Negyedik fejezet: Hazugság?


- Emmett! – kiáltottam fel meglepetten. – Te meg mit keresel itt?
- Szia, Bella! – mosolygott rám egy kissé távolságtartóan. - Alice küldött, hogy megakadályozzalak abban, amire készülsz.
Egy pillanatig csak bámultam rá, nem értettem miről van szó. De aztán rájöttem. Teljesen kiment a fejemből, hogy Alice képessége megakadályozhatja a tervemet. Bár szó se róla, gyorsan cselekedett. Alig fél órája találtam ki, hogy elmegyek Edwardhoz.
Időközben Emmett mellé értem, aki – amint már csak egy karnyújtásnyi távolság választott el bennünket – elfintorodott. Pont úgy, mint Edward a legelső napon. Egy pillanatra, mintha rémületet láttam volna átsuhanni az arcán, de gyorsan rendezte vonásait. Nem értettem a reakcióját. Tudtommal csak Edwardra van hatással a szagom, ráadásul Emmett még sosem viselkedett így a közelemben.
- Valami baj van? – kérdeztem.
- Semmi.
Úgy láttam, nincs értelme feszegetni, úgyhogy gyorsan visszatereltem a témát a beszélgetésünk eredeti tárgyára.
- Szóval, mi is lenne itt a feladatod?
- Röviden? – villantott rám egy mosolyt. – Nem engedlek a kocsid közelébe, és ha kell, erőszakkal hurcollak vissza a házba.
- De miért? – tisztán hallani lehetett hangom kétségbeesett tónusát. – Miért nem beszélhetek Edwarddal?
- Mert a gyógyszerek még mindig nem ürültek ki a szervezetedből. Mit gondolsz, mi történne, ha a volán mögött törne rád a rosszullét?!
Remek. Tereli a témát – gondoltam keserűen. Biztos titkolnak valamit.
- Mit látott még Alice? – kérdeztem hirtelen. – Mi a valódi oka annak, hogy itt kell rostokolnom? Mi történne, ha odamennék? Beszélj! – követelőztem. Ha kívülről láttam volna magam, biztos elcsodálkoztam volna. Sose voltam az a hisztis fajta, most mégis így akartam Emmettből kiszedni az igazságot. Éreztem, hogy a könnyeim kitörni készülnek, néhány mélyebb lélegzetvétellel próbáltam elfojtani őket. – Miért nem tudhatok soha semmit? Igenis közöm van ahhoz, hogy Edward miért változott meg ilyen hirtelen! Ti sem gondolhatjátok komolyan, hogy ennyiben hagyom a dolgot!
- Bella! – emelte fel Emmett a kezét. – Nyugodj meg! Azért nem jöhetsz át, mert vendégünk van.
Egy pillanatra elakadt a szavam. Komolyan azt hiszi, hogy én ezt beveszem?! Eddig se fogadtak látogatókat, most miért tennék? Emmett tényleg ostobának tart. Jobban, mint azt eddig hittem. Ezek szerint a James-féle üldözéskor bedobott ötleteim sem győzték meg.
- Miféle vendég? – kérdeztem gúnyosan.
- Rokon – felelte egyszerűen. – Távoli rokon.
- Valóban? – hangom ironikusan csengett. – Mióta vannak egy vámpírnak rokonai?
- Nem tartozom neked magyarázattal – jelentette ki.
Éreztem, ahogy a düh lassan eluralkodik rajtam. Egy határozott mozdulattal megfordultam és visszacsörtettem a házhoz.
- Legyen neked igazad! – kiáltottam vissza dühösen miközben a kulcsaimmal babráltam. – Nem megyek sehova! – Egyelőre – tettem hozzá gondolatban, majd teljes erőmből bevágtam az ajtót.

Alig fél óra a dühöm lecsillapodott, semmivé foszlott. Csak ültem a kanapén, a fekete képernyőt bámulva és azon gondolkodtam, mi van velem. Eddig sose viselkedtem így. És jobban belegondolva, rájöttem, hogy ez még csak nem is az első eset volt. Leráztam anyut, amit azelőtt sose tettem. Kiabáltam Emmett-tel, követelőztem, teljesen kifordultam magamból. Ráadásul az álmaimban is a vérszomj hajt előre.
Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam a kezemmel és hintázni kezdtem. A fejemben újabb és újabb képek bukkantak fel, s mind arról tanúskodott, hogy mennyire megváltoztam. Mint például a kórházban, amikor rákiabáltam Edwardra. Megsértett, ez igaz, de azelőtt sosem emeltem fel a hangom vele szemben. Vagy inkább jóformán senkivel szemben. De valóban megváltoztam? – tettem föl magamban a kérdést. Hisz ebben a pillanatban tejesen normálisnak érzem magam. Olyannak, mint eddig bármikor. De akkor…? Inkább elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat és úgy döntöttem keresek magamnak valami tennivalót.
Főzni még nem akartam, Charlie úgyis csak este jön, így végül a takarításnál maradtam. Kisuvickoltam a fürdőszobát, feltakarítottam a konyhában, végül pedig rendet raktam a szekrényeimben. De még így is bőven dél előtt végeztem, úgyhogy úgy döntöttem, elugrom a boltba és beszerzek néhány dolgot az esti halvacsorához. Egyszerűen nem értettem, Charlie hogy nem un rá. Minden este ugyanaz. Jó, minden nap máshogy készítem el, más a köret is, de a főétel nem változik. De csak abbahagyja majd a horgászást, ha már elég neki.
Ezekkel a gondolatokkal kaptam fel magamra a dzsekimet – mióta Emmett elment nem öltöztem át –, és kerestem meg a pénztárcámat. Még szerencse, hogy a múltkori vásárlásból maradt valamennyi pénzem.

A boltban a sorok között bóklászva, az volt a legnagyobb gondom, hogy milyen fűszert vegyek. Ez teljesen lekötötte a gondolataimat, nem rágódtam sem Emmetten, sem Edwardon. Még az se jutott eszembe, hogy Alice vajon miért hagyta, hogy eljöjjek otthonról.
Miután kiválasztottam két zacskó fűszerkeveréket, megcéloztam a müzlis részleget, és reméltem, hogy találok a kedvenc csokis-banános gabonapelyhemből. Már csak egyetlen egy volt a polcon és én gondolkodás nélkül a kosaramba dobtam. Azt azonban nem vettem észre, hogy a doboz alja szétnyílt, így pillanatok alatt sikerült az egész padlót csoki és gyümölcsdarabokkal beborítanom. Kisebb sóhaj kíséretében leereszkedtem a földre, és megpróbáltam a kezemmel összesöpörni a szétszóródott darabokat.
- Segítsek? – hallottam egy csengő hangot, majd egy gyönyörű arc úszott be elém, ahogy a tulajdonosa letérdelt velem szemben. Az első, amit észrevettem a nőn, az a szépsége volt. Hófehér bőr, földszínű szemek, csigákban előreomló, hosszú, tűzvörös tincsek. Kecses mozdulatok. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy egy vámpírral térdelek a bolt közepén, müzli maradványokat takarítva. Abszurd helyzet.
- Köszönöm – nyögtem ki végül.
Másodperceken belül megjelent a bolt vezetője is, seprűvel a kezében és odébb tessékelt bennünket. Elindultam kifizetni a fűszereket, új ismerősöm velem tartott. Furcsa mód nem éreztem félelmet a közelében. Vagy talán nem is furcsa. Hisz elvégre a Cullenek sem voltak rám különösebb hatással ilyen téren.
- Te Bella vagy, ugye? – kérdezte, mikor már a bolt előtt álltunk. – Edward sokat mesélt rólad.
A szívem kihagyott egy dobbanásnyit.
- Te ismered Edwardot? De… várj csak – kezdett derengeni a dolog –, te vagy a vendég a Cullen-házban?
Mosolyogva bólintott és kezet nyújtott.
- Amelie vagyok – mutatkozott be. – Edward menyasszonya.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés