„I know
I should realize
Time is precious
It is worthwhile
Despite how I feel inside
Have to trust it’ll be all right
Have to stand up to be stronger…”

(Tudom,
Fel kellene ismernem:
Az idő értékes
És megéri,
Annak ellenére, amit érzek legbelül,
Bíznom abban, hogy minden rendben lesz.
Talpra kell állnom, hogy erősebb legyek…)

Egyedül.
Sokan úgy gondolják, ez a legrettenetesebb szó, ami létezik a világon.
Számomra, bár jelentette a családom elvesztését is, mégis, elsősorban azt biztosította, hogy a magam ura legyek. Ennél felszabadítóbbat pedig elképzelni sem tudtam.
Idővel egyre inkább gyanakodtam, hogy Yvette valamiféle különleges képességét eltitkolta előlünk, olyasfélét, amivel rávett minket, hogy vakon kövessük. Mikor elindultam, valami folyvást visszahúzott hozzá, éppen hozzá, pedig őt kevésbé hiányoltam, mint például Alaint. Aztán minél messzebb kerültem, akár térben, akár időben, ez gyorsan gyengült, majd teljesen el is tűnt. Nem vágytam többé rá, bár a családom összességében még mindig hiányzott.
Ugyanakkor az iránta érzett gyűlölet első lángjai is fellobbantak. Én sosem alkalmaztam rajtuk az engedélyük nélkül a képességemet, hogy meghagyjam nekik a szabad választás, szabad döntés, egyáltalán a szabad élet jogát. Éppen azt, amiért emberként is harcoltam, legalábbis akkor még azt hittem.* Yvette-nek meg sem fordult a fejében, hogy ilyen választási lehetőséget biztosítson nekünk, csak szégyentelenül manipulált minket az első perctől fogva. Erre rájönni dühítő és egyben elkeserítő volt. Nyugtalan lettem és bizonytalan, folyton azon tépelődtem, vajon mennyi volt igaz abból az életből, amit vámpírként már magaménak tudhattam jó ideje. Folyamatosan önigazolást kerestem mindenben. Nehezítette a dolgot, hogy mégiscsak magányosan kóboroltam a vadonban, csak vadászni közelítettem meg a civilizációt. Valljuk be, az angol romantikus költők voltak az utolsók, akik teljes elégedettséget éreztek pusztán a természet szépségeitől. Nekem hiányzott valami. Úgy gondoltam, ez a valami az, amit a felismerés ellopott tőlem. Valahogy kirántotta a lábam alól a talajt, ingoványossá tette a lépteim alatt. Szerencsére nem találkoztam senkivel, mert abban az időben még a fajtársaimban sem tudtam volna megbízni, holott addig legalább nekik, bennük szilárdan hittem.

Újra rászoktam, hogy imádkozzak. Családom körében ezt teljesen elhagytam, sőt, csaknem el is felejtettem. Yvette az évszázadok alatt vesztette el a hitét, Peter alapvetően ateista környezetből származott, Alain pedig… róla ekkor még nem is tudtam, hogy áll ezzel az egésszel.
Minden nap, vagyis konkrétan szinte minden percben imádkoztam. Egyedül a Miatyánkra emlékeztem, hát futás közben folyvást azt mormoltam. De ez volt a ritkábbik eset. Legtöbbször egyszerűen meséltem. Kiöntöttem a szívem valakinek. Beszéltem a kétségeimről, félelmeimről, csalódásaimról olyan halkan, hogy talán csak a csend hallotta meg szavam. Bíztam benne, hogy Ő még mindig figyeli, mit is művelünk mi ezen a bolygón, s hozzá őszintébb voltam, mint addigi életeimben bárkihez. Magamnak kellett elsősorban beismernem mindent, és a tudat, hogy neki mondom el, segített szembenézni legbelső valómmal. Talán patetikusan hangzik, mégis… Ezek a beszélgetések segítettek, hogy tisztábban lássam, honnan jövök és hol vagyok éppen. Megnyugtattak. Ezt az érzést tekintettem egyben válasznak is ezekre a személyes imáimra.

Merő véletlenségből kerültem jó helyre. Egy elhagyatott, düledező kápolna állt egy dombtetőn, ötletem sem volt, hogy miért s ki építette, vagy hogyan fordulhatott elő, hogy ilyen magányosan hagyták az erdő közepén. Ámbár az állapotokból ítélve az építmény volt itt előbb, nem a növényzet.
Ide vetettem be magam. Az ajtót belülről eltorlaszoltam az ott talált padok némelyikével. Nekem közlekedésre tökéletesen megfelelt az egykori rózsaablak, amit ember önerőből persze nem érhetett el, de nekem nem okozott gondot. Megtisztítottam az oltárt, a kellékeket. Az épület mellett természetesen temető is volt, azt is félig visszakövetelte már magának a természet. Gyakran az ottani sírköveket ápolgattam, a nyughelyeket gyomláltam. Jóleső munka volt, értelmetlensége ellenére is fontosnak tűnt akkor. Emberek sosem jöttek ahhoz elég közel, hogy a nyugalmam háborgassák, de ahhoz igen, hogy felfigyeljek rájuk. Néha ezeket a szerencsétlen kirándulókat vadásztam le. Ha éppen jóllakott voltam, hagytam őket továbbmenni, de gyakran követtem, figyeltem őket. Nem volt nehéz dolgom. Gyakoroltam, hogyan tudom befolyásolni az érzéseiket, hallgattam a beszélgetéseket, ismerkedtem a frissült nyelvjárásokkal. Sajnos a nyelvekhez egyáltalán nincs érzékem, így ez különösen keserves feladatnak tűnt a többihez képest, amit egy vámpír könnyedségével műveltem. Utoljára emberkoromban elegyedtem szóba halandókkal. Azt nem tudtam, akkoriban milyen évet írtunk, de sok víz lefolyhatott azóta az Ohio folyón, mert sokat változott a beszédstílusuk ahhoz képest, amire emlékeztem. Mondhatjuk akár generációs szakadéknak is…

Mindenesetre tanultam ezt az újmódot. Hogy mi célból, azon nem gondolkoztam. Nem gondoltam, hogy valaha lesz alkalmam használni, akár csak annyi ideig is, hogy néhány mondatot beszéljek egy emberrel. Ragadozó voltam, csak vadászat alkalmával közelítettem meg túlságosan a prédát.
Így is… talán az ima tette.
Pislákolt bennem a bűntudat.

Úgy sejtettem, nem kellene hallgatnom a halandókat, ismerkednem az akkori kultúrával, politikával, mégis képtelen voltam visszatartani magam. Kíváncsi voltam rájuk, érdekeltek. Ezt nem tartottam bűnnek, ugyanakkor motoszkált a tudatom peremén, hogy talán emiatt esik nehezemre olykor túllépni a gyilkosságokon. Pedig ha belegondoltam, emberként sem voltam jobb. Akkor is az „alantas fajjal”, a „prédával” táplálkoztam: állatokkal. Most ugyanúgy felsőbbrendűnek titulálhattam volna magam, mint akkor, mégis nehezebb feladatnak tűnt. Nyilván ennek több oka is volt.
Belejátszott, hogy kinézetre én is majdhogynem emberi voltam, jóllakottan akár el is vegyülhettem volna közöttük. Az is, hogy viszonylag ismertem a gondolkodásmódjukat, világszemléletüket. Volt kultúrájuk: irodalom, zene, képzőművészet. Vitatkoztak a világ dolgairól, véleményt alkottak. És főleg, hogy tisztában voltam az érzéseikkel, tudtam, hogy éppen örülnek, bánatosak, csalódottak, féltékenyek… ezek mind másik emberekhez kapcsolták őket, én pedig tudtam, hogy akárki is jelenti majd a vacsorámat, azt valaki ugyanúgy szereti, valaki gyászolni fogja, a családja, a barátai elvesztik őt… Sajnáltam őket már megint. Ezúttal valóban a haláluk tényét, nem azt, hogy hogyan halnak meg.

Rászoktam, hogy ne az erős, laktató vért keressem. Helyette börtönökbe, kórházakba surrantam be. Aki már amúgy is haldoklott, kevesebb bűntudatot okozott, bár nyilván hagytam magam mögött néhány mendemondát, mikor megtalálták a kiszívott áldozataim. A börtönökben nehezebb dolgom volt a bejutásnál, de abban az esetben vigasztaló volt, hogy olyan embereket ölök meg, akiket egy legitim ítélőszék előtt már bűnösnek találtak. Ha valaki meggyilkolt egy embert, kisebb bűn vele is ugyanezt tenni, nem? Most már Gandhi mondása jut erről eszembe: „Szemet szemért, és a világ megvakul.” Akkoriban persze ezt még nem hallottam.
Semmi küldetéstudat, vagy büntetési cél nem volt a szemem előtt, egyszerűen muszáj volt táplálkoznom. Akkor már inkább őket, mintsem egészségeseket, ártatlanokat, akiket nyilván jobban vagy többen hiányolnának. Sok embernél játszott szerepet a cselekedeteiben, hogy a „választott nép” tagjainak tartották magukat, a reformáció óta a mai napig számtalan példa van rá. Nekem meg sem fordult a fejemben ilyesmi. Isten, ha valamit el akar intézni, azt elintézi, nem hiszem, hogy szüksége lenne hozzánk hasonló közvetítőkre vagy bosszúállókra. Egyszerűen tettem, ami a ragadozónál az életben maradás feltétele.
Néha napokig futottam, csak hogy egy távolabbi városba érjek, és ott vadásszak. Nem akartam a környék figyelmét felhívni magamra, és eszem ágában sem volt elhagyni a kápolnámat. Szerettem ott lenni. A hajdani felszentelt hely talán még akkor sem vesztette el a kisugárzását, talán csak én akartam mindenáron odaképzelni ezt, de volt valami megnyugtató atmoszférája, testet-lelket zsongító hangulata, amiért roppant hálás voltam. Nem akartam elmenni sehová.

Igazi, hús-vér társaságot (már ha szabad ilyen kifejezést vámpírokkal kapcsolatban használni) ez a hely sem adhatott, ahogy a napok sem teltek kevésbé egyhangúan, mint máshol. Mégis egészen új hozzáállást váltott ki belőlem. Azt az érzetet, hogy a létezésem nem értelmetlen és felesleges. Hogy miért nem, arra nem kaphattam választ, és ebbe kénytelen voltam belenyugodni, de már a puszta érzés is sokat segített nekem. Másként telt ott az idő, legalábbis az én érzésem szerint. Nem csak vánszorgott előre, mint a mézbe ragadt légy, már megközelítette egy vízben úszó ember tempóját. Még mindig lassú és kínlódó, de mégis, elviselhető. Reméltem, hogy a negatív vonásai főleg annak tudhatók be, hogy még mindig nem vagyok hozzászokva a magányos élethez. Ha így lett volna, akkor én is biztosabb lehettem volna benne, hogy amint megbékélek a helyzettel, javulni fog.
Az más kérdés, hogy ezen megbékélés időpontja egyre távolodott.

Egyre jobban érdekeltek az emberek. Egyre inkább vártam, mikor bukkannak fel a közelemben, kívántam a társaságukat. Azt továbbra sem engedtem meg magamnak, hogy én keressem meg őket. Az életükbe csak akkor nyertem bepillantást, ha önkéntelenül meghívtak: azzal, hogy odajöttek a közelembe. Örömmel és elégedettséggel üdvözöltem minden ilyen alkalmat.
Ugyanakkor volt bennem egy kellemetlen érzés, hogy illetéktelen vagyok ezeknek a meglesett pillanatoknak az ismeretére. Nyilván nem itt az erdőben, a civilizációtól távol beszélnének ilyesmit, ha a városban is megtehetnék.
Vagy igen, és teljesen más okból jönnének ide?
Azt leszűrtem, hogy mindegyik túrázó természetimádó is volt egyben, és örült, hogy ide jöhetett a zöldbe, tisztaságba. Némelyeknek egyenesen spirituális élmény volt, olyan, mint amilyet nekem a kis kápolna jelentett. De hogy mi az ittlétük konkrét indoka, azt egyikük sem mondta ki soha. A megkönnyebbülést, amit éreztek, nem írhattam egyértelműen a helyszín számlájára, hiszen ezer más oka is lehetett. Néha sokért nem adtam volna, ha van gondolatolvasási képességem is.

Olykor eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha én is az ösvényre tévednék, és mintegy véletlenül összefutnék néhány erre haladóval. Vajon tudnék-e beszélgetni velük… miről is? Akármiről. Meg tudnék velük ismerkedni? Vagy kár ezen tűnődnöm, hiszen eleve kudarcra ítélt próbálkozás volna? Érdekes elképzelni…

Sejtettem, hogy a jelenlegi helyzetem egy idő után tarthatatlanná fog válni. Hiába is tennék meg mindent, valamikor fel fogják fedezni jelenlétemet. Hogy tovább vándoroljak, az éppen ilyen értelmetlen volna, hiszen csak ugyanezt a folyamatot játszottam volna végig egy másik helyen. Valami újat kellene kitalálnom, valami olyat, ami valódi, hosszú távú célokat is képes nyújtani. Valamit, ami túlmutat azon, amit nap mint nap rutinból, könnyűszerrel elvégzek, ha akarok.
A művészet célszerűnek tűnt, például, de itt az erdő közepén semmim nem volt, ami alapján akár ebbe is belevághatnék.
Másik lehetőséget a tanulásban láttam, úgy értem, általánosságban. Hiszen kíváncsiságomat a néhány elcsípett beszélgetés nem elégíthette ki, csak tovább korbácsolta. Minden érdekelt volna. Az olvasási tudományomat sem ártott volna felfrissíteni – még emberként tanultam, és biztosra vettem, hogy ha kezembe adnának egy könyvet, nem boldogulnék a félig elfelejtett ákombákomokkal.
A kérdés viszont adott: hogyan tudna egy vámpír tanulni, akár betűvetést, akár valami művészetet, akár valami teljesen mást? Ki tanítaná ezt a vámpírt?
A válasz szintén egyértelmű: senki.
Ilyesfajta tűnődésekkel pompásan elszaladnak a napok egy darabig.

Aztán egyszer valami furcsa, ismeretlen szag zavart meg. Kezemben ronggyal épp egy sírkövet gondoztam, emberfül számára nem hallhatón dúdoltam hozzá valami régi gyermek-rigmust, ami valahogy eszembe jutott. Az idegen, szőrborzoló aroma megállította a mozdulataimat. Elnémulva füleltem, de szokatlan hang nem érkezett. A levegőben feszültség vibrált; a madarak elhallgattak, a szélzúgás baljóslatúvá színezte az egymáshoz verődő ágak kaparászását. Nesztelenül talpra álltam, a kápolnához surrantam, a terméskő falnak simulva indultam megkeresni a veszélyérzet forrását.

Tudtam, hogy van ott valami. Felfogtam valamiféle bizonytalan remegést, azzal a furcsa érzékkel, amivel mások érzelmeit mérem fel. De semmi konkrétum. Nem tudtam meghatározni, hogy ez idegesség, félelem, düh, vagy hasonló, bár az nyilvánvaló volt, hogy negatív. Nem tudtam megállapítani, pontosan honnan érkezik.
Életemben először azzal szembesültem, hogy a képességem használhatatlan.
Ez érthető módon engem is idegessé tett.

A fal egyik kiszögellésének sarkába húzódtam, mozdulatlan kőszoborként várakoztam. Csak sejtettem, hogy az a valami közeledik, de meg nem tudtam volna mondani biztosra, hogy honnan, vagy, hogy mikor ér el hozzám. Lehunyt szemmel hagyatkoztam az érzékszerveimre: faág reccsent a közelben, a szőrborzoló aroma egyre erőteljesebbé vált.
Torkomban felsírt a vérszomj, számba méreg áradt, ösztönösen, a következő pillanatban pedig már előttem termett.
A sötét bundájú lény magas volt, akár egy megtermett ló, de felépítésében inkább valami vadászkutyát juttatott eszembe. Egyértelműen ragadozó. Felfogtam a bunda alatt hullámzó izmokat, ahogy lekuporodott, ugrásra készen; a tőrszerű, fehéres fogak csattanását, a földet kaparó karmokat. A torkából feltörő mély hangú üvöltést.
És azt is, hogy ennek párja az én számat hagyja el.

A következő pillanatban már egymásnak ugrottunk, felfoghatatlan sebességgel és erővel csapódott egymásnak az állat teste és az enyém. Minden erőmmel a kápolna falának csaptam, de még így sem voltam elég gyors. Az acélsatuhoz hasonlatos állkapocs a bal alkaromra csattant: repültem én is a lénnyel együtt, átszakítottuk a kőfalat, forgáccsá zúztuk az utunkba kerülő padokat. Szabad kezemmel szétfeszítettem a száját, addig ő három mély karomnyomot tépett a hasamon. Meglepetten hátragurultam a vállamon keresztül, s már pattantam is fel, pihenésről szó sem lehetett.
Tudtam, hogy az ellenségem, ilyen zsigeri, ösztönös gyűlölet mást nem jelenthetett; de azt nem súgta meg, mi ez, vagy mire képes. Hogy lehet, hogy az én márványos bőrömön sebet tud ejteni, mikor erre eddig még csak másik vámpír volt képes, hogy lehet, hogy felveheti a versenyt a túlvilági gyorsaságommal?
Elmélkedésre nem volt idő, elszökkentem a felém rontó bestia elől, de csak egy hajszálon múlt. Ember- és vámpírlétem alatt is fejlesztettem a reflexeimet, más vámpírokat is kicseleznék, de ez az ellenfél nem ígérkezett könnyű prédának. Pedig el akartam pusztítani, gondolkodás nélküli késztetésem volt rá, annak testvére, amit valamikor régen még a csatatéren éreztem. Ölj, vagy megölnek.

Nem volt időm az örökzöld kérdésen elmélkedni, hogy vajon egy vámpírt a szó szoros értelmében meg lehet-e ölni, mikor elvileg már úgyis halott.

Újfent félreugrottam a nekem rontó állat elől, az pedig, mint előbb is, a falnak csapódva fejezte be rohamát. Ezúttal szerencsére nem omlott be, valószínűleg a szerkezet nem bírná el, ha még valami támasztékot kitörnénk alóla. Nem óhajtottam egy halom rom alól előásni magam, inkább az imént alkotott kijáraton az erdőbe vetettem magam.
Futás közben a taktikákat pörgettem végig a fejemben, amiket esetleg alkalmazhatnék ezzel szemben. Minden tekintetben felvehette velem a versenyt, ami kifejezetten furcsa volt. Talán elkényelmesedtem, hozzászoktam az emberekhez. Az előbbi fékezési hibából azt remélhettem, hogy talán gyors irányváltásokkal, meglepetésszerű fordulatokkal kicselezhetem. Egy próbát mindenesetre megért.
A másodperc törtrésze alatt fékeztem le és pördültem sarkon – nem csalódtam, szorosan a nyomomban loholt. Lendületét kihasználva két kézzel átdobtam a fejem fölött. A hátán ért földet, csúszott még az avarban, én pedig máris utána vetettem magam. Egy reccsenés sejtette, hogy talán sikerült csontot is törnöm. De lehet, hogy csak egy vastag faág adta meg magát a rázuhanó súly miatt. Elhúztam mellette, rohantamban a következő lépésemet számítgattam, de meglepetésemre a dög nem követett. Viszont a közelben volt, a feszültség még nem illant el. Lassítottam kissé.

Rám vetődött, és ezúttal övé volt a meglepetés ereje. Fogalmam sincs, honnan került elő, csak azon kaptam magam, hogy valami irdatlan erő vágódik az oldalamnak, én pedig már a földre hemperedve próbálom magamtól távol tartani a borotvaéles, és ilyen közelről határozottan veszélyesnek rémlő fogakat. Ez nem acélfegyver volt, ami kicsorbult a bőrömön, a karmolás fájdalmas volta is erre emlékeztetett, ahogy izmaimat megfeszítve erőlködtem.

Aztán (újabb meglepetés) a lényt kapta oldalba valami, vonyítva lerepült rólam. Farkashang. Két halottfehér kéz ragadott vállon, és állított talpra szemfényvesztő gyorsasággal. Meglepődni sem volt időm, már ketten kétfelől cserkésztük be a felpattant vadat. Az állat tekintete, ahogy jobbra-balra villant, értelemről árulkodott, mielőtt sarkon fordult volna, hogy menekülőre fogja.
Utána akartam rohanni, de váratlan segítőm mellettem termett, visszatartott.
Csak most jutott időm megszemlélni, kinek köszönhetem meg a segítséget, és a megdöbbenéstől torkomra forrt a szó. Alain teljes életnagyságban állt mellettem, mosolyogva.



*Megjegyzés: Úgy képzelem, Jasper az Amerikai Polgárháború idején a 24 északi állam (unionisták) katonája lehetett.
A háború egyik legfőbb oka volt, hogy a déli államok gazdasága rabszolgatartó üzemeken alapult. (Ennél fogva ezek az államok lassabb gazdasági fejlődésre voltak képesek, mint az „európaibb”, modernebb északiak. Ráadásul 1861-ben Abraham Lincolnt választották elnöknek, aki köztudottan rabszolgaságellenes volt.)
Bár a valóságban a polgárháború mindössze 4 évig tartott, Jasper történetének szempontjából egy kicsit „hosszabbítottam” az eseményeket.

**Megjegyzés2: nem vagyok egy mélyen hívő, vallásos ember, de Cullenék életéből ez a szál semmiképpen sem maradhat ki. Elnézést, ha valaki úgy érzi, hogy ezen körön belül megsértettem, vagy ilyesmi, valószínűleg tapasztalatlanságomból fakad, mert senkit nem áll szándékomban sértegetni, kigúnyolni, satöbbi. Ha mégis ilyet éreztek benne, szóljatok, és igyekszem javítani.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés