Lifeless
(Élettelen)


Egymás karjaiban heverésztünk, életem legboldogabb éjszakáját töltöttem létezésem egyetlen értelmével. Edwarddal. Csak feküdtünk egymás tekintetében elmerengve. Szavak nélkül kommunikáltunk, minden érintés, mozdulat vagy arckifejezés megegyezett egy komplett mondattal.
A hátamat simogatta, becsukta a szemeit és dúdolni kezdett. Az ismerős dallam fülbemászóan csengett. Szerettem volna mély álomba zuhanni és csak vele álmodni. Követtem a példáját és én is lehunytam szemem, közelebb húzódtam és ujjaimmal kócos tincsei közé túrtam. Órákig feküdtünk még szótlanul és szinte mozdulatlanul. Az idilli hangulatot egy kopogás törte meg Edward szobájának ajtaján.
-Nem akarok semmit sem megzavarni, de Victoria hisztérikus állapotban rohangál fel és alá az erdőben Bellát keresve! - Esme tapintatosan résnyire nyitva az ajtót helyezett váltás ruhát a padlóra és távozott.
Az ablakon át bejutottak a nap első sugarai. Edward és én együtt ragyogtunk amint elértek minket a reggeli fények. Gyönyörű arany barna íriszei most az én vöröses szempáromban merültek el. Lassan hajolt közelebb és érintette ajkait enyéimhez.
-Azt hiszem mennem, kéne! – morcosan ráncolta meg homlokát.
-Csak még egy percet…- morogta és fogott közre erősen karjaiban -… még egy perc és talán el tudlak engedni Isabella Swan.
Hangosan kuncogtam, majd bólintottam. Percekig szorongatott magához, ha lehetett volna, oda bilincsel magához és soha nem enged el.
-Most már tényleg indulnom kell. – súgtam alig hallhatóan fülébe.
Nem válaszolt, felkelt és a ruhákat, miket Esme hagyott ott számomra, a heverő szélére tette. Elkezdett felöltöztetni. Sokkolt a tudat, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy felöltöztessen. Mint egy ötéves úgy éreztem magam.
-Egyedül is ment volna.
-Ezt egyszerűen nem hagyhattam ki. – nevetgélt duzzogásomon.
Apró csókot hagytam arcán és végig simítottam oldalán. Semmi kedvem sem volt most elmenni, habár az egész örökkévalóság előttünk állt, én mégis úgy vágytam erre a napra csak vele mintha már nem lenne holnap a számunkra.
-Ha megnyugtattad az őrült nővéred, találkozzunk a tisztásunkon.
- Rendben.
És ezzel az ablakon át távoztam. Az egész erdőt körbe lengte Vic illata, nem is akarok bele gondolni mennyire le fog szidni, amiért szó nélkül eltűntem. Valahogy csak ki tudom majd engesztelni. Abba az irányba kezdtem futni ahonnan éreztem az illatát, kissé meglepődtem. Az erdő leges legmélyéről lehetett őt érezni, de nem csak őt. Emily édes illatát is hordozta a szél, együtt a Jacobéhoz hasonló aromával. Érdeklődve iramodtam meg, egyre gyorsabban futottam. Egy kisebb patak széléhez érve megálltam, körbe néztem. Semmi. Nagyot szippantottam a levegőbe. Vic és Emily illata itt érződött a legjobban, de őket sehol sem találtam. Ismerős vonyításra lettem figyelmes. Mire feleszméltem már a földön hevertem. Egy óriási farkas tartott a földön, éles fogait meg-megvillantotta. Undorító egy látvány volt. Mikor szitkozódni és ütni akartam egy elcsukló hangot vettem ki a rám nehezedő farkas morgásai között. A halk kis hang hangos sírásba torkollott. Ijedten kaptam fel a fejem, Emily zokogástól kipirosodott arcocskája megrémített. Angyali vonásait most félelem uralta.
- Undorító teremtmények vagytok. Még nemző képesek vagytok, ez már mindennek a határa.
Körülöttem hatalmas farkasok álltak, vérszomjas tekintetükkel készen álltak a gyilkolásra. Aztán kezeiben az angyallal felém lépett ő. Ő akit Jacob nem egyszer figyelmeztetett, hogy békét kötöttünk és semmi közünk sincs egymáshoz ezen kívül.
-Mit csinálsz, ez csak egy ártatlan gyermek! – sikítottam őrjöngve.
Az engem tartó szőrös vadállat szorítását most nyakamon éreztem. Ha a levegő nem is volt szükséges az életben maradáshoz, a karmok tökéletesen átszakították torkomon a bőrt. Nem mondhatnám, hogy fájt, de a karmok mélyen belém fúródtak. Hangosan felszisszentem.
-Te megőrültél, nem veszed észre, hogy ember…
A tiszta gyűlöleten kívül semmit sem láttam a szemeiben, és a kezében ott volt Emily. Hiszen még csak a szaga sem olyan, mint egy vámpíré. Ezt észre kell, hogy vegye. De nem, egyre csak azt ismételgette, hogy Emily is egy közülünk és az utolsó szálig ki fog irtani minden vérszívót. Emilyt a földre rakta, undorral nézte, ahogy szegény sír és levegőért kapkod.
És ekkor intett a többinek, láttam amint megindulnak, hogy rá vessék magukat a csöppségre. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A kezeimet bilincsben tartó farkast leráztam magamról, akkora erővel, hogy a fák közé repülve az egyik fenyő keresztülszúrta vállát. Nem akartam senkit sem bántani, de ők egy ember gyereket lettek volna képesek megölni, csupán azért, hogy kielégítsék gyűlöletüket a fajtám iránt. Amilyen gyorsan csak tudtam, védekezve vetettem magam Emilyre, eltakarva teljes testét a támadók elől.
Éreztem, ahogy fogaik belém mélyednek, karmaik felhasítják bőröm. De nem érdekelt, olyas valakit védhettem, meg aki fontos volt számomra. Szerettem ezt a kis teremtést, nem is kívántam annyira a vérét, inkább féltem túlságosan megszeretem, és amikor már anyja ként viselkedem, vele kitépik a kezeim közül és nem tehetek semmit. Hiszen volt már családja és biztos voltam benne, hogy az édesanyja előbb utóbb vissza fog érte jönni.
Egyedül abban reménykedtem, elég lesz számukra, ha engem széttépnek. Az ütéseik és harapásaik egyre erősebbek lettek, a testemnek nem volt ideje regenerálódni. Emily ujjai a hajamban éreztem, arcát pedig az enyémen. Még mindig zokogott.
- Nem lesz semmi baj kicsim… semmi baj! – örültem, hogy egyáltalán ki tudtam nyögni azt a pár szót, óriási fájdalmat kezdtem érezni.
És egyre mélyebbre zuhantam saját elmémben. Felvillantak arcok, mondatok, érzések és Edward. Ha most meghalok el sem tudom képzelni mit fog érezni. Erre a gondolatra úrrá lett rajtam a bánat. Már láttam magam előtt az arcát, szenvedett és az én nevemet hajtogatta.
Akkora ütést kaptam, hogy az visszarántott a valóságba. Emily mosolygott, legalább végre megnyugodott, nem hallott semmit, tenyereim fülein helyezkedtek el. Nem akartam, hogy hallja a sikításaimat, fájt, ennyire még sosem fájt. Minden egyes végtagomban éreztem a kínt. Imádkoztam, csak gyorsan végezzenek és menjenek. Végezzenek velem és távozzanak, Emilyt sértetlenül hagyva békében. Tudtam Joenak csak velem van baja. Amikor Jacob leszidta őt, a büszkesége túl nagy volt ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgot. Önelégülten figyelte amint társai próbálnak apró darabokra marcangolni. Félre ordítottam a fejem és megláttam Vic kedvenc piros kabátját a patak szélén heverni. Tőlem kapta az első együtt töltött karácsonyunkon. Ha vér szerint nem is voltunk testvérek, annál sokkal erősebb kötelék volt köztünk. Ő átsegített Edward elvesztésén, családot adott és olyan érzéseket, amiket nem is ismertem. Amikor Edward visszajött ő a háttérbe lépett és onnan támogatott, boldognak akart látni. És tessék, megint bajba keveredtem, de most nem volt itt senki, aki kihúzott volna belőle. Csak magamnak köszönhettem, jobban kellet volna próbálkoznom Emily elfogadásával, nem kellett volna olyan önfejűnek lennem és akkor nem mentem volna aznap este Jacobhoz, nem találkozom ezzel az idegbeteg idiótával és minden rendben lenne.
Nem teljesen voltam felkészülve a halálra. Követni akartam Charliet és Rennet a mennyekbe. De vajon innen hova tovább. Kárhozott lelkem talán a pokol bugyraiban fog elégni. Lehet embert nem öltem soha, ám eladtam a lelkem magának az ördögnek, amikor megtagadtam a halált a szerelemért. Nagyot sóhajtottam és Emily arcára nyomtam egy búcsú puszit. Éreztem ha életben marad és én nem, Edward majd kutakodik a gondolataiban, hogy megtudja ki tette, majd bosszúból rátámad a törzsre és megöli Joet. Ezt nem engedhettem, így is penge élen táncolt a farkas falka és a mi családunk közötti béke. Amint elhagytam a Cullen házat blokkoltam a körülöttem lévő erőket. Edward nem olvasott a gondolataimban, Jasper nem tudott az érzéseimmel babrálni és Alice pedig nem látta mi fog történni. Egy ujjal sem értek Emilyhez, ez megnyugtatott, leadhattam az utolsó kívánságom. Mélyen a kicsi szemekbe néztem, kezeimet arcára tettem, hogy mindent halljon, amit mondani fogok.
- Edward, ha belenézel Emily fejébe és megtalálod, ezt a gondolt kérlek, könyörgöm, ne tégy semmi ostobaságot. Hagyd békén a törzset és gyászolj békében, mond meg Alicenek mennyire fog hiányozni és, hogy a tavaszi bálra vettem neki egy lélegzet elállítóan gyönyörű ruhát…- felnyögtem fájdalmamban, sietnem kellett, nem tudtam meddig bírom még a tortúrát. -… viselje azt, mindenkinek mond meg, hogy szeretem őket. Vigyázz Victoriára, nem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát. És végül ott vagy te, életem szerelme, próbálj meg elfelejteni és lépj tovább, tudom szörnyű kérés, de próbálj meg magad mögött hagyni és légy boldog…- felordítottam, élvezték a szenvedésem ez biztos volt. -… szeretlek.
Ekkor minden elsötétült és vártam, vártam, hogy meghozzák felettem a döntést.
Megbocsájtást kapok, vagy a pokolban égek majd örök időkig!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés