A Hold gyönyörűen ragyogott a sötét égen. Minden csendes volt, még a természet is csak minket akart hallani. Edward nesztelenül hordozott védelmező karjaiban. Amennyire csak tudtam hozzá bújtam. Ujjaim kócos fürtjeivel játszottak. Mámorítóan hatott rám a közelsége. Szívesen álomba szenderültem volna, ez viszont sajnos elérhetetlen volt, éjszakáinkat álmatlanul töltjük. Előttünk fény szűrődött át az ágak között, apránként körvonalazódni kezdett a Cullen ház. Ez volt az utolsó hely ahová menni szerettem volna, a délutáni események bele égették magukat a fejembe. Úgy néztek rám, mint valami szörnyetegre, kisebb undort is fel lehetett fedezni szemeikben. Már csak a gondolatra is, hogy taszítottam őket összerezzentem. Edward megérezhette, gyengéden érintette ajkait a homlokomhoz.
-Nem lesz baj!
Ölelése erősebb lett és a kíváncsi tekintetekkel nem törődve a nappalin keresztül egyenesen a szobájába vitt. Arcomat nyakába temettem, nem volt bátorságom szembe nézni velük.
Leült velem ölében az ágyra. Ha tudná hányszor képzeltem el ezt a pillanatot.
Óvatosan kezdett hátamra fektetni majd, mint aki engedélyt kér, rám nézett. Mindig megadta a választás lehetőségét. Beleegyezően bólintottam és már éreztem is magam alatt a puha takarót.
Apró csókokban forrtak össze vágytól izzó ajkaink. Kívántam őt és ez kölcsönös volt. Hosszú évekig nélküle olykor szenvedés volt az élet. Ám a kétség most is ott bujkált bennem, belülről próbált szét rágni. Vajon tényleg ezt akarja, vagy csak engesztelni próbál? Kérdések sokasága özönlötte el elmémet, ha választ találtam az egyikre felbukkant helyette egy újabb. Felcsúsztattam kezeim mellkasán majd ellöktem magamtól, éppen csak annyi erővel, hogy észrevegye most elég volt. Zavartságot és bánatot tükrözött az arca. Nem állt szándékomban megbántani, de először meg kellett bizonyosodnom az érzéseiről.
-Sajnálom!- böktem ki halkan.
-Semmi baj! Megértem.
A kérdések, amiket vázlatosan összeállítottam most semmilyen módon sem akartak hang formájában kijönni számon.
-Valamit meg kell mutatnom!
Halántékán pihenő tenyereimet homlokom követte az övére helyezve. Kérdőn vonta fel szemöldökét, amire egy nyugtató mosollyal reagáltam. Elengedtem elmémet kordában tartó korlátaimat, megmutattam neki az újjászületésemet, a szenvedést, ami ezzel járt, a hordónyi könnyeket, amelyek érte hulltak, a vágyakozásomat utána. Éreztem amint kettéhasad a szíve. Nem gyötrődni akartam látni csak megmutatni min mentem keresztül, hogy mekkora szükségem volt rá és mennyire hiányzott. Az étrendem minden részét ismertettem vele, tőle nem tudtam volna elviselni a lenézést, amikor vadászataimra gondol, olyan őszinte arca volt, biztosan tudtam volna, ha ezzel baja van.
Az üres házukban való kirándulásaimat is felfedtem előtte. Sok bepótolni valónk volt.
Emlékeim áramlásának befejeztével ártatlan csókot hintettem arcára. Időbe telik, amíg feldolgozza az információt, amit fél évszázad alatt gyűjtöttem. Végig simítottam bársonyos arcán és az ajtó felé indultam. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, Jasper fogadott a falnak támaszkodva. Érzéseim szabadon áramoltak attól a perctől kezdve, ahogy Edwardnak megmutattam mindent. Mérföldekkel arrébb is érezni lehetett őket, még jó, hogy a másik szobából kiszúrt.
-Tévesen ítélkeztünk! Bocsáss meg Bella.
-Nem érdekes! Megesik az ilyen.
Együtt érzően elmosolyodott majd megölelt. Végre visszakaptam az elveszett szeretteimet.
-Vigyázz rá, sok mindent mutattam meg neki, talán túl sok mindent.
Bólintott, mire sietve távoztam a házból. A város széléhez érve hallottam, ahogy a templomi óra éjfélt üt. Vic meg fog ölni. Az ablakomon keresztül belopakodtam a szobámba. Mire végre nem aggódva lebukásom miatt az ágyra huppantam valaki felkattintotta a villanyt. Majd a frászt hozta rám.
-Késtél! A takarodó, mennyi is, két és fél órával ezelőtt volt.
-Ígérem többet nem fog előfordulni. El kellett intéznem egy nagyon fontos dolgot.
Mérges volt rám ezt még a vak is látta. Persze nem azért mert egy szívtelen mostoha nővér volt, hanem azért mert halálra aggódta magát, amíg rám várt. Ingerülten indult az ajtó felé.
-Velem maradnál ma éjjel?- nyúltam csuklója után és húztam őt vissza.
-Elképzelni sem tudod mennyire aggódtam, ne csinálj ilyet többé.- fakadtak ki könnyei.
Magához húzott és egy olyan jó érzelgős ölelést váltottunk. Lefürödtem és hajat mostam.
Imádta a hajamat fésülni, én pedig elmerülhettem feltétel nélküli törődésében.
Elmeséltem neki mindent, természetesen az intimebb részeket cenzúrázva, mégis csak a nővérem volt. Őrült anya tigrisként rontott volna Edwardra, ha elmondom neki a kivágott részleteket is.
Az egész estét elbeszélgettük, a hátamat simogatta, mintha arra várna, hogy álomra hajtsam fejem. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy kezd minden rendeződni.
Izgatottan ugrottam ki az ágyból a reggel eljöttével. Minden egyes lépéssel közelebb kerültem az iskolához, és hozzá.
A tornaterem háta mögött belebújtam cipőmbe és az első órámra indultam. A rövidke út, amit minden nap megtettem most mérföldeknek tűnt. Álló szívem, ha még dobogna száz százalék, hogy kiugrana a helyéből. Biológia, első találkozásunk is itt történt, ezen az órán. Benyitottam a terembe és végig siklott tekintetem a termen, csalódott voltam. Nem találtam sehol. Egy ideig csak ott álltam az ajtóban. Csiklandós érzés fogott el, hideg levegő vételeit a nyakamon éreztem.
-Remélem, engem keresel ilyen kétségbeesetten.
Nem fordultam meg, üres padomhoz battyogtam és leültem. Követte minden mozdulatom, szemei felfaltak. Alice kisebb késéssel érkezett a terembe. Szerencsére ma nem kellett lencséket használnom, legutóbbi vadászatom óta íriszeim arany barna árnyalatban játszottak. Hálát adtam az égnek a könyörületessége miatt. Filmvetítés volt, minden évben legalább kétszer láttam ezt az oktató filmet. Edward kezemre tette övéit és gyöngéden megszorította kezem. Minden olyan tökéletes volt. Lelkem újra beteljesedett.
Megrázkódtatásaimnak azonban korántsem volt még vége. Az előttem ülő lány hintázott a székén, kicsúszott alóla. Nagyon nem lepődtem meg, aztán Alice hirtelen felállt és hevesen csóválta karját az ajtó felé mutatva. Nem telt bele sok időbe mire rájöttünk miért csinálta. A lány feje szétnyílt az esés közben és lassúnak éppen nem mondható módon ömlött fejéből a vér. Torkomat szomjúság égette, pedig tegnap este nem keveset ittam. Edward maga után rángatott a folyósóra. Szorosan átölelt és az udvar felé terelgetett. A friss levegő kitisztította elborult agyamat. Megrémültem magamtól, hajszál híján múlt, hogy nem vetettem magam szegény lányra.
-Rendben vagy?- Alice általában cserfes hangjában törődést hallottam.
-Csak még egy kis idő és minden oké!
Óriási levegőt vettem, újra és újra. Edward közben hajamat simogatta.
-Edward! Menj, keresd meg Victoriát, én addig vigyázok Bellára.
Szélsebesen viharzott el mellőlem. Pedig nem akartam nagy ügyet csinálni a dologból.
-Alice, ugye nem haragszol rám, amiért nem csak állatokon élek?!
Láthatóan meglepte a kérdés, pár pillanatig gondolkodott, mire kibökte a választ.
-Természetesen először nagyon zavart, de aztán Jasper elmondta, hogy nem ártatlan embereket öltök. Ez mindent más megvilágításba helyez.- bíztatóan mosolygott felém, viszonoztam.
Victoria feszülten robogott keresztül az udvaron nem törődve azzal, hogy ki látja és ki nem. Mázli, hogy senki sem volt a közelben aki nem tudott a „titokról”.
-A gyengélkedőre azonnal! Te mész vele én szólok Laurentnek.
-Vic nem kell ennyire felfújni, csak egy kis baleset volt! Akárkivel előfordulhatott volna.
-Legalább menj haza. Kérlek.
Ellenvetést nem tűrő arckifejezése parancsolóan hatott rám. Annak ellenére, hogy a mondata végén ott volt a kérlek szócska, nem kérésnek szánta.
Edward kézen fogott és a kocsija felé kezdtünk lépkedni. A házamhoz vezető úton kezét combomon pihentette, olykor kis köröket írt le mutató ujja hegyével.
Udvariasan ajtót nyitott nekem és a bejárathoz kísért. Szemem sarkából láttam amint engem fürkésző szemei arcomat kémlelik.
-Ha gondolod, bejöhetsz és csőszködhetsz.
Hangosan elnevette magát megjegyzésem hallatán aztán beléptünk a házba.
-Semmi sem változott!- kommentálta.
Nos, igen. A bútorokat nem mozdítottuk el, a falak ugyanolyan színűek voltak, talán még a ház jellegzetes borsmenta illata sem változott.
A hűtőhöz léptem és ez kis zacskó vért vettem ki.
-Kérsz?- nem akartam udvariatlannak látszani.
-Nem köszönöm.- villantotta meg hamiskás mosolyát, amit úgy szerettem.
Olyan hihetetlennek tűnt még most is, hogy újra velem van.
Mint egy tündérmesében ahol akármikor eltűnhet a hőn szeretett herceg, körül belül úgy éreztem magam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés