I lost my life
(Elvesztettem az életem)


A semmiben lebegtem, gondolataim szétfolytak. Sötét volt és hideg, hangtalan volt minden. Aztán meghallottam azt a hangot. Valaki hozzám beszélt.
-Bella, ha készen állsz, az ajtó csak rád vár, a kulcs a te kezedben van!
Egy szót sem értettem abból, amit mondott. Egyáltalán ki az a Bella? Körbeölelt a sötétség majd hirtelen valami kirántott belőle, olyan erővel, hogy időm sem volt tiltakozni. Nyugtató érzés volt csak úgy lebegni.
Szemeim szélesre nyíltak, magam körül csak egy árnyékot láttam. Biztos éjjel van. Észre sem vettem, amikor oda lépett mellém, az eddig számomra fel sem fedezett kötéseket kezdte el cserélni. Meg sem mertem szólalni és az ismeretlen sem próbált beszélgetést kezdeményezni. De túl intenzíven bámulhattam, mert tekintetét pillanatokon belül arcomra emelte. Gyönyörű arca volt, ében fekete haja kisé kócos volt arca pedig fal fehér. A szemei viszont vészjóslóan vörösen izzottak. Arcomról kisebb zavartságot olvashatott le, mivel abban a pillanatban elmosolyodott.
- Nicholas! És te?
Egy egészen rövidke pillanatig még vörös íriszeiben méláztam majd kérdésén kezdett el járni az agyam. Ki is vagyok valójában, hogy hívnak, mit keresek itt? Ezernyi kérdésem volt és az ő kérdése csak parázs volt a tűzre. Pánikolni kezdtem, kezemet arcomhoz akartam emelni, hogy eltakarjam hirtelen rémült kifejezésemet. Ezt a mozdulatot azonnal meg is bántam. Olyan fájdalom nyílalt a karomba, amilyet még életemben nem éreztem. Erőtlenül ejtettem vissza az ágyra sajgó végtagom.
-Nos, igen, próbáltunk neked vért adni, de amint bele szagoltál a szád görcsösen összezáródott és tiltakoztál az evés ellen.
-Vért? – ez megőrült, az emberek nem isznak vért.
-Miért mi mást? – úgy nézett rám mintha én lennék a bolondabb kettőnk közül.
Nem tudtam mit válaszolni. Vérrel akar megetetni, talán valami idegbeteg elrabolt és most engem is meg akar őrjíteni. Tettem fel magamnak a költői kérdést.
-Miért kellene vért innom?- próbáltam puhatolózni, hátha megtudok valamit.
Most még inkább úgy nézett rám, mint egy tébolyultra. Aztán hangos nevetésbe kezdett. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.
- Mivel azt hiszem vámpír vagy… - kuncogott még hangosabban-… gondoltam az lenne a legjobb.
Most én kezdtem el szinte sikítozva röhögcsélni. Erre ő lepődött meg és nézett rám kérdőn.
- Tudod…- kezdtem bele-… ez egy igazán jó vicc volt.
Jó kedvemet csak egy valami ronthatta el. Végig néztem magamon. Habár elkezdte cserélni a kötéseket a végére nem jutott. Olyan mély sebeim voltak, hogy némelyik sebnél szinte a csontot is látni lehetett. Ilyet egy normális ember nem hinném, hogy túlélt volna. Ez viszont akkor azt jelenti igazat mondott, egy kicsit sem viccelt. Már sokadszorra emeltem rá pillantásom, ő csak igenlően bólintott.
- Hozzak valamit enni? – az evésről most csak sikoltozó, az életükért könyörgő emberek jutottak az eszembe.
-Csak ne valami emberit! – a mondat végén elcsuklott a hangom, de épp csak annyira volt halk, hogy meghallhassa.
Felállt az ágy mellől és meleg mosollyal az arcán hagyta el a szobát.
Magamra hagyva gondolataimmal, amiket most legszívesebben kitörölnék a fejemből.
Valahogy nem akart össze állni a kép. Én nem lehetek az, aminek ő mondott (még ki mondani sem merem).
Hirtelen eluralkodott rajtam a düh. Valakit hibáztatnom kellett, csak van valaki, aki ezt tette velem. Senki sem születhet ilyennek, egy ilyen szörnyetegnek. Ökölbe szorítottam kezeimet és rácsaptam az ágyra, éppen csak annyi erőt bele adva, hogy egy kis idegességet ki tudjak adni magamból. Legnagyobb megdöbbenésemre az ágy megadta magát és nagyot reccsenve törtek ki lábai. Felsikkantottam, majd a frászt hozta rám ez az átkozott ágy. És ekkor szöget ütött a fejemben.
-Te jó ég majdnem darabjaira szedtem az ágyat! – hitetlenkedve pillantottam az alattam lévő kupira.
Idegesen ficánkoltam, a most már eléggé lepukkant ágynak nem nevezhető alkalmatosságon.
Az ajtó nyitódott, Nicholasra számítottam. Helyette egy magas, göndör szőke hajú nő jött be. Édes Istenem még egy szupermodell is megirigyelné az alakját.
-Nick küldi, azt mondta ezt biztosan megiszod! Egyébként örülök, hogy jól vagy. Eléggé megijesztettél minket amikor Trystan beállított veled az ajtón.
Olyan megszokott módon beszélt hozzám mintha évek óta ismerne és a legjobb barátnők lennénk. Kérdőn húztam fel egyik szemöldököm. Tudomásul véve arckifejezésem okát bemutatkozott.
-Larissa! Nicholas párja. A mi fiunk talált rád az erdőben.
-Igen köszönöm, elnézést, de fogalmam sincs, hogyan reagáljak a dolgokra. – mutattam a vérrel teli pohárra.
- Igen, ezt Nick is említette! Biztos megtalálod majd a válaszokat erre is, de most inkább pihenj, egyél és utána segítünk, amiben csak tudunk.
Kezembe adta a kristály poharat és felállt. Egy pillanatra visszanézett és végig futtatta a szemét az ágyon.
-Sajnálom, nem tudtam, hogy nem kéne…
Nem engedte befejezni bocsánatkérésem, intett egyet kezével, jelezve el van intézve. Még ki akartam fejezni köszönetemet a törődésért, hiszen egy vadidegen vagyok, és mégis segítenek, de mire újra beszédre nyitottam volna a szám már csak az ajtót láttam csukódni. Azt hiszem, sok olyan dolgot fogok még a közel jövőben látni, ami nem éppen lesz nem sokkoló. Nagyot sóhajtottam és a fejemre húztam a takarót. Bárcsak itt helyben eltűnhetnék a föld színéről, örökre.
Az élénkpiros lével teli pohár az éjjeliszekrényen állt. Az illata megrészegítő volt. Éreztem amint a számban összefut a nyál, és a torkom valósággal lángolt. Testem szinte önmagától mozgott, kezem gyorsan kapott a pohár után, mire feleszméltem már csak pár csepp volt hátra. Leírhatatlanul beteljesedettnek éreztem magam ama pillanatban. Bizsergő hullám futott végig testemen. A sebek se perc alatt láthatatlanok voltak. Láttam, miként forrnak össze. Mintha levedlettem volna régi bőröm, jobb volt, mint új korában. Hitetlenkedve kapkodtam a levegőt. Ez egyszerűen nem lehet igaz. Ismételtem magamban újra meg újra.
Végig futtattam pillantásom a sebek helyén, de semmi. Ezt is elkönyveltem fejemben a „világ hét csodájának egyike” néven.
Széles vigyorra húzódott a szám, ilyet nem mindenkivel történik meg. Jókedvemet csak egy valami tette tönkre. A személyemet fedő homály.
Vajon mire kellene emlékeznem, mit hagyhattam hátra. Lehetséges, hogy szerető család várna rám vagy talán csak egy valaki.
Mindenre választ kellett kapnom, minél hamarabb. És az a hang ott a fejemben egyre azt ismételgeti, hogy Bella… Bella… Bella. Egyre hangosabban csengett a név, szinte már ordították. Olyan volt mintha apró darabokra hullana szét bennem minden és a darabok sehogy sem akarnak összepasszolni. Sötétség fedett mindent, azt hittem beleőrülök, majd világos lett. Nem nap sütötte világosság, inkább olyan, mint amikor a hold megvilágítja az éjszakát. A hang elhallgatott, egyszerre csak egy erdőben találtam magam. Gyönyörű volt, a Hold fényei átszűrődtek a fenyőágak között. Béke uralkodott a természeten, éjszaka volt, minden álomba zuhant. Még a szél sem zargatta a faágakat, az állatok is csendesek voltak. Élveztem ezt a nyugodtságot, szétáradt bennem. A lábam csak vitt és vitt, megállás nélkül. Mintha már tudná, merre kell menni. Egyáltalán nem zavart, hagytam vigyen, amerre kell. A távolban egy ház körvonalait lehetett látni. Közelebb érve az ablakon át két alakot láttam. Gondolom egy szerelmes pár lehettek, mivel olyan szorosan ölelték egymást, hogy ott helyben össze tudták volna törni a másikat. Aztán egy csókkal elváltak, de ez nem egy szomorú búcsúcsók volt, hanem egy igazi szerelemmel és szenvedéllyel teli búcsú vétel. A lány mosollyal az arcán távozott. Követtem a lépéseit, láttam az arcát. Az érzések egyre csak változtak. Először boldog volt, aztán kíváncsi, zavart majd rémült. Hosszú percekig méláztam a tekintetében. De nem tudtam tisztán kivenni az arcvonásokat. Egyedül a szemeit láttam, vérvörösek voltak, nem olyan ijesztően vörös, hanem inkább kétségbe esett és kilátástalan. Engem észre sem vett, keresztülnézett rajtam. Elnézett a vállam felett, így én is megfordultam. Árnyékokat láttam, ha nem is láttam élesen az biztos, hogy férfiak voltak, volt valami furcsa bennük. Egyáltalán nem emlékeztettek egy emberre. Nagy darabok voltak és az egyik olyan állatiasan négykézláb állt. Morgást és sziszegést hallottam egy időben. Az állatias alak rávetette magát a lányra. Nem tűnt úgy, hogy fájdalmai vannak, nem is magával foglalkozott. Gyermeksírásra lettem figyelmes, egy kis lány. Rátámadtak a kicsire, a lány pedig a saját testével védte. Csak ütötték és ütötték, brutalitásuk határtalannak tűnt. Szörnyű volt. Valamit suttogott, talán a kis lányt nyugtatta vagy elköszönt, fogalmam sincs. Egyik pillanatról a másikra közelebb húzott valami a tragikus esemény középpontjába. Már nem kívülről szemléltem, átéltem. Én feküdtem a gyermek felett védelmezőn és én kaptam minden egyes kínokkal teli karmolást, ütést.
És hallottam az utolsó szavakat elhangzani:
-Légy boldog… szeretlek!
Elsötétült a körülöttem lévő környezet, hallottam még sikításokat és sírást, mire rájöttem, hogy azok már nem a kis rémálmomból vannak. Én sikítoztam miután láttam a horrorisztikus jelenetet. Megint a szobát láttam ahol Larissa hagyott, de most nem egyedül voltam. Erős karok záródtak körém. Ujjaival apró köröket írt le a hátamon, próbált lenyugtatni. Gyorsan vettem a levegőt, túl gyorsan is. Ennek ellenére nem fulladoztam vagy ilyesmi. Még szorosabban szorított magához. Nem láttam az arcát, viszont a haja. A haja káprázatos volt. Természetfelettien csillogott a pislákoló gyertya fényében, ami az éjjeliszekrényen állt. Bronz vörös volt és kissé rendezetlen, ám még ezért sem lehetett azt mondani, hogy nem volt tökéletes.
Mikor érezte már nm veszem szabálytalanul gyorsan a levegőt engedett az ölelésen és pillantása az enyémbe fúródott.
Ugyanazokat a vörös szemeket láttam, mint Nicholasnál és Larissanál. Azzal a különbséggel, hogy most nem rémültem meg az igéző szemektől.
Valami olyat láttam bennük, amit elvesztettem és túlságosan is emlékeztettek rá.
De azt nem tudom mire.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés