Oh, this night is too long
Have no strength to go on
No more pain I'm floating away

(Ó, ez az éjjel túl hosszú,
Nincs erőm továbbmenni.
Ne több kínt, csak sodródok az árral…)

Ahogy a világ kezdett lecsillapodni körülöttem, az ismerős ingerek is elértek hozzám. Bátyám megnyugtató vámpír-illata, az aggódás, a megkönnyebbüléssel vegyes boldogság érzelemhulláma. Ezt érzékelve az én izmaim is elernyedtek. Ámulatom azonban erősebb volt, semhogy a meglepett kiáltást visszatartsam.

- Alain! Hogy kerülsz ide?
- Ezt én kérdezhetném tőled, testvér – nevetett rám felszabadultan. – Éppenséggel téged kerestelek, de az meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire rászorulsz a segítségemre.
Megpördültem, a fák közé kémleltem, de semmi gyanús nem érződött onnan. Még háttal tettem fel a legsürgetőbb kérdéseimet.
- Miért nem megyünk utána? Egyáltalán, mi az istenátka volt ez?
- Inkább ördögé – karolta át a vállam. – Azt hittem, a halandó mendemondák másik részére is emlékszel. Nem csak vámpírokról suttogtak, de az ellenségéről is: vérfarkasokról. Nos, egyik díszes példányukkal akadtál össze. Vagyis akadtunk. És nem, nem megyünk utána. Te megsebesültél, vérre lesz szükséged, bár… – közelebb hajolva vizsgálgatta a hasamon éktelenkedő vágást. – Szerencsére nem harapott meg. Éppúgy van mérge, mint nekünk. Nehéz éjszakáknak néznénk elébe. Egyébként elég kemény ellenfél, egyedül inkább nem állnék ki ellene, ha lehet.

Meglepetésemben szólni sem tudtam. Valóban eszembe juthatott volna korábban az ostoba babona. Gondolhattam volna, hogy ha a mi létünk nem csak mese, akkor egyéb lényeké sem.

- Egyébként elismerésem, remekül helytálltál, pláne, hogy azt sem tudtad, mi ez. Nem is vártam mást a legjobb harcosunktól.
Egy ember elpirult volna, én, minthogy erre a bőröm képtelen, lesütöttem a szemem. Jólesett a dicsérete, s az is, hogy egyáltalán hallhatom a hangját. Most, hogy megjelent… hirtelen sokkal súlyosabbnak érződött eddigi magányom. Csak örültem, hogy immár társaságom is akad. Ráadásul éppen legkedvesebb bátyám személyében.

- Szóval, hol húzod meg magad mostanság? Vagy hibásan tételezem fel, hogy nem vagy az a vándormadár típus?
- Nem, nem, igazad van… elárulnád, ezt honnan tudod? – tettem hozzá talán túl élesen, furcsállva a szavait. Vállat vont, aztán kérdő tekintetemre mégis elszánta magát szóbeli feleletre is.

- Ugyan, Jazz. Ennyi évtizeddel a hátam mögött tudok egyet s mást a halandók és halhatatlanok viselkedéséről. Veled pedig, remélem nem felejtetted el, együtt éltem jó darabig. Ilyen körülmények között nem nehéz előre gondolkodni. Nem mondom, vannak kiszámíthatatlan lépéseid, de általában jó vagyok ilyesmiben. – Halk sóhajt hallatott, miközben még mindig a vállamat karolva visszafelé kormányzott azon az úton, amin a vérfarkas után rohantam. – Igazság szerint sejtettem, hogy el fogod hagyni Yvette-et, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Tudnod kellett volna, hogy még korántsem tudsz mindent… – bosszúsan felmordult. – Persze, rólad van szó, amivel nem számoltam. Szóval most megyünk, vadászunk egyet. Keresünk valamit, ami igazán a fogadra való, és meggyógyít. Aztán elmeséled, hogyan akadtál össze egy vérvadásszal.

Szótlanul engedelmeskedtem.

***
Amint felgyógyultam a farkas kalandból, Alain nekilátott, hogy hiányos ismereteimet pótolja. Sűrűn eljárt velem vadászni, megmutatta, hogyan játsszam ki az embereket. Újabb és újabb fogásokat sajátíthattam el, hogyan válasszam ki a nekem legmegfelelőbb prédát, hogyan férkőzzek az erős közelébe, hogyan válasszam el a gyengét a többiektől. Bár a legfontosabb hiányzott: egymagamban képtelen voltam felismerni, melyik a jó, melyik a rossz vér. Állítólag a vér illata alapján ezt tökéletes pontossággal meg fogom tudni állapítani. Két-három évszázad múlva, legfeljebb. Alain olyan vállrándító természetességgel beszélt erről, mintha már holnapra várhatnám, én beleborzongtam. Úgy tűnik, még mindig szoknom kell a halhatatlanságot. Egyelőre még nagyon messze voltam attól, hogy a vér különböző aromáit felismerjem. Nekem csak a VÉR volt, a csábítás, az éhség, aminek engedelmeskedni kell. Amit csillapítani kell.

De nem baj. Csak egy kis türelem. Az idő ezen minden bizonnyal segíteni fog.

Furcsa, de bátyám cseppet sem irtózott a modern technikától. Azt gondolná az ember, hogy egy több száz éves vámpír úgy jár a technikai újítások között, mint a holdbéli ember, pedig éppen ellenkezőleg. Bravúrosan értett a riasztórendszerekhez, nekem is hamar megtanította az alapokat. Néha azzal játszottunk, hogy gazdag emberek villáiba surrantunk be, kijátszva a mindenféle biztonsági intézkedést. Figyelemmel kísértük a fejlődést, lenyűgözött minket például a rádió, később pedig az első televízióadások. Szívesen találkoztam volna azzal, aki kitalálta ezt a fantasztikus eszközt, Alain pedig megszállottan kutatta a működési elvét. Persze ha egy vámpír valamit elhatároz, akkor azt rendszerint véghez is viszi, így hamarosan az egészet úgy fújta, mint én a verseket.

A bátyám ugyanis elvitt könyvtárba is. Ámulva szemléltem a hatalmas polcokat, tele könyvekkel. Persze az még nem olyan volt, mint egy mai könyvtár. A polcok sötét fáit fényessé koptatta az idő és a rajtuk végigsimító kezek. A padló deszkái, ahol nem voltak szőnyeggel borítva, tiltakozón nyöszörögtek a léptek alatt. A sorba rendezett kötetek között elvétve akadt keményfedelű, még kevesebb volt a színes, rajzos borító. Az egyszerű kötés sokkal praktikusabb és gazdaságosabb. A levegőben a por és a papír sajátosan kellemes illata keveredett. Alain türelmesen hozzálátott, hogy újratanítson az olvasásra, s mint kiderült, nem is voltam olyan reménytelen eset.

***

Természetesen a kápolnát nem hagytuk el. Alain alaposan megszemlélte a helyet, hümmögött a károkra, amik a farkassal lezajlott összecsapás alatt keletkeztek, de lakhatónak ítélte. És persze a kérésemet is tiszteletben tartotta, hogy nem szeretnék elmenni innen, tehát maradtunk.
Talán a hely tette, de gyakran beszéltünk hitről. Yvette mellett ilyen témát eszembe sem jutott volna felhozni, akkor mégis természetesnek tűnt. Bátyám vélekedése egyszerűbb, kiforrottabb volt az enyémnél, okát is megmagyarázta egyik eszmecserénk alkalmával.
- Gondolom, Franciahon történelméről mit sem tudsz, így van? – Szó nélkül bólintottam, ezt nem tagadhattam. Rémlett valami olyasmi, hogy mintha az Egyesült Államok alapításánál szerepe lett volna valami francia segítségnek is, de semmi több.
- Akkor mesélek kicsit – mosolyodott el bátyám. – Az 1700-as évek legvégén szülőhazámban forrongott a nép. Nyilván tudod, hogy előtte évszázadokig a katolikus egyház uralta Európa eszméit, nézeteit. Ekkorra azonban egy új gondolkodási irányzat fejlődött ki és erősödött meg, ezt ma felvilágosodásnak hívjuk. Egyébként bámulatos kor volt… – Maga elé bámulva bólogatott saját szavaira, halvány mosollyal, emlékeibe merülten. – Nem is tudom, hogy magyarázzam el neked, ezt át kell élni. Szóval népszerű nézet volt, hogy addig az időszakig az emberiség csak a gyerekkorát élte, de ezzel az új irányzattal sikerült felnőnie. Elvetették a hagyományokat. De kellett valamit találni helyette, ami betölti az űrt, s ez nem esett nehezükre: dicsőíteni kezdték a józan észt, a tapasztalatokra alapozott tudást. A vallás alapvetően a tradíciókra épült, rengeteg volt a babonaságnak titulált dolog, például a vámpírokban, boszorkányokban való hit. Márpedig az ilyesmi, szerintük legalábbis, fanatizmust szül, ami a józan megfontolás ellen van, tehát bűnös. Ezt most eléggé leegyszerűsítettem, de remélem, érthető a gondolatmenetük. Persze hiába magasztalták az észt, ők is ugyanebbe a hibába estek. Ha nincs Isten, mert megölik a hitetlenséggel, teremteni kell egy másikat, légüres tér nem maradhat, ez az egész világtörténelemre igaz. És megteremtették a saját istennőjüket: a józan észt, akit Legfelsőbb Lénynek neveztek. El tudod képzelni, hogy a megfontolás és a tapasztalat nevében áldozatot mutass be a neki szentelt templomban? Mert akkoriban az emberek megtették.

Hitetlenkedve ingatta a fejét. Bársonyos altja, hangsúlyozása olyanná tették a monológot, mintha kisgyermek hallgatna ringató mesét. Egyébként pedig élveztem, hogy bővíthetem a tudásom, s Alain mindig is türelmes, jó tanár volt.

- Ilyen körülmények mellett nehéz Istenben hinni… „Isten halott, mi öltük meg”*, és ez nagy igazság… de a józan észt sem tudtam istenként tisztelni. Igazából abban a korban nagyon zűrzavaros volt számomra minden, nem értettem igazán még azt sem, hogy miért csinálunk forradalmat… de azért lelkesen részt vettem benne, mint körülöttem mindenki. Megalkuvás. Utána beletelt vagy fél évszázadba, míg elrendeztem ezt a kérdést magamban.
Elhallgatott, gondolataiba merült, én pedig türelmetlenül vártam a folytatást, de nem mutatott túl sok hajlandóságot rá. Kénytelen voltam némi élénkséget irányítani felé. Erre fejét felkapva elvigyorodott.
- A te műved, ugye? Na nem baj, jól jött. Szóval arra jutottam, hogy van egy felsőbb hatalom, akinek a hatalmát mi életünkben nem tapasztaljuk meg. Megteremtette a dolgokat, köztük az embereket is, lelket adott nekik, és még most is odafigyel rájuk. – A tekintete szomorú volt, ahogy ezeket mondta, s most először éreztem nála, hogy elkeseredett. Arcvonásai kifejezéstelen maszkba rendeződtek, ahogy hangja sem árult el semmit feldúltságából. – De a vámpírok elveszítették a halhatatlan lelküket, amikor először meghaltak. Ők már nem élnek, ebben az értelemben nem. Kitaszítottak, átkozottak, akiknek előkészített helyük van a pokolban.
Mozdulatlanul, szobormereven ültem, levegőt venni is elfelejtettem. Erre nem számítottam, főleg nem tőle… Figyelmesen tanulmányozta az arcom.
Észrevétlenül teltek a percek.
Aztán Alain elmosolyodott, megtörve a varázst. Újra derűs volt, nyugodt, ahogy azt megszokhattam tőle.
- Felejtsd el, kölyök. Ráérsz te még a pesszimizmussal.
Aznap nem beszéltünk többet.

***

Állatok elkerülték lakhelyünket, egyetlen kivétellel, ezek pedig az egerek voltak. Alain csak vállat vont, mikor ennek okát firtattam. Engem nem zavart a jelenlétük, Alain viszont néha morgott a motoszkálásuk miatt.
Aztán egyszer megelégelte a zajongást. Mutatóujját az ajka elé emelve jelezte, hogy maradjak csöndben, én pedig azonnal szobormereven mozdulatlanná dermedtem. Bátyám kecsesen, hangtalanul talpra szökkent, s eliramodott a sarok felé, ahonnan a kis rágcsálók neszeztek. Csak a szememmel követtem hihetetlenül gyors mozdulatait, aminek nyoma hamarosan három kitört nyakú egér lett. Némán, meglepetten néztem végig, ahogy Alain kényelmesen összegyűjti őket, majd visszatér mellém, ahol is körmével apró vágást ejt az állatkán. Nem tehettem róla. A kicsorduló vér még mindig kontrollálhatatlanná tett, így őt félrelökve a rágcsálóra vetettem magam, hogy az utolsó cseppig kiszívjam az éltető nedűt.
Aztán sorra a többit is.

Csak lassan tértem magamhoz, s néztem körül döbbenten.
- Ez meg mi… hogyan?

Alain nyugalma változatlan volt, az ő önuralma sokkal fejlettebb, mint az enyém, de bocsánatkérően nézett rám.
- Ne haragudj, nem kellett volna előtted. Eszembe juthatott volna…
- Úgy érted, lehet állati vért innunk? – Nem érdekelt, hogy a szavába vágok, hangom tükrözte a mohó érdeklődést, amit éreztem. Lenne megoldás a lelkiismereti válságomra? Élhetek anélkül, hogy embereket öljek?
Bátyám vállat vont.
- Ez csak afféle kiegészítő. Nem olyan finom, vagy tápláló, mint az emberi vér. Arra megfelel, hogy mondjuk egy hosszú hajóúton ne kelljen halomra mészárolnod az embereket, de csak ezen élni… – Megcsóválta a fejét. – Valószínűleg elgyengülnél, és hosszú távon beleőrülnél. Vagy ki tudja. Nem ismerek olyanokat, akik megpróbálkoztak volna ilyesmivel.

Nem baj. Ha legalább részben állatvéren élhetek, akkor is annyival kevesebb embert kell megölnöm.

Reménykedni kezdtem.

~~~
*Nietzche

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés