Such is life
(Ilyen az élet)


Védelmezőn záródtak körém a karjai. Ránk húzta a takarót és apró köröket írt le az ujjaival a hátamon. Egyszerre mintha elszállt volna minden aggodalomra okot adó gondolatom. Nem tudom mennyi ideig feküdtünk mozdulatlanul, teljes csendben. De arra vártam, hogy elnyomjon az álom. Most már nem simogatta hátam, megállt és még csak levegőt sem vett.
-Nem tudok aludni! – suttogtam alig hallhatóan.
Sokáig nem válaszolt csak közelebb húzott magához. Tökéletesen beleillettem a karjaiba, még is valami bennem mélyen ellenkezően ordított.
- A mi fajtánk nem alszik.
Az édes álom, amit úgy vártam soha nem fog eljönni. Az álom, amiben akármit megtehetek és akárki lehetek. Ez azért eléggé sokkolóan hatott rám. Vágytam az alvásra, legalábbis az agyam, de a testem megtagadta tőlem.
Aztán ráeszméltem, hogy egy vadidegen karjaiban fekszem, ám mintha ez őt nem kifejezetten érdekelné. Amilyen udvariasan csak tudtam eltoltam magamtól és a tekintetét keresve megszólaltam.
-Milyen faragatlan! Trystan! – ült fel és nyújtott kezet.
-Igen, nos, nem igazán tudok bemutatkozni… semmire sem emlékszem igazán. – a mondat végét inkább már csak suttogtam. Kicsit zavartnak tűnt, majd bűnbánónak. Ezt igazán nem értettem, de nem akartam rákérdezni.
-Mesélnél nekem arról, hogyan találtál meg?
Hirtelen kérésemre arcvonásai kisimultak és összeszedettebbek lettek. Csak most vettem észre milyen angyalszerű vonásai vannak, és a haja. A haja fogott meg a legjobban, gyönyörű bronz vörös tincsei kissé kócosak voltak, de ez semmit sem ártott a világ felé mutatott képből.
Nem tudtam magam visszafogni, meg kellett érintenem. Behunytam a szemem, ujjaimat végig futtattam a kusza tincsek között. Felfoghatatlanul jó érzés fogott el. Másik kezem is hajához emeltem, nem tudtam betelni vele. Két aranyszín szempár villant be. Ez most nem rémálomszerű látomás volt, hanem inkább vágyálom. A szempárból sugárzott a boldogság, az öröm és a szerelem. Soha életemben nem láttam még ilyen igéző szemeket. Sehogy sem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam a szemem. Úsztam a tekintetében, azok a szemek, hipnotikus hatásúak voltak. Magukba szippantottak és nem eresztettek. Én sem akartam elengedni. Megint hallottam a hangot, most azonban lágy volt, szinte suttogott. Minden olyan tökéletesen passzolt. Ám amikor résnyire nyíltak szemeim, az illúzió tovaszállt. Vörös íriszekben láttam tükörképem. Fogalmam sincs mikor kerültem ilyen közel hozzá, de homlokaink súrolták egymást, zavaromban próbáltam távol húzódni. Erre már ő is reagált, de nem, úgy ahogy vártam. Minél messzebb húzódtam ő annál közelebb jött. Követte a mozdulataimat. Hátam mögött éreztem a falat, nincs menekvés. És ő egyre közeledett. Szemei homályosak voltak, mintha nem is itt lenne. Végig simított ajkaimon, centikre se voltunk. Orra hegye súrolta az enyémet. És megtörtént, ajkai telhetetlenül tapadtak ajkaimra. Döbbenten szemléltem, majdnem kívülállóként az eseményeket. Az eddig lágy hang a fejemben most ordított, de nem dühösen, inkább, mint akit kínok gyötörnek, olyan volt.
-Sarah! – suttogta fülembe.
Még mielőtt akármit is tudtam volna mondani, Larissa beviharzott a szobába és valósággal letépte rólam Trystant. Ezért hálás is voltam, de nem kellett volna bántani szegény fiút.
Trystan mint akit egy álomból ébresztettek nézett körbe, majd megtalálta az én még sokkos pillantásom. Perceken belül kimenekült a szobából, az ajtót úgy becsapta, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről. Visszatérve a valóságba vettem észre, hogy Larissa a kezemet fogja és nyugtatgat.
-Én… nem is… ő meg én… aztán… – elmondani sem tudtam, hogy mi történt, magam sem értettem Trystan viselkedését, aztán meg az a név.
-Sajnálom kedves, helyette is elnézést. – nem nézett a szemembe, pedig semmi szégyellni valója nem volt.
-Sarah?- kérdésemre villám gyorsan rám emelte tekintetét.
Bánatot tükrözött az arca, rögtön megbántam a kérdésem. Csak csendben ültünk. Larissa még mindig a kérdésemen morfondírozott, amíg én ott helyben el tudtam volna süllyedni szégyenemben. Olyas valamire kérdeztem rá, amire nem szabadott volna, édes Istenem, most mit tegyek. Elterelni a szót, ez az, így jó lesz.
-Igazán éhes vagyok, talán kaphatnék valamit?
Nagy levegőt vett és kedvesen rám mosolygott. Legalább kihúztam a melankolikus állapotból.
-Sarah, Trystan párja volt…
-Nem fontos, nem kell elmesélni, ha nem akarod. – vágtam közbe, tényleg nem kell, ha nem akarja.
-De fontos, ismerned kell őt, ha nem akarsz még egyszer ilyen helyzetbe kerülni, mint az előbb. – van benne valami.
- Mint mondtam Sarah volt a párja, a harmincas évek vége felé ismerkedtek meg, Sarah ember volt, de a szépsége még a miénkkel is vetélkedett. Földöntúli volt, és a személyisége rögtön megfogta Trystant. De nem akarta átváltoztatni, túlságosan is szerette…- milyen ismerős szavak. -… viszont Sarah könyörgött neki, hogy változtassa át, hogy nem tudna élni a gondolattal, hogy meghal Trystan pedig tovább él nélküle. Sokat veszekedtek ez miatt, persze mindig kibékültek, nem bírtak ki egymás nélkül egy órát se. Nicholas és én nagyon boldogok voltunk, hiszen a fiúnk végre megtalálta élete szerelmét. – kiköpött Rómeó és Júlia. –
-Aztán mi történt? – az arckifejezése alapján semmi jó, de reménykedtem.
-Nick és én északra készültünk régi ismerősöket meglátogatni, Trystan pedig itt akart maradni Sarahval, természetesen Sarah azt mondta Trystannak, hogy menjen, csak pár hét és újra együtt lesznek. Eddig miden rendben is volt. Elindultunk és pár napon belül megérkeztünk Alaszkába. Az ottani család szívélyesen fogadott bennünket, Trystan viszont feszült volt, aggódott Sarah miatt. Akkoriban nem volt olyan könnyű az élet. – nagyot sóhajtott, biztosan az emlékek. – Nehéz volt a fiúnkat szenvedni, látni, így Nick haza küldte. Egy héttel korábban. Trystan magából kifordulva rohant haza. Olyan boldog volt. Később mi is elindultunk, mikor hazaértünk furcsa érzés fogott el. A ház ajtaja tárva nyitva volt, a falon vérfoltok és halk zokogást lehetett hallani az emeletről. Eléggé megijedtem, pillanatokon belül Trystan és Sarah szobájának ajtaján kopogtattam. Semmi választ nem kaptam, nem volt más választásom, betörtem az ajtót. – most már tényleg nem fontos tovább mesélnie, ez szörnyű. – Amit akkor láttam, örökre belém égette magát. Trystan a karjaiban tartotta őt és csak zokogott. Nem tudtam menyi ideje, de már rég óta halott lehetett a lány. Elkezdtem kérdezgetni, hogy mi történt, erre ő csak annyit mondott: - Én megpróbáltam.
Hónapokkal Sarah temetése után végre ki tudtuk szedni belőle mi történt azon z átkozott napon. Sarah egyedül volt otthon, és betörtek. Menekülni nem volt ideje, és túl sokan is voltak, erre csak utólag jöttünk rá. A ház bűzlött tőlük. Brutálisan megverték és Isten tudja még mit tettek vele. Trystan kétségbeesésében megpróbálkozott átváltoztatni őt. De már késő volt. A szíve túl gyenge volt ahhoz, hogy kibírja az átalakulást és belehalt. Trystan azóta is magát okolja, pedig egyébként is belehalt volna a sebekbe. Tudom szörnyű ezt mondani de senki sem tudott volna már segíteni rajta.
-Igazán sajnálom! Szörnyű lehetett.
Kisebb mosolyra húzta a száját, egyáltalán nem volt valami hihető.
-Aztán jöttél te! – ezt már tényleg nem értettem. – Pont úgy nézel ki mint Sarah, még a hangod is, és ahogy viselkedsz.
Nem várta meg a reakcióm, a kezembe nyomott egy fényképet, amin két személy volt. Az egyik természetesen Trystan a másik gondolom Sarah volt. A hasonlóság szemet szúrt, ezzel nem ellenkezhettem. Teljesen olyan volt, mint én. Mit tettem. Feltéptem a régi sebeket, amik biztosan nehezen gyógyulnak, még ha rég történt is. És a hasonlóság közöttünk, te jó ég, minden keserű emléket felidézek számukra, amelyeket eddig gondosan elfelejtettek.
-Idővel rá jön majd, hogy nem ő vagy. – bizonygatta Larissa inkább magának, mint sem nekem.
Azért igenlően bólintottam és ismét a képet kezdtem szemügyre venni. Sugárzott belőlük az öröm és a boldogság.
-Ez Sarah tizennyolcadik születésnapja előtt készült, akkor indultak az iskola bálba. Együtt választottuk ki a ruháját.
Semmit sem szóltam, hagytam kibeszélnie magából a fájdalmat, amit olyan mélyen átéreztem mintha velem is megtörtént volna. Nem lehetett könnyű tovább lépni egy ilyen tragédia után, én biztosan nem tudtam volna.
Az élet kegyetlen, elszakítani egymástól két szerelmest, amikor még annyi minden várt volna rájuk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés