Alice arca megkönnyebbült. Látszott rajta, hogy mennyire szereti a testvérét. Mosolygott, majd folytatta.
– Valahol Oroszországban van, és fejleszti a nyomkövető képességét.
– Végre valami jó hír. – Jasper átkarolta Alice-t és mindketten visszaültek a kanapéra.

Az én szívem is megkönnyebbült. Már csak azért is, mert tudtunk róla valami konkrét dolgot.
Pár percre mindenki a gondolataiba merült, majd Jasper szakította meg a csendet:

– Mikor érkeznek meg Carlisle-ék? – simogatta meg Alice vállát.
– Talán még egy vagy két óra – nézett a telefonján lévő órára Alice.
– Mi? Jön Carlisle? És Esme? De hát miért? – kipattantak a szemeim.
– Igen. Visszaköltözünk. – felelt Jasper a kérdésemre.
– Már honvágyunk volt – mosolygott Alice. – Éltünk már sok helyen, de úgy érzem Forks az igazi otthonunk.
– Innen is mennetek kell pár éven belül – néztem Alice-re komolyan.
– Igen, mennünk kell. De aztán már csak száz-százötven, év mire feledésbe merülünk és meghal ez a generáció. Aztán megint mi leszünk az újak, ahogy két éve.

Próbáltam leplezni azt a nagy örömöt, ami bennem volt. Ők voltak a családom. Jó, persze volt Renee és Charlie is. De Charlie inkább a munkájának, és Renee inkább Philnek él. És én ki, vagy mi miatt éljek? Aki az életem volt, az elhagyott...

***

Ahogy Alice mondta, egy óra és pár perc múlva megérkezett Carlisle és Esme. Ahogy megláttak, Esme rögtön odarohant és átölelt. Nagyon jól esett, hogy még így is szeretnek.
Alice nem is engedte őket kipakolni, hanem rámutatott a kanapéra, és követelte, hogy idézzék fel Edward összes szavát.
A kérés hallatán Esme kicsit összerezzent. Barátságos szemei összeszűkültek, és alig bírt kipréselni egy hangot a torkán.
– Azt hittem, volt is róla látomásod – ült le Esme és összefonta a karjait, mintha fázna.
– Esme! Mi a baj? – Alice közelebb húzódott hozzá. Esme nyelte egy nagyot, a haját is megigazította – úgy tűnt, mint aki teljesen meg van zavarodva.
– Tehát... Edward felhívott, és elmondta, hogy jól van. – Esme üresen tekintett maga elé.
– Nem hiszem el, hogy csak ennyit mondott – dőlt hátra csalódottan Alice.

Carlisle lejött az emeletről. Ránézett Esmére, aki elkapta róla a tekintetét. Vett egy nagy levegőt, és úgy tűnt, hogy meg fog szólalni.

– Kiolvasta Esme gondolataiból, hogy ti ittvagytok Bellával. – Carlisle leült felesége mellé.
– És mi volt rá a reakciója? – kérdezte kíváncsian Alice.
– Természetesen kikelt magából. Esmén töltötte ki a dühét, és utoljára elmondta, hogy hagyjunk téged békén – nézett rám Carlisle –, de mi nem tehetjük. Mi kevertünk bajba, és mi is fogunk kihúzni. Alice a barátnőd, és mi meg már szinte a családod. Nem érdekel Edward értelmetlen mártírkodása.

Mintha egy kést szúrtak volna belém. Előttem volt Edward ideges arca, ahogy üvölt Esmével, hogy hagyjanak engem békén. Tudtam, hogy nem szeret már, de hogy a halálomat kívánná? Ha azt megtudta, hogy Alice itt van, akkor azt is, hogy Victoria a közelben van. Egy cseppnyi emberi érzés nem maradt benne? Elvette az eszét az embervér...
A hangom még magamban is annyira viccesen sértődöttnek tűnt, de most nem tudtam rajta nevetni. Apró könnycseppek szöktek a szemembe, ahogy Esmére néztem és visszagondoltam Edwardra.
Alice rögtön észrevette, hogy sírok, és egy szempillantás alatt ott volt mellettem, majd szorosán átölelt. Olyan aprónak és törékenynek tűnt, az ölelése mégis olyan volt, mint Edwardé. Kőkemény és jéghideg.
Jasper természetesen küldött felém egy jó adag nyugalmat. Ebben a pillanatban nagyon jól jött, néha viszont idegesített, amikor le akart nyugtatni. Természetesen mindig sikerrel járt, így ráértem a távozásom után bosszankodni.

Hála Jaspernek, folytatni tudtam a mondókámat.

– És mi van Victoriával? – néztem Carlisle felé.
– Ezt én is kérdezhetném. Alice? – fordult Carlisle szigorú arccal Alice felé.
– Amikor utoljára láttam, úgy 5 perce, akkor Seattle környékén, talán északra volt. Dehát ő sem a lassúságáról híres... – Alice karbatett kézzel ült.
– Próbáld megnézni most is, hogy merre tart – Jasper egészen halkan közbeszólt.
– Rendben – Alice fejére tette a kezét, becsukta a szemeit és koncentrált.

A ház teljesen elcsendesedett, mindenki várt.

Alice apró ajkai mosolyra húzódtak. Kissé önelégült feje volt.
– Megérezte a szagunkat, és visszafordult. – mosolygott jókedvűen.
– Nagyszerű – mosolygott már Carlisle is, vele együtt Jasper, Esme és én is.
– Akkor ez azt jelenti, hogy a veszély elmúlt, és talán elmehetünk szólni Charlie-nak, hogy jól vagyok? – néztem kérlelő szemekkel Alice-re.
– A veszély nem múlt el teljesen, de mehetünk – kacsintott Alice. – Hozom a kocsit.

Felpattant a helyéről, adott egy csókot Jaspernek, és már valahol messze lehetett, mert az én szememnek megmagyarázhatatlanul gyorsan eltűnt.
– Hát akkor… – kerestem a szavakat és vakargattam a fejem. – Vissza kell még jönnöm ide, bár fogalmam sincs, hogy fogom meggyőzni Charlie-t.
– Miről győződ meg? – nézett kérdően rám Carlisle.
– Hát arról, hogy visszaengedjen. Hogy itt aludjak – néztem vissza kicsit pirulva.
– Használd a jól bevált „csajbuli” szót – mosolygott Jasper –, meg Alice ellenállhatatlan pillantásai. Apád engedni fog.
– Hát, köszönöm a bíztatást, és minden jót. – És kisétáltam.

Alice már a kocsiban ült, és mosolygott. Ő is szerette Charlie-t. Biztos jól mulatott rajta, hogy amikor hozzászól, Charlie szó szerint önkívületbe kerül.

***

Már bent voltunk a városban, mikor Alice tekintete megfagyott. Megállt az autóval, és csak nézett maga elé. Úgy tűnt, hogy megint valami látomása lehetett.

– Oké, Alice, most elmondod szépen, hogy mit látsz – utasítottam tőlem nem megszokott hangnemben.
– Egy vörös szempár. Nem... nem teljesen vörös. Sárga foltok vannak benne. – Alice megrázta a fejét.
– Kié a szem? – kérdeztem vissza.
– Fogalmam sincs. – Majd megint látomása volt.
– Alice… Alice… jól vagy? – fogtam meg az arcát, ami szokás szerint jéghideg volt.
– Igen. Láttam. A szemeket. És... hallottam... egy morgást. Erről már biztosan tudom. – Belekapaszkodott a kormányba
– És ki az?
– Edward. A szemei vörösek, morog. Mi váltotta ezt ki belőle? Bella, sietnünk kell. – Beindította újra a kocsit.
– Miért? – néztem rá, mert nem tudtam követni.
– Edward rátámadt valakire… a házatokban. – Alice beletaposott a gázba.

Abban a pillanatban elgondolkoztam. – Csak Charlie-t ne! Ő nem tehet semmiről. Ugyan, Bella… miért támadna Edward Charlie-ra? De akkor mi történhet? Miért látta Alice Edwardot vörös szemekkel és morogva? Túl sok a miért.

Egy perc alatt odaértünk. Charlie kocsija nem volt a ház előtt, így nem is lehetett itthon. A házból zörgés hallatszott, mintha valaki tányérokat törne össze egymás után.
Alice – és mögötte voltam persze én – benyitott. Azt hiszem, egyikünk sem akart hinni a szemének...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés