Egy hónapja, hogy elment. Itt hagyott, és csak annyit mondott: nem kellesz. Nem is kellett
többet mondjon, hogy elengedjem. Ez a legrosszabb dolog, amit valaha el tudtam képzelni
magamnak. Tovább élni nélküle úgy, hogy közben tudom, már nem vagyok neki fontos.

Már nem számít, hogy mit csinálok, mert soha nem fog visszajönni. Egy fejezetet le kell zárjak magamban… Csak hogy ez az életem volt, ő volt számomra minden. Hiába a sok
fájdalom, Charlie szerint az élet megy tovább… bár nekem úgy tűnik, mintha megállt volna.
Elkezdtem úgy két hete iskolába is járni, és tanulni is próbálok. Rászoktam az altatóra és a
nyugtatókra. Angela, Jessica és Mike az, akit még valamennyire közel engedtem magamhoz, de velük is inkább csak az iskolával kapcsolatos dolgokról beszélgetünk.
Nem panaszkodhatok – annyira –, hiszen nem vagyok egyedül. Vannak emberek mellettem, most még is nagy bőröndökkel megpakolva nyomom tövig a gázpedált szegény, öreg furgonomban.

Rájöttem, hogy Forks csak rá és a családjára emlékeztet. Már első nap, amikor először bejöttem az iskolába, csak ő volt hatással rám. Ha mosolygott, én is mosolyogtam.
És most nem teszi ezt, vagyis nem látom. És soha többé nem is fogom. Akkor miért
maradjak a keserű emlékek közt Forksban? Miért nyúzzam magam minden nap abban az iskolában, ahol egy hónapja még boldogan, kézen fogva sétáltunk? Minek maradjak itt, akár
egy pillanatig is? Ki az, aki ideköt? Charlie... ő biztosan nem. Szíve szakad meg, mikor látja, ahogy élettelenül mászkálok fel-alá a házban. Örülne, ha elmennék Jacksonville-be legalább
egy pár hétre anyához. Igazolja, és el is kér személyesen az igazgatótól. Szerinte gyógymód lenne, ha újra látnám a napot – amit valljuk be, nem sokat láttam Forksban –. Sőt, mostanság még annyit sem, mint előtte. A függönyök a szobám ablakán mindig be vannak húzva, így teremtek magamnak félhomályt, mintha a nap minden percében éppen alkonyodna.

Egy percig sem hittem, hogy túl fogok élni még egy napot itt, amikor Mike elsütötte az évezred poénját puszta jóindulatból: „Bella, alszol te egyáltalán? Már olyan sápadt vagy, mint Cullenék.”
Direkt kértem, hogy ne hozzák őket szóba, de Mike beteges féltékenysége nem ismer határokat. Neki mindig kell valami rossz szót szólnia, mindig ki kell mondania a véleményét. Ha tudná, hogy már csak az a szó, hogy Cullenék, mennyire fáj fizikailag. A gyomrom görcsöl, a mellkasomba mintha kést szúrnának, elkap a szédülés és ájulás közeli élményben van részem, akárhányszor csak meghallom, hogy Cullen.

Ezért megyek most el. Tudom, hogy szemétség, de Charlie-nak csak egy papírkát hagytam, hogy „Bocs, apa, de nem bírom tovább.” Fogadom, az egész FBI-t rám állítja. Majd felhívom, és tisztázom vele, hogy képes vagyok ellátni magam, pénzem is van elég. Utalhat, ha akar, csak egy kérésem van: hagyjon békén. Ő is, és anyu is. Ezt úgy se tudják teljesíteni.

Úgy tűnik, a tüzes piros, veterán csodajárgány kezdi felmondani a szolgálatot, így Seattle-ben
megálltam a legelső használtautó-kereskedésnél. Az első normális tizenöt év körüli kocsit megvettem. Átpakoltam a bőröndöket az új kocsiba, majd vetettem egy utolsó pillantást a furgonra. Ezt is magam mögött hagyom. Csak egy pillanat, egy utolsó könnycsepp és már az autó motorja morgott őrült módon a seattle-i utcákon. Mikor ezt a várost is magam mögött hagytam, utam egy elhagyatott részre tévedt. Egy árva lélek nem volt a láthatáron. Annyival mentem, amennyit csak ki tudtam préselni abból a királykék, négykerekű gépezetből. A benzinmutató hirtelen leesett nullára, a kocsi pedig elkezdett lassulni. Még annyi időm volt, hogy lemenjek az útról.
- Szemetek… A fenébe - motyogtam magamban, miközben ütöttem a kormányt.
Itt, a semmi közepén nem hinném, hogy akárki is rám akad és lesz olyan kedves, hogy adományoz nekem annyi benzint, amennyivel eljutok a legelső benzinkútig. Mindenesetre kiraktam az elakadásjelzőt, hátha. Éppen sötétedni készült, és a sírástól meg a vezetéstől már teljesen kimerültem. Aludni akárhol, akármikor; semmi másra nem vágytam.

A kocsi tetején volt egy sötétített ablak; kinyitottam, és kinéztem rajta. Körülöttem mindenhol magas fák emelkedtek. Ez egy erdős rész lehetett, engem pedig hívott a természet, hogy szétnézzek egy kicsit a környéken. Az út mellettem tiszta egyenes volt, mérföldekre el lehetett látni. Ha egy autó véletlen rátévedt volna, azt legalább fél perccel az érkezése előtt észreveszem.
Az út mégis üres volt, így engedtem a természet csábításának, hát kiszálltam a kocsiból és kicsit sétálgattam. Gyönyörű erdő volt, itt-ott kis patakokkal. Negyed óra múlva úgy döntöttem, hogy mégis visszamegyek a kocsiba és várok. Ahogy visszaértem, megláttam, hogy kaptam egy SMS-t Charlie-tól:

Szia, kicsim! Tudtam, hogy el fogsz menni. Vigyázz magadra és kerüld el Seattle környékét. A mellette lévő erdőben csak tegnap hatan tűntek el. Apa

Éreztem, hogy a vér megfagy az ereimben. Kirázott a hideg, mégis forróság tört rám. Szédülés kerített hatalmába, majd úrrá lett rajtam a pánik. Ki más tizedelné a seattle-i, gyanútlan kirándulni vágyó népet, mint Victoria? Eddig is rettegtem, hogy vissza fog jönni és megbosszulja James halálát. És most?
Itt van tőlem talán pár mérföldre – lehet, hogy már megérezte a szagom is –, én pedig tehetetlenül ülök egy kocsiban, ami nem megy se előre, se hátra.
Kínomban már megbántam azt is, hogy elindultam. A pánik miatt remegett a kezem és szinte csak foltokat láttam. Nem akarok többé találkozni Victoriával, pláne nem egyedül.
Addig túrtam a táskám, míg nem találtam meg a doboz nyugtatóm. A kelleténél kicsit többet vettem be belőle egyszerre, ezután felhívtam a tudakozót, és megkérdeztem a seattle-i autómentők számát. Szerencsétlen nőnek öt percbe tellett, míg meg tudta adni. Úgy éreztem, most minden perc számít. Felhívtam az autómentőket, és megpróbáltam elmagyarázni nekik, hol is vagyok.

- Nyugodjon meg, hölgyem! Jelen pillanatban nincsen szabad gépünk, de két órán belül indítunk egyet a maga segítségére. Kérem szépen, hogy nyugodjon meg, és várja ki, míg odaérünk -szólt a kagyló másik végén egy unott férfihang.

Nyugodjak le? Két óra, mire elindul valaki! És ki tudja mennyi, míg megtalál. Ha Victoria megérezte, hogy a közelben vagyok, akkor itt két perc is hosszú idő, nemhogy két óra!
Bevettem még egy adag nyugtatót, kicsit hátradöntöttem az ülést, és szépen, csendben vártam, hogy a halál, vagyis Victoria eljöjjön értem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés