The cradle of life
(Az élet bölcsője)


Szótlanul ültünk egymással szemben, észre sem vettük mennyire elszállt az idő. Elmerültem megigéző arany barna íriszeiben. Ez a nyugodt és csendes pillanat megszakíthatatlannak tűnt. Ám ekkor édes ajkait beszédre nyitotta.
-Bella! Beszélnünk kéne a tegnap este történtekről.
-Mit szeretnél még tudni?
Láttam arcán a komolyságot, tudtam kérdései nem lesznek egyszerűen megválaszolhatók. Így én is felelősségteljes stílusra váltottam. Nem akartam elviccelni a komolyságát.
-Kérdezz, amit csak akarsz. - megkönnyebbülten pillantott felém.
-Mindent megmutattál nekem az elmúlt évekről, azt viszont akárhogyan is gondolkoztam rajta nem tudtam megfejteni, hogy miért mondtál igent Victoria paktumára!
Az összes lehetséges kérdése közül erre nem számítottam a legjobban. Kis időre leblokkoltam, fogalmam sem volt hogyan magyarázzam el neki az elmondhatatlant. Megrémített a kérdés, mégis mit mondjak.
-Nem is tudom, hogyan írjam le, lehet, furán hangzik, de szinte rögtön választ adtam amikor Vic felajánlotta. Egyetlen gondolat keringett a fejemben, minden, ami velem történt jó és rossz egyaránt, azt akartam örökké velem legyenek, érezni akartam azt, amit halandó nem élhet át, az örökké tartó szerelmet. Biztos nem voltam abban, hogy valaha újra találkozunk majd, de az érzés, a szerelmünk érzése egyszerűen kitörölhetetlen volt. Mélyen belém égett és nem gyógyultak a hegek…

Befejezni mondókámat nem volt időm, hangos dörömbölésre kaptuk fel mindketten fejünket, az ajtót kitárva magam előtt csak egy szürke furgont láttam elhaladni, elég nagy sebességgel.
Lábam elé nem nézve megbotlottam valamiben. Hasra estem a puha kis tárgyban. Legnagyobb meglepetésünkre Edwarddal fülsüketítő sírásra ugrottam fel a földről. Imádkoztam, hogy ne azt találjam bebugyolálva a fehér selyemkendőben, amire gondoltam. A sors viszont most sem látszott könyörületesnek irányomban. A pólya tetején egy levél várt ránk.

„A kislányt Emilynek hívják, kérem, bocsássanak meg nekem, de egyedül nem tudnám felnevelni, az árvaház szóba sem jöhetett! Könyörgöm, viseljék gondját a kicsinek.”


Majd félre nyeltem a levélben olvasottak után. Kétségbeesetten kerestem Edward pillantását, de mire feleszméltem ő már kibugyolálta a gyermeket, a biztonságot nyújtó puha anyag rejtekéből.
Most mi lesz, pont a legveszélyesebb helyre küldte a kislányt. Nem maradhat velünk, képtelenség, ma is alig álltam ellen, amikor az iskolában az a kis baleset történt.
-Nem maradhat. – bukott ki belőlem villámcsapás szerűen.
-Akkor még is mit csináljunk, hagyjuk őt magára?
Csak nem azon töri a fejét, hogy magunknál tartjuk az apró teremtést? Még csak meg sem tudná magát védeni, ha netán elvesztenénk a fejünket. Lehetetlen. Semmi okom arra, hogy ártatlan vérrel szennyezzem a kezem. Sosem tudnám magamnak megbocsájtani.
-Nagyon jól tudod, hogy velünk még nagyobb veszélyben lenne, mint egy árvaházban. Mi van, ha pont, akkor bolondulok meg amikor mellettem van? És mi lesz Viccel, meg Laurenttel?
Aggályaimat figyelmen kívül hagyva a gyermekkel a kezében besétált a házba. Óvatosan a kanapéra fektette majd párnákkal körbe kerítette, nehogy leessen. Bámulatosan jól bánt a gyerekkel. Duzzogva egyeztem bele, hogy velünk maradjon, habár inkább a kicsi miatt aggódtam, mintsem azért mert a házban egy majdnem három éves kis gyermek költözik.
-Csak tartsd tőlem távol!
Ezzel elvonultam a szobámba és csak zörejeket hallottam a nappaliból. Fél óra sem telt bele és megint engem zaklattak. Edward az én szobámban akarta lefektetni, heves tiltakozásom ellenére mégis ott foglalta el ideiglenes főhadiszállását.
-Bella! Ne nyavalyogj már annyit, hiszen csak egy gyerek, semmi több.
Mikor Vic hazajött azt vártam legalább ő az én pártomat fogja majd, természetesen szerelem volt első pillantásra. Victoria, aki undorodott minden nemű emberi kapcsolattól egész este a picit nyúzta. Nem hittem a szemeimnek, az egész világ a feje tetejére fordult, én és gyerek. Óriási.
Edward búcsúcsókot nyomott számra és haza indult.
-Szeretlek. Vigyázz rá! – kuncogott és Emily irányába mutatott.
Persze megígérte reggel első dolga lesz megnézni, hogy telt az éjszaka. Még jó, hogy Charlie minden gyerekkori kacatomat a sufniban őrizgette. Különben még az ágyamat is a ki tüneménnyel kellett volna megosztanom.
A rácsos ágyat, ki más, mint én, letakarítottam és egy kisebb szivaccsal, párnákkal, kis takaróval béleltem ki.
Szörnyen telt az este. Aludni egyépként sem szoktam, de a kis tündér bogár folyamatosan bömbölt. Vic rám bízta, csináljak vele, amit akarok. Emelt hangon jelentettem ki, hogy én egy újjal sem fogok hozzá nyúlni. Pizsamástul indultam neki az erdőnek, nem figyeltem merre megyek, csak levegőre volt szükségem. A sok gond mellé még ez is kellett. Edward és a nagy ötletei. Nem neki kell foglalkoznia vele és nem is neki kell elviselnie az egész estés sírást.
Őrjöngni lettel volna kedvem, dühöngni. De Emily nem tehetett arról, ami történt, nem okolhattam őt. Szegényt ott hagyták egy vadidegen háza előtt, egyedül. Kezdett tisztulni a fejemben lévő köd, amit a düh okozott. Megértettem Edward döntését, nem hagyhattuk magára mi is. Viszont közeledni hozzá most sincs akaraterőm, nem érdekel menyire aranyos vagy cuki, mind hidegen hagy. Egy a fontos, zabálni való ne legyen!

Az elkövetkezendő hetekben minden Emily körül forgott, féltékeny nem voltam, ám Edwarddal egy szót sem tudtam váltani a kislány érkezése óta, ez már azonban bökte a csőröm. Kis milliószor próbáltam kettesben maradni vele és ott folytatni ahol legutóbb abba hagytuk, kevés sikerrel. Egy idő után feladtam céltalan próbálkozásaimat és csak elvonultam, amikor mindenki a kis csodát látogatta. Nem szerettem a közelében lenni, taszított az ártatlan pofija. Pofija? Miről beszélek, te jó ég. Minden szabad időmet vadászattal töltöttem még akkor is, amikor egyáltalán nem volt szükségem a táplálkozásra. Senki orrára sem kötöttem éjféli kirándulásaim okát vagy célját, rá kérdezni pedig úgy tűnt nem akarnak.
Délután a suli végeztével gyors kitérőket tettem a házban, nem éreztem szükségét annak, hogy befogjanak gyerek csősznek. Mint mindig az erdő felé vettem az irányt, viszont ma kísérőm i akadt. Rosalie tisztes távolságból, de világosan tudtomra adva követett a fák között. Fogalmam sem volt mit akarhat tőlem. Nem voltunk éppenséggel a legjobb barátnők. Néhányszor persze beszélgettünk, de azt nem állíthatom, hogy sok közünk lett volna egymáshoz, azon kívül, hogy együtt voltam Edwarddal. Edwardban sem voltam biztos, futó, olykor csak percekig tartó találkáink az agyamra mentek. Volt, hogy elintézett egy aprócska csókkal és tovább állt. Mintha felbosszantottam volna valamivel. Lassítottam amint az erdő legmélyére értem, körül tekintettem Rosaliet keresve. Nem kellett sokat nézelődnöm.
Lekuporodtam a fűbe és magam elé méláztam. Vártam, hogy ő kezdjen neki, végtére is ő jött utánam.
-Miért duzzogsz magadban ahelyett, hogy a többiekkel lennél, Emily körül?
Nagyot sóhajtottam, pont ő akar velem erről beszélni.
-Túl nagy a fájdalom. Kérlek, ne érts félre, nem féltékeny vagyok rá.
-Erre én is rájöttem. Mesélj!
Sehogy sem akart kijönni belőlem a válasz, nem beszéltem még erről senkinek sem. Túl nagy hord erejű volt ez a dolog, hogy akárkinek is elmondjam.
-Voltál már úgy, hogy megbántad a döntésedet és az olyan súllyal nehezedett rád, hogy majd összeroppantál alatta?
Kérdőn húzta fel szemöldökét és meredt rám fordítást várva kínainak hangzó érzéseimről.
Nem is reméltem, hogy ilyen egyszerűen megértse. Rámosolyogtam és felálltam. Kedvesen viszonozta a gesztust és követte példámat.
-Tudom, nem én vagyok a legrokonszenvesebb lény a földön, de ha úgy érzed, meg akarsz valamit osztani velem, akkor nyugodtan gyere és öntsd ki a lelked.
-Mond meg Edwardnak, hogy hiányzik.
-Neked kellene ezt elmondanod neki, nem nekem.
-Nem szeretném a saját gondjaimmal traktálni, Emily különben is kitölti minden idejét, nem én akarok lenni, aki elrontja a kedvét.
Egyszerre kezdtünk távolodni, ő a város fényeit követve én pedig a fenyők által nyújtott sötétségbe menekültem.
Egyre mélyebbre és mélyebbre, senkit sem akartam látni, és senkit sem akartam, hogy engem lásson ilyen állapotban.
A legegyszerűbb dolog, amit most tehettem az a magamba fordult magány és elzárkózás volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés