyett idővel alábbhagyott a fájdalmam, és az éjről éjre futás helyett hozzáfoghattam, hogy kiaknázzam az új, immár harmadik esélyemet az életre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés