Valami van a levegőben. Edward nem önmaga. Beszél összefüggéstelenül a tájról, a holnapi időjárásról és egy barlangról. Mi történt? Talán megőrült?
– Reménykedtem, hogy el tudlak csalni idáig – vigyorgott. Kicsit sem volt csábító, inkább félelem volt bennem, mint vonzódás. Mi ütött beléd, Edward?
– És miért csaltál el idáig? – próbáltam menteni a menthetőt egy kis mosolygással, de a feszültség érezhető volt.
– Buta vagy, Bella! És még Edward azt mondta, hogy jó megfigyelő vagy – nevetett fel Edward. Vagyis Edward teste, de hogy belül ki volt, azt nem tudom. Egyes szám harmadik személyben beszélt magáról, vagyis Edwardról.
– Miért? – néztem rá kérdőn.
– A megfigyelőnek szembe kellett volna tűnnie a rövidebb hajam, az arany szemeim és a hat hónapja kidobott ingem. Most rajtam van, nem? – nézett gúnyosan.
– Ki vagy te? – hátráltam ijedten.
– Valóban tudni akarod?
– Jó lenne. – Elkezdtem remegni.

Az előttem álló alak pedig csak nevetett és nevetett. Edward teste volt – az arca, a vonásai mind rá emlékeztettek, de ez csak egy csapda volt. Talán alakváltoztató vámpír vagy valami újabb csodabogár?

– Nem mutathatom meg magam, mert szükségem van Edward gyorsaságára, amit most így kölcsönvettem tőle, hogy a többi Cullen ne tudjon minket utolérni.

Egyre biztatóbb volt a helyzet. Valaki vagy valami ott rángatott maga után, és legalább ezer tüske szúródott már belém, ezer ág sértett fel ott, ahol csak tudott.
Szerencsére nem kellett két lábon rohanjak, de így is megerőltető volt az a jó pár óra, amíg nem engedett a tempóból.
Végül mégiscsak lelassított, majd megállt. Itt a szemem elé tárult az a barlang, amit még a rohanás előtt elmondott nekem. Egy erdő közepén lehettünk, de ez nem volt Forks közelében. Sokkal hidegebb volt.
Ahogy az Edward bőrbe bújt valaki ledobott magáról, megrázta magát és újra alakot váltott.
Edward bronzszínű haja elkezdett átváltozni, és egy pillanat múlva már egy hosszú, vörös hajú nő állt velem szemben.
Ő volt az, akit szinte minden nap látok a rémálmaimban, aki talán még Rosalie-nél is szebb lehetne, ha nem lenne egy koszos vadmacska.

– Victoria – nyögtem ki.
– Milyen megható! – sikított fel a nő. – Emlékszel még a nevemre!
Inkább nem szóltam semmit.

Tudtam, hogy egyszer meg fog találni és bosszút fog állni James miatt. Biztosra véltem, hogy meg akar ölni, hiszen annyira könnyű dolga van. Abban a pillanatban – gondolom én – Alice azt hitte, hogy biztonságban vagyok Edward mellett. Charlie azt, hogy a Cullen házban vagyok, teljes biztonságban. Vajon melyiknek fog feltűnni – már ha feltűnik valakinek – hogy eltűntem? Talán ha Edward visszajön, és vörösek a szemei, nélkülem? Talán már el is indultak a megmentésemre?
– A jövőbe látó csajt elintéztem, én irányítom a látomásait. Pár perc és halottnak fog látni – nevetett Victoria. – a többiek pedig megbíznak a látomásaiban.

Megint egy hosszú csend következett. Én csak feküdtem a földön, ő pedig nevetve járkált fel-alá. Nem tudtam, hogy ez mire jó. Mire várunk? Öljön meg és kész, vége.
– Mit csinálsz most? Miért nem öltél meg még? – néztem rá unottan.
– Nem öllek meg, csak elhitetem a családoddal, hogy meghaltál. Téged élni hagylak, már ha életnek lehet nevezni – merült újra gondolataiba.
– Élni hagysz? – Most már végképp nem értettem semmit.
– Edwardnak a halálod talán nem is fájna annyira… de ha meglát vámpírként! Örök életre vádolni fogja magát. Ez tetszik… – mosolyodott el Victoria.

Megdobbant a szívem. Ez talán minden gondot megoldana. Victoria átváltoztat, így én is vámpír leszek. Edward torkát többé nem égetné a vérem illata, nem kéne vigyáznia minden apró mozdulattal és végre normális kapcsolatunk lehetne. A rossz az lenne, hogy ott kéne hagynom Charlie-t és nem mehetnék emberek közé, pár hónapig biztosan nem.
Eddig mindennél jobban vágytam rá, hogy vámpír legyek, de most valahogy megingott ez a vágy. Csak még egy hónap, vagy pár hét. Csak addig maradjon a szívem a helyén, és legyek emberi! Nem tovább, csak ameddig el tudok köszönni mindenkitől.
Charlie megértené a költözést, Renee aggódna miattam, de oka nem lenne rá, Angela találna magának egy új barátnőt, és nem várna minden nap rám. Nem kezdene el keresni a rendőrség, amikor Alice bejelenti, hogy eltűntem a házból.

Nem hiszem, hogy Victoria adna egy hónapot. Túl nagy veszteség lenne az örök életéből egy egészet rám szánni.
Ahogy jobban belegondoltam, Edward tényleg csak magát okolná. Fájdalmasan nézne rám, ha nekem is karikák lennének a szemeim alatt és állatvérrel táplálkoznék. Úgy érezné, hogy elvette az életem.

– Kezdhetjük? – nézett rám komolyan Victoria.
Nem szóltam semmit. Valahogy egy szó sem jött ki a torkomon.
Feküdtem a földön mozdulatlanul, majd Victoria letérdelt mellém, a szája elé tette a kezem.

Lehunytam a szemem. A gondolatok, a régi emlékek előjöttek. A gyerekkori séták Renee-vel a parton, aztán séták Jacobbal. Charlie mosolya, ami elkápráztatta Renee-t tizenkilenc évvel ezelőtt. Eszembe jutott Angela és Jessica, ahogy bemutatják nekem a Cullen család tagjait első nap az ebédnél. Mike dadogása, mikor el akart hívni a bálra. Tyler kétségbeesett kiáltása, amikor nem tudott már uralkodni a jégen megcsúszott kocsiján. Eric, mikor első nap megmutatta, hogy mit hol találok. Újra Jacob, mikor csak ültünk valahol, és néztünk a semmibe. Billy, ahogy a legendákat meséli. Phoenixi balett stúdió, és vele együtt James. Az az égető érzés, amit akkor éreztem. Akkor Edward időben érkezett és kiszívta belőlem a mérget. Ezzel együtt eszembe jutott a kórház és a járógipszem. Hogy én mekkora szerencsétlen vagyok!
Végül a gondolataim Edwardot találták meg. Láttam magam előtt, ahogy mosolyog, és csak néz rám. Mikor megbotlottam, akkor vágott ilyen fejet. Aztán láttam az arcát úgy is, amikor próbál gyengéd lenni. Mikor rám parancsol, hogy ne mozogjak, és megcsókol. Amíg ez a kép lebegett a szemem előtt, nem féltem semmitől, pedig lehet, hogy kellett volna.

Utolsó álmodozásaimat egy őrületes macskanyávogás szakította félbe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés