Ott álltam az erdő közepén, évfordulóm volt. Életem utolsó perceit töltöttem ezen a tisztáson. -Hugi! Elkésünk a suliból!-Victoria közel ötven éve gondoskodik rólam. James halála után eltűnt, a felejtés volt számára a legjobb. Legalábbis ezt mondta. Miután egyedül maradtam, Victoria visszajött és olyan dolgot ajánlott, amit az óta sem bántam meg.
-Igen tudom! Csak elgondolkodtam!
Széles mosoly terült el az arcán és a nyakamba ugrott. Szerencse, hogy nem tudott ketté törni.
-Ki is ment a fejemből! Ötven éve itt lettél a húgom!
Még erősebben ölelt, nem tudtam visszafogni a nevetésemet.
-Menjünk, mert tényleg el fogunk késni.
Lassan elindultunk majd esze veszett rohanásba kezdtünk, alig tudtam magam lefékezni, amikor az iskola bejáratánál Vic lefogott.
-Csillapodj!-kuncogott mellettem.
-Vic egy egész levél halom van a hajadban!-nevetgéltem vele.
Boldog voltam, hogy nem maradtam magamra. Egymásba karolva libbentünk be az iskolába az utolsó percben.
-Akkor a menzán!
Intettünk mindketten és órára mentünk. Az idő elviselhetetlenül lassan telt szinte megállt. Biológia ,fantasztikus .A biológia partnerem mindig lógott , így az ő részét is nekem kellett megcsinálnom .A csengetés megváltásként szállt rám . Kisiettem a teremből és a négyes épület felé igyekeztem .
-Késtél!
-Honnan tudtad, hogy jövök?-nyafogtam mikor átölelt.
-Máig a te illatod a legjobb hugi! Néha bánom, hogy csak megharaptalak!
-Ha-ha nagyon vicces! Tudod, végzős létedre úgy viselkedsz, mint egy négy éves!
-Miről beszélsz?
-Az iskola kellős közepén ölelgeted a húgodat! Mindenki minket néz!
-Ooopsz!
Kissé nehezen szokta meg az emberi szabályokat és szokásokat. Ettől függetlenül gyorsan átállt a fél vega étrendre.
A menzán csak a mi asztalunk volt üres. Az összes diák tudta, hogy az az asztal tabu. Aznap már csak egy óra választott el engem a jól megérdemelt hétvégétől, no meg persze a vadászattól.
-Laurent haza jön a hétvégén? Rég láttam!
-Igen, délelőtt hívott!
Laurent volt családom harmadik tagja. Forksba körül belül három éve jöttünk vissza. Ez volt a legkézenfekvőbb döntés. Próbáltunk letelepedni Orosz ország hidegebb és elhagyatottabb részén, Szibériában. De a sok hideg és a jégkockák egyszerűen elviselhetetlenek voltak. Sokat vándoroltunk a világban mondván „Majd csak találunk egy helyet, ami tetszeni fog”.Világ körüli utunk után ismét Forksban kötöttünk ki. Charlie halála után a ház üresen maradt, így Vic, Laurent meg én beköltöztünk. Sok minden változott. Mike, Jessica, Tyler és a többiek jóformán már mind nagyszülők voltak. Egy valamin azonban egyáltalán nem fogott az idő. Az üres Cullen ház még mindig állt. Visszatérésünk első pár hónapjában rendszeres látogatója voltam a háznak. Emberi emlékeim nagy része oda fűződött. Persze nem csak a kellemes emlékek jöttek vissza, hanem a keserűek is, ezért ezt a hóbortomat is abba hagytam. Életmódváltásom sok gonddal járt. A fél vegetáriánus étrend miatt a szemeim vöröses árnyalatúak lettek. Nem éppen emberi tulajdonság. Hamar meg kellett szoknom a barna kontaktlencséket. Victoria csak kinevetett, amikor reggelente szenvedtem velük.
Vic Laurentel van együtt, és egyre csak azért rágja a fülem, hogy találjak valakit, mert egyedül meg fogok őrülni. Hirtelen felindulásait a lehető leggyorsabban szoktam elcsitítani. Semmi kedvem sem volt társat keresni, főleg miután életem egyetlen nagy szerelme darabjaira törte a szívemet. Magamra hagyott és vissza sem nézett. Hálát adtam az égnek, hogy újjászületésem óta egyszer sem találkoztam a Cullen családdal. Olykor persze nagyon szerettem volna tudni miért távoztak és hagytak itt, de a felszakadozó sebek és a fájdalom visszatartottak attól, hogy megkeressem őket. Éjszakákat sírtam át miatta, választ várva a könyörgéseimre, amelyek érte szóltak. Beletelt egy kis időbe mire meg tudtam nyugodni. Külön utakat jelölt ki számunkra, ez volt a döntése. Egy idő után már nem találtam értelmét annak, hogy utánuk nyavalyogjak. Victoria lekötötte a figyelmemet, a szabad időmben a nyomkövetés apró trükkjeire tanított.
A szerződés amit Carlisle kötött az indiánokkal, mi megújítottunk. Persze Jacob nem repesett, amikor megtudta, hogy Victoria átváltoztatott és vele fogok élni, mint a húga. Átváltozásom nem a szokásos úton folyt, majdnem öt napig szenvedtem eszméletlenül mire újjászületem. Vic azt hitte már halott vagyok, amikor végre felébredtem. A képességeim hamar jelentkeztek. Viszont éhségem is sokkal nagyobb volt, mint egy normális vámpírnak. Vadászterületeinket nagyobb sugárban terjesztettük ki. Néhány iskola szünetben messzebbre kellett vándorolnunk, hogy csillapítsuk szomjunkat. Forks környékén a bűncselekmények száma rohamosan csökkent. Itt kezdődik a félig vega étrend. Nagyrészt állatokon éltünk, de ha netán egy gyilkos vagy egy pedofil tévedt a környékre, akkor nem fogtuk vissza magunkat, különös kegyetlenséggel támadtunk és téptük szét a bűnöst. Ilyenkor a lelkiismeret furdalás sem volt olyan nagy, egy vadállatot megölni nem bűn. Az állati vér pedig segített az emberek közti járkálásban.
-Bella! Bella!
-Mi? Figyelek!
-Ott tartottam, hogy Laurent hívott és azt mondta vendégeink lesznek. Azt nem tudja kik, de ismerősök szóltak, hogy erre tart egy család.
-Remélem nem olyan mocskos banda, mint a legutóbbiak!
-Nos ha igen akkor szórakozunk egy jót, ha pedig nem lesz gond, akkor csak csendben kivárjuk, amíg tovább nem állnak.
Nem tetszett ez nekem, túl kevés volt az infó az idegenekről.
-Milyen messze vannak?
-Talán félnapi járó földre vagy még közelebb, nem lehetünk biztosak.
-Ez szörnyű!- mindig a legjobbkor tudtak zavarni!
-Miért?
-A hétvégére azt terveztük, hogy elmegyünk vadászni! Éhes vagyok, és amikor én éhes vagyok…
-Ingerültebb vagy! Igen tudom.
-Ráadásul ki tudja milyenek.
-Szeretném, ha most az egyszer hallgatnál rám!
-Mindig szoktam!
-Kérlek Bella! Használd a képességeidet csak most az egyszer.
-Utálom használni, főleg most. Két hete nem ettem!
-Megígérem, ha nem lesz, velük baj annyit vadászom veled amennyit csak szeretnéd!
Sosem tudtam nemet mondani, Vic pedig még olyan ártatlan szemekkel is nézett rám. Jó a rá beszélőkéje.
-Rendben, megfogtál.
-Úgy szeretlek!
Meglepően sokat ölelgetett. Túláradó törődése és gondoskodása néha kikészített, de legalább ő volt nekem.
-Ezek szerint a jövő hét iskola mentes lesz?!
-Több mint valószínű.
Laurent már a parkolóban várt ránk. Vic valósággal leteperte. Mókásak voltak így ketten, nagyon szerették egymást.
-Mehetnénk? Mert még sok dolgunk van!
-Persze!
-Ne zsörtölődj!
-De igen! Sokkal egyszerűbb lenne lerohanni őket és nem lenne problémánk!
-Nyugodj már meg!- simított végig arcomon Victoria és rám mosolygott.
- Hajnalban, az erdőben, addig ennem kell, valamit különben a legkisebb beszólásra bepörgök!
Ezzel kis családom két tagja el is viharzott mellőlem, azt tudni sem akarom, mit csinálnak, amíg nem vagyok velük. Én is futásnak eresztettem lábam. Gyors voltam, vetekedtem az idősebbek képességeivel. Az, hogy nyomkövető voltam már csak ráadás. Sziklás hegycsúcsok vettek körbe mikor megálltam. A szél gyengéden játszadozott hosszú barna tincseimmel. Nagyot szippantottam a levegőbe és ismét futásnak indultam. Barna medve, pont erre volt szükségem. Tétovázásra nem volt idő, szárazra szívtam olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam. Könnyebb volt teli hassal gondolkodni.
-Hercegnő! Ha végeztél, akkor mennünk kéne, idő van.
-Rendben.
Nyomasztó volt a csend, a Hold fényén kívül semmi más nem adott világosságot. Kisebb neszekre lettünk figyelmesek Viccel. –Victoria, Bella! A fákról figyeljetek, ha nincs, rendben valami jelezzétek! Majd én fogadom őket.
-Rendben!- szólaltunk meg egyszerre.
A fenyő legtetejére másztam, szemeimből kivetem a lencséket és hallgattam a közeledő lépteket. Közel voltak, érezni lehetett őket.
-Itt vannak!- ordítottam le mikor már lépésekre éreztem a szagukat.
Pillanatokon belül az előttem lévő fán landolt valaki majd még ketten követték. Megbújtak a fák árnyékában éppúgy, mint én. Teljesen logikus, hogy mi, akik a saját területünkre engedjük, őket figyeljük őket, de ami számomra érthetetlen volt az, az, hogy ők felderítésként hármat is küldtek. Lent is megérkeztek a vendégeink, de furcsa mód emelt hangon veszekedtek Laurenttel.
-Victoria valami nincs rendben!
A semmiből hirtelen az egyik Victoriára vetette magát és a mélybe húzta. Földet érésük zaja megrázta az egész erdőt, mint a villámcsapás.
-Hogy mertétek be tenni a lábatokat arra a helyre ahol ő is élt?! Mit képzeltek magatokról?! Nem volt elég, hogy James barátotokat elintéztük?!
Egyre csak ütötte és ütötte, őrjöngve ordítozott vele, bele taposta őt a földbe. Én pedig semmit sem tettem, álltam és bámultam amint a számomra legkedvesebb személyt éppen meg akarják ölni. Könnycseppek gurultak le az arcomon, nem bírtam tovább. Biztonságot nyújtó rejtekemből egyenesen közéjük ugrottam, nem védekeztem, Victoria számára a véget jelentő ütést az én testem védte ki. Métereket repültem hátra, amikor végre földet éreztem magam alatt szúró érzést kezdtem érezni. Néhány bordám eltört, és nem kis lyukat hagyva döfték át az oldalamat. Soha nem kaptam még ekkora ütést senkitől. Pokolian fájt, mozogni sem bírtam.
-Bella?- éreztem, hogy a név hallatán megfagy a levegő.- Semmi baj csak ne mozogj!
-Victoria… mi van vele? Laurent!
Túl éhes voltam ahhoz, hogy regenerálódjak, a sebek mélységéről nem is beszélve. Láttam a Cullen családot magam körül, gyönyörű álom, gondoltam magamban. Egyedül ő nem volt ott, az én görög istenem, akit halálom előtt látni akartam.
-Minden rendben lesz, csak ne mozogj!- Carlisle hangja olyan valóságosnak tűnt. Nyugodt lettem, ilyen halála nem mindenkinek lehet. De hiányzott az arca. Edward gyönyörű arca, ahogy mosolyog, és a bronzvörös, haj amibe csak én túrhattam bele. Az illata, ami kábítóan hatott rám mindig.
-Edward! Hiányozni fog az arcod!- erőtlenül sírtam el magam.
-Ez még nem a vég Isabella!- Laurent szavait hallottam utoljára majd minden elsötétült.



Az ágyamban találtam magam, mindenemet kötések borították. A szobám ajtaja előtt két hangot halottam. Egyértelműen rólam beszéltek.
-Jobban lesz, ugye?
-Természetesen, de sokat kell pihennie, és ahogy tudok, hozok vért a kórházból.
-Észre sem vettem Carlisle, ha tudom, hogy ő az…
-Nincs értelme ezen rágódni.
-De van majdnem belehalt a sérüléseibe, fogalmad sincs róla mennyit sikoltozott az este a fájdalomtól!
-Vic nyugodj meg!
Homályos szemekkel battyogtam ki a szobából és fordultam Vic vállára támaszként.
-Te megőrültél? Gyerünk vissza az ágyba!
Vissza akartam szólni, de amikor körbe néztem majdnem újra halál közeli állapotba kerültem. Fejvesztve rohantam, inkább botladoztam vissza a szobába és zártam be magam mögött az ajtót. A párnába temettem az arcom, könyörögtem, hogy amit láttam csak egy rossz álom legyen. Edward teljes nagyságában.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés