Legalább egy órája ülhettem szinte mozdulatlanul a kocsiban, csak a fák mozgására kaptam fel néha a fejem. A nyugtatók szerencsére hatottak, így már nem is féltem annyira. A nap kezdett lemenni, az út melletti lámpák felkapcsolódtak. Így a homályban is láttam, hogy egy
kék kocsi közeledik felém. Az egyenes úton már régóta figyeltem. Nagyon gyorsan közeledett, legalább 180 km/h-val mehetett.
Ahogy közelebb ért, megállapíthattam, hogy egy új Porsche modell, egy Carrera GT* volt. Lefékezett pont mellettem, és kiugrott belőle valaki.
– Hölgyem! Maga kért autómentőt? – szólt egy kellemes férfihang. Nagyon ismerős volt, de nem volt annyi erőm, hogy ránézzek.
– Igen, én – sóhajtottam egyet.
– Autómentő helyett életmentő jött. Remélem, nem bánod. – kacsintott egyet a férfi. Ekkor jöttem rá, ki is ő valójában.
– Jasper… te mit keresel itt? – elállt a lélegzetem. Hirtelen erőre kaptam.
– Hosszú történet. Siess, szállj be. A kocsi Alice-é, ő is a közelben van. – Jasper szó szerint kirángatott az kocsimból, és bevágott a Porshe anyósülésére.

Ő is beszállt és teljes gázzal elindult. Szólni alig mertem.

– Most már elmondanád, hogy mi történik? Miért vagy itt? És Alice? – Ömlöttek belőlem a kérdések.
– Nagyon egyszerű: Alice meglátta, hogy Victoria a közeledben van. Azt nem látta, hogy pontosan hol vagy, ezért elment a házatokba. Charlie mondta, hogy elmentél. Alice-t leraktam a Cullen házban és eljöttem érted egyedül, ugyanis a kocsiban csak két személy fér el – mosolygott Jasper. Nem vette le a szemét az útról.
– Így már értem. És a többiek? – néztem rá kicsit nyugtalanul.
– Carlisle és Esme az új otthonunkban, Rosalie és Emmett az ötödik nászútjukon, és Edward... – Jasper hangja elcsuklott.
– Vele mi van? – néztem rá nagy, barna szemekkel. Láttam az arcán a feszültséget és a szomorúságot.
– Egy nappal, miután elmentünk innen, Edward elvesztette az önuralmát, és egy osztálynyi embert irtott ki. – Jasper hangja remegett.
– Úristen! De mégis… hogyan? Miért? – Ez a hír megdöbbentett. Nem akartam elhinni.
– Mai napig nem érti senki. Aztán hazajött, és összevesztek Carlisle-lal. Elment otthonról, és azóta se láttuk. Alice szerint üldözik a Volturik, tudod, a vámpírfőnökök. – Jasper úgy megmarkolta a kormányt, hogy azt hittem, eltörik.
– Nem hittem volna róla – mondtam kővé dermedve.
– Senki nem hitte volna. – Nyelt egyet, majd folytatta – Ez történhetett volna veled és az osztályoddal is, ha Edward az első nap enged a véred csábításának.

Most értettem meg igazán, hogy miért mondogatta hónapokig, hogy jobb lenne, ha távol maradnék tőle. Hiába a sok évtizednyi vegetáriánus életmód, ő akkor is vámpír.
Kezdtem félni. Az sem nyugtatott, hogy ő most nincs itt, ahogy az sem, hogy Jasper itt ül mellettem. Ő már egyszer elvesztette a fejét. Miért ne tehetné még egyszer?
Jasper érezte rajtam a feszültséget, és – szokásához híven – lenyugtatott. Amíg a közelemben volt, mindig teljes nyugalmat éreztem. Nem tudtam felfogni, hogyan csinálja mindezt.

– Kérdezhetek valamit? – néztem félve Jasperre, aki csak intett a fejével egy „igen”-t.
– Szóval… miért te jöttél? Ha Alice látta, miért nem ő jött? – belepirultam a kérdésbe. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de tényleg nem tudtam. Alice a barátnőm, legalább is azt hiszem. Jasper meg az elsőszámú veszély volt mindig is. És most mégis mellette ülök.
– Azért, mert ha Alice jön és közben megjelenik valahol Victoria, talán én le tudom nyugtatni, hogy ne öljön meg téged. Alice belemenne egy értelmetlen csatába, amiből nem biztos, hogy győztes ként jönnétek ki. – Újra megszorította a kormányt, ahogy elképzelte a csatát.
– Nem szeretném, ha akárki is harcolna miattam – néztem magam elé.
– Amúgy még tartozom egy bocsánatkéréssel – fordult felém először Jasper.
– Miért? – néztem rá kerek szemekkel.
– A szülinapod. Emlékszel? – nézett rám fájdalmasan.
– Igen. Nem a te hibád – legyintettem egyet, pedig megint elkapott a félelem, ahogy visszagondoltam arra a pillanatra.
– De, az enyém. Felelősnek érzem magam azért is, hogy elköltöztünk. Azért is, hogy Edward gyilkolt, és most el is ment a családtól. Ha én ott nem szúrom el, akkor most is mindenki boldog lenne. Látnád Esme-t…! Edward nélkül olyan, mint egy anya az elsőszülött fia nélkül. És Alice… neki Edwarddal volt a legjobb kapcsolata. És őt is elveszítette, sőt téged is. Most, hogy érted jöttünk, egy kicsit felcsillant a szeme. Már miatta is megéri – mondta, és a végén elmosolyodott. Még soha nem hallottam Jaspert ennyit beszélni, főleg nem ennyi igazságot.

Eszembe jutott Esme boldogtalan arca. Edward gyilkolása. Alice fény nélküli szeme. Nem akartam. Nem hibáztattam Jaspert, mert nem ő tehet róla. Edward döntött úgy, hogy már nem kellek neki.

Rájöttem, hogy ez a kocsi pont olyan, mint a vámpírok. Megy – legalább 150 km/h-val –, és semmi zaja nincs. A motor csak halkan búg, mintha egy helyben állna. Ezen mosolyogtam, mikor befordultunk a Cullen garázsba.
Kipattantunk a kocsiból, és egy pillanat múlva Alice már széttárt karokkal repült felém.
– Bella… kicsi Bella – Átölelt, de alig ért fel hozzám.
– Kicsi? Te mondod? – mosolyogtam, miközben szorítottam magamhoz.
– Igen, én mondom – mosolygott Alice is.
– Úgy örülök, hogy látlak. – Lecsuktam a szemem, miközben még mindig szorítottam Alice-t.
– Én is, főleg, hogy még életben láthatlak – engedett el.
– Tényleg, mi van Victoriával? – vettem kicsit komolyabbra a hangnemet.
– Messze van, de már megérezte az illatod. Nyugodj meg, nálunk biztonságban vagy.

Felmentünk a nappaliba. Alice bevásárolt, tehát volt kaja is. Ennek nagyon örültem, ugyanis legalább húsz órája nem ettem semmit.
Elkészítettem a kedvenc salátámat, közben Alice figyelmesen nézte minden mozdulatom. Nem volt nehéz kideríteni, hogy azért nézi, mert majd ő is el akarja nekem párszor készíteni.
Leültem a TV elé, és elkezdtem enni a salátát. Mellettem ült az újra boldog Alice és Jasper. Valamiről beszélgettek, de nem értettem, mert túl halk volt. Biztosan azért, hogy ne is értsem… Ilyenkor direkt nem is figyelek. Percekkel később megcsörrent Alice telefonja.

– Szia, anyu – szólt bele vidáman a telefonba. Gondolom Esme volt az. Sokáig beszélt, közben Alice arca megváltozott. A boldogból még boldogabb lett.
– Igen? Ez nagyszerű! És mondott valamit, hogy hol van?
Esme megint sokáig beszélt. Alice kicsit visszavett az örömből.
– Nem baj, legalább ennyivel okosabbak vagyunk. Igen… Bella életben van. Vigyázunk rá. Siessetek. –Majd lerakta a telefont.

Alice becsukta a szemét, majd két kezét az égnek emelte.
– Köszönöm – motyogta alig hallhatóan.
– Mi az? – ölelte át újra Jasper.
– Edward… hazatelefonált! – jelentette ki vidáman.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés