I give you my life
(Az életem adom neked)


Hallottam, ahogy utánam kiált, majd földet érve futni kezd. Próbáltam gyorsabban menekülni előle, csak a fák közé kell érnem és könnyebben bújhatok el. Nem akarom, hogy sajnáljon, nem akarom a szánalmat látni a szemében. A szemeiben, csak a szerelmet akarom látni, semmi mást. A fák majd elrejtenek előle, fel fogja adni a keresést és akkor nyugodtan visszamehetek Jacobhoz.
De nem futhatok örökké, ezzel ő is tisztában van. Lassítottam, megálltam és szembe fordultam vele. Észre sem vette, hogy hirtelen megálltam, óriási erővel csapódott belém. Mennydörgés szerűen landoltunk pár méterrel arrébb. Teljes testsúlyával rám nehezedett, nyakamba fúrta arcát. Éreztem jeges lélegzetét a bőrömön, kapkodta a levegőt. Egyik kezével két csuklómat tartotta, a másikkal kusza tincsimet söpörte félre. Végre láthattam igéző szemeit.
- Kérlek, ne menekülj előlem!– suttogat alig hallhatóan.
Válaszra nyitottam volta szám, de ajkait enyéimre tapasztotta, ezzel elhallgattatva. Nem fogta vissza magát, agresszivitás épp annyi volt benne, mint gyöngédség. Még mindig bilincsben tartotta csuklóim. Ártatlanak induló csókja egyre szenvedélyesebbé vált. Nem tudtam mire vélni a hirtelen történt eseményeket.
-Edward, mit…
Belém fojtotta a szót, meg sem várta, hogy befejezzem a mondatot. Szabad kezével végig simított oldalamon, majd bele remegtem az érintésébe.
-Hidd el…- újabb csókot hintett számra – ha lehetne…- még egyszer ajkaimra tapadt – teherbe ejtenélek!
Mozdulatlanul feküdtem alatta, túl jól ismert ahhoz, hogy ne jöjjön rá féltett titkomra, amit még Vicnek sem mertem elmondani. Belém látott, megkönnyebbültem szavai hallatán, meg tudtam vele osztani bánatom forrását, nem sajnált, ez jól esett. Pólóm alját óvatosan kezdte el feltűrögetni. Puszta vágy lett úrrá mindkettőnkön. Végre elengedte kezeimet, szinte magával rántott a szenvedélye, lábaimat dereka köré fontam. Bele túrtam bronz vörös hajába, nem maradt reagálás nélkül. Végig futott hátán a hideg. Vágytunk egymásra, minden egyes apró érintés gyógyító hatású volt. Lelkem legsötétebb bugyraiból húzott vissza a való világba, ahol ő várt rám. Féktelenül tomboltunk, erőszakosan hámoztuk le az útban lévő ruhadarabokat. Akaratosan kezdtem a gombokat feszegetni, mikor valami bevillant. Hirtelen mindketten feleszméltünk.
-Az erdőben vagyunk…- szólaltunk meg egyszerre.
Amilyen gyorsan csak lehetett összeszedtük félre dobált ruháinkat, egymásra néztünk és zavarunkban azt sem tudtuk mit mondhatnánk egymásnak. Kicsit lenyugodva izgatottságunkból egymásra néztünk és nagy levegőt véve közeledtünk egymáshoz újra.
Összekulcsolva kezünket indultunk a város felé. Erősen szorongattuk egymás kezét, nem engedhettük, hogy akár egy pillanatra is elváljunk.
Kereszteződéshez értünk, az egyik út az én házamhoz vezetett, a másik egyenesen a Cullen ház felé. A választásom ott állt előttem, Edward személyében. Erősebben szorítottam meg kezét jelezve, választásom kétséget kizárva természetesen ő. Persze a kérdés még mindig a fejemben motoszkált, ha gyermeket nem szülhetek, mégis miért létezzem. Természetesen Edward volt a mindenem, az életemet adtam volna érte, ez fordítva is így volt, bizonyosodott már be nem egyszer.
És ekkor megformálódott bennem a válasz! Élősködői vagyunk csak a világnak, önző lelkek, amelyek nem bírták elviselni a halál gondolatát. Igen, így voltam ezzel én is, inkább élek örökre elátkozva, mint sem, hogy úgy haljak meg, hogy tudom, ő nélkülem fojtatja életét.
Kínzott, sőt mart ez az érzés belülről, de semmit sem tehettem ellene.
Keserű volt az igazság, de ez volt az igazság. Lassan lépkedtünk a Cullen család háza felé, zavaró csendben haladtunk. Valamit mondanom kellett, kiakasztott a hallgatása.
-Edward? – halkan szólaltam végül meg.
-Hm?
-Sajnálom!
-Mit kedves? – értetlenül pislogott rám.
-Sajnálom, hogy nem mondtam el miért nem akarok Emily közelében lenni. Mostanában kegyetlen játékot űz velem a sors. Röpke ötven évem alatt akárhová mentem boldog párokat láttam amint a gyerekeikkel játszanak a parkban, vagy csak sétálnak. Egy baba annyi mindent megváltoztatna…és aztán a vére, egyszerűen nem tudtam, hogyan maradjak anélkül a közelében, hogy ne bántanám.
Megállt és magával szembe fordított, szemeink egymásba olvadtak. Kérdően néztem fel rá, mire ő elmosolyodott.
- Ha sajátunk nem is lehet…- csókolt homlokon. – itt vagyunk egymásnak, és persze Emily is velünk marad, ameddig csak lehetséges, és tudom, hogy sosem lennél képes őt bántani!
Oldottabb hangulatban folytattuk utunkat. Nesztelenül libbentünk be a házba, nehogy valaki meglásson minket. Mit is vártunk, hogy majd észrevétlenül bejutunk? Naná, hogy nem. Alice széles vigyorral tudatta velünk, az este minden apró részletét látta. Minden bizonnyal rák vörös színt vettem volna fel, ha lehet. Felénk kacsintott, majd gondolom a saját szobájába, viharzott el. Nagyot sóhajtottam és Edward tekintetét kutattam. Döbbenten állt mellettem, biztosan arra gondolt vajon Alice miket láthatott. Kissé ijedten kapta fel fejét, amikor látta kíváncsi pillantásom. Nem tehettem róla, de olyan mókás volt belső vívódását figyelni. Hangosan kuncogtam, erre már ő is ellazult. Felkapott hátára és egyenesen „lakosztálya” felé cipelt. Együtt dőltünk ágynak nem mondható heverőjére (azóta sem szerzett be egy normális ágyat, pedig hányszor unszoltam érte). Most én kerültem felülre, helyzetemet kihasználva mélyen néztem arany barna szemei legmélyére.
- Szeretnéd tudni most mire, gondolok?
Beleegyezően bólintott, tudatom legkisebb zugába is betekintést engedtem neki. Furcsa reakciót váltottam ki belőle. Nevetgélve húzott magához, barna tincseimbe túrva. Még mindig áramlott belőlem a gondolat özön, és ő magába szívott mindent. Megosztottam vele az összes dolgot, amit magamtól biztosan nem mondok ki hangosan. Úgy hemperegtünk az ágyon, mint két kis gyerek. Minden újra a régi volt, persze azt még nm tudtam Emilyvel mi lesz. Életem egyik legnehezebb tette volt akkor ott a házban csak úgy magamhoz emelni és nem… Gondolni sem merek rá mit tehettem volna. Edward látta rajtam, most már inkább vagyok gondterhelt, mint játékos. Felült és ölébe húzott. Olyan nyugtató hatással tudott rám lenni. Elzárta körülöttünk a külvilágot, mintha sosem létezett volna.
-Ne aggódj! Te nem vagy olyan, mint a többi fajtánkbeli. Szeretlek Bella Swan!
-Én is szeretlek… de ígérd meg, ha valaha is olyat akarnék tenni, ami akárki testi épségét, veszélyezteti, kérlek, ne habozz megállítani!
Engesztelő tekintete most elkomorodott, próbálta befogadni a szavaimat, amelyeknek óriási súlyuk volt. Nehéz lenne számára bántani engem, ezt tudom, de inkább nekem fájjon mit egy ártatlan embernek, aki még csak meg sem tudja magát védeni tőlem. A tomboló ösztönöket nem lehet irányítani, képtelenség, még Carlislenak is hosszú évszázadok kellettek arra, hogy teljesen ura legyen magának. Akkor én mit mondjak, csekély ötven évem semmit sem ér hozzá képest. Kérlelő szemekkel fürkésztem szerelmem arcát, bele kell egyeznie különben senki, sincs, aki le tudna állítani engem.
Néhány percnyi hezitálás után beleegyezően bólintott.
- Köszönöm! – súgtam halkan fülébe.
Szorosan ölelt magához, majdnem összeroppantott. Örültem, hogy elfogadott és tiszteltben tartja a kérésem. Apró csókot leheltem arcára és amilyen közel csak tudtam még jobban oda bújtam hozzá. Kezeivel hátamat simogatta, arcát hajamba rejtette. Éreztem mellkasa szabálytalanul gyorsan emelkedik majd süllyedt. Túl rossz hatással voltunk egymásra, mint a drog olyan hatással voltunk a másikra, igaza volt, amikor először ezt mondta. Mint a saját ízlésünkre készített heroin. Függői voltunk saját drogunknak, és ez a függőség már kigyógyíthatatlan volt.
Felém fordította tekintetét és megint bűnbánatot fedeztem fel rajta.
- Ne vágj már ilyen savanyú képet! Most már visszaharapok.
Óriási nevetésbe kezdtünk, enyhült a feszültség. Két kezével közre fogta arcom, mélyen nézett vörösesen csillogó íriszeimbe. Valamin nagyon gondolkodott. Majd tenyeremet kezére helyeztem, végig simítottam karján. Nagyot sóhajtva szólaltam meg:
-Régen tiéd mindenem!- mosolyogtam rá.
Szabad utat engedve magának, ismét megcsókolt. Lassan fektetett le, ajkaink egy pillanatra sem szakadtak el egymástól. Kész voltam neki adni azt, amit már emberként is készségesen neki ajándékoztam volna.
Zavarban voltam, 17 éves mivoltom megmaradt. Gátlásaim vissza-vissza fogtak.
- Oltsd le a villanyt! – alig tudtam kinyögni.
Felkuncogott majd szinte a másodperc töredéke alatt újra velem volt elfoglalva, a már sötét szobában.
Bele olvadtam öleléseibe, megremegtem minden érintésére, levetkőztem minden szemérmességemet. Amikor végre megtörtént, nem tudtam hirtelen mit csináljak. Elkezdtem kapkodni a levegőt és kissé bepánikoltam. Várt, amíg elég kényelmes lett számomra a pozíció és gyengéden folytatta.
Beteljesedtünk testileg, lelkileg

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés