Edward immár három napja, hogy megállás nélkül fut. Fut, bele a végtelenbe, az ismeretlenbe. Még ő sem tudja, konkrétan hova, csak minél messzebb, el a fájó emlékektől… Azoktól az emlékektől akar oly távol lenni, melyek a forksi létére utalnak. Melyek legnagyobb része egyetlen személy körül forognak: egy lány körül, név szerint Bella körül.
A számomra tökéletes szépségtől, a megtestesült angyaltól futok minél messzebb. Attól, akit féltek; egyenesen rettegek, hogy bármiféle baja esik. Akár kisebb, akár nagyobb baleset érheti, mikor nem vagyok vele. Hiszen ő olyan gyönge, mint egy virágszál. Egy olyan virágszál, mely könnyen bajba keveredik, amin sokszor segíteni kell, és amelyik olyan ellenállhatatlanul édes, olyannyira gyönyörű! De hát miért is gondolkozok már megint rajta? Rajta, aki fájdalmat okozott? Aki becsapott, átvert és ellenem fordította a családom? Hiszen mindeddig Carlisle sem támogatta az ötletet, hogy élő, egészséges embereket átváltoztassunk vámpírokká! Eddig mindig azt mondta, hogy csakis akkor tegyük ezt meg, ha semmiféle esélyt nem látunk arra, hogy életben maradjon. Ha ő is akarja. Bella pedig akarja, mindennél jobban… a szavaiból legalábbis ez szűrhető le. De ő még élhetne! Még megannyi év áll előtte! Hiszen olyan fiatal. Most talán azt gondolja, ez a legjobb megoldás, amit tehet, de miután átváltozott… már nem ezt gondolná. Egészen biztosan megbánná. Én pedig nem lennék képes elviselni az örökkévalóságig azt a tényt, hogy én döntöttem romokba Bella életét. Hogy miattam lett örök kárhozatra ítélve, mert önző voltam és magamra gondoltam. Csak mert boldog akartam lenni és szeretni akartam valakit… örökre. Áh! Már megint körülötte forognak a gondolataim! Hogy képes ilyen hatást elérni nálam, még ilyen távolságból is? Mikor több ezer kilométer választ el bennünket, mégis minden mozdulata, rezdülése a fejemben van és rajta gondolkodom. Még az illatát is érzem, pedig mióta elváltunk, sok idő telt el… azóta a forksi erdő is ritkább lett. Igen. Leromboltam az erdő egy nagy részét, mindezt azért, mert le akartam vezetni a feszültségem, az indulataim. Muszáj voltam… Különben ki tudja mit tettem volna! Talán sorozat gyilkos lennék most már. Talán a dühömben egy egész falut kiírtottam volna. Csak ne jönnének elő folyton a lelki szemeim elé azok a sírással telt, szép vágású, barna szemei! Azok a szemek, melyekkel oly sokszor nézett rám gyöngéden, féltéssel. Féltéssel! Chh! Mintha féltenie kellett volna bármikor is engem. Engem, aki legyőzhetetlen és halhatatlan! Még véletlenül sem magát féltette egyszer sem, mikor a közelemben volt. Pedig kellett volna. Mikor kérdőre vontam, csupán ennyit felelt: „Megbízom benned, Edward.”. És ez a bizalom oly jól esett, habár tudtam, teljesen sose bízhat meg bennem. De ő reményt és esély adott a kapcsolatunknak. Hogy mégis van valaki, még ha emberi lény is, akit szerethetek, aki viszont szeret, akiben bízhatok, és aki viszonoz minden kedvességet, gyöngédséget, amit én adok neki. Akkor… még azt hittem, könnyebb lesz vele lennem, mint hittem volna. Hisz szerencsére nem vesztettem el egyszer sem a fejem a balett termes incidens után. Akkor is le tudtam győzni magamban azt a szörnyet, amely arra késztetett, hogy szívjam ki teste mindenegyes, édes vércseppjét. De meg tudtam állni, le tudtam győzni. Képes voltam rá, és azután már tudtam, hogy tudom kontrollálni magam. Hogy megálljt tudok parancsolni magamnak, még ha pokoli nehéz és fájó is. És most itt vagyok. Itt, a semmi közepén, egy tisztáson, éjszaka. Ráadásul azt sem tudom, hogy hol is van az az itt. Csak azt tudom, hogy nagyon, nagyon messze Forkstól. És mégsem vágyom társaságra, most csakis a magányra. De ennek is meg vannak a hátrányai: például a gondolkodás. Ha egyedül vagyok, folyton csak jár az agyam, és legtöbbször Bellán. Vagy ha nem rajta, akkor a családomon, akiket elhagytam mindenfajta búcsú nélkül. Mostanra már biztosan tudják, mi is történt. Bella biztosan elmondta nekik. Vagy Alice meglátta. De hát milyen családról is beszélek? Olyan családról, aki szövetkezik mással, egy családtagja ellenére? Nem, nem akarok most ezeken gondolkozni.
Edward hirtelen megtorpant. Lehajtott fejét lassan emelte az ég felé. Olyan lassan, mint amikor egy csiga fut. Óvatoson nyitotta ki szemeit, mikor feje már az ég felé nézett. Ránézett a sötét égen található csillagokra, melyek kissé mindig megnyugtatták háborgó lelkét.
Gyönyörűek, gondtalanok, ragyogóak. Bár én is csillag lehetnék! Habár ez a szerep inkább Bellának állna jól. Hiszen ő olyan gyönyörű, olyan szép! De miért gondolok már megint rá? Nem akarok. Szükségem van egy kis időre, amíg felfogom ezeket a tényeket.
Edward gondolt egyet, majd a hátára feküdt; jobb kezét a tarkója alatt pihentette, míg bal karját a hasára helyezte, térdeit pedig felhúzta. Így nézte csendesen az eget beborító csillagokat.



***



Alice gondterhelt arccal sétált a fehér folyosókon. Balra tőle megannyi ablak volt, mégsem kellett tartania attól, hogy a Nap sugarai elárulják kilétét. Immár négy napja egyfolytában esett az eső. Éjszakánként hatalmas vihar dúlt; napközben is csak annyi változott, hogy nem süvített annyira a szél.
Alice megtorpant az egyik hétköznapi, fehér ajtónál. Kopogtatott rajta, majd benyitott. Reményteljes szemekkel nézett a kórteremben levő egyetlen ágyra, ahol egy barna hajú lány feküdt.
Semmi változás – állapította meg magában szomorúan.
Beljebb lépett a terembe, miután halkan becsukta maga után az ajtót. Közelebb ment az ágyhoz, majd leült a mellette levő székre. Szomorú tekintettel nézte a lányt, akibe infúziót vezettek és több gép is volt mellette: egy, mely a szívműködést figyelte, és még egy, mely a légzésére ügyelt.
Alice óvatosan kinyújtotta kezét, hogy megsimogathassa Bella kezét. De mikor hozzáért, az jéghideg volt. Riadtan húzta vissza kezét, mikor felfigyelt az ajtó nyitódására. Odakapta fejét, majd megkönnyebbülve vette észre, hogy csak Bella főorvosa lépett be.
– Hogy van Bella? Miért ilyen hideg a keze? – kérdezte kétségbeesetten Alice.
– Nyugodj meg, semmi különösebbet nem jelent a kezének a hőmérséklete.
Carlisle odasétált Alicehoz, egyik kezét a lány vállára tette, majd bíztatólag elmosolyodott. Ám ez a mosoly nem tartott túl sokáig, mikor felfedezte a lány szemeiben az aggódást és a félelmet.
– Nézd! Egyelőre azt tudjuk biztosan, hogy kedden elájult nálunk. Utána behoztuk ide, hogy jobban ki tudjam vizsgálni. Itt kiderült, hogy összeszedett egy nagyobb fajta megfázást, ráadásul nem táplálkozott rendszeresen. Ettől ájult el, és persze a lelki kimerültség és teher sem elhanyagolható tény.
Carlisle szavaira Alice még rosszabbul érezte magát. Bűntudata volt és felelősnek érezte magát, hogy Edward elment.
Ha lett volna valamiféle látomásom vele kapcsolatban, akkor tudtam volna segíteni. Megakadályozhattam volna, hogy szakítson Bellával, hogy elmenjen, és hogy Bella most a kórházban legyen, ájultan. Most nem kellene itt lennie, infúzióra kötve, hogy ne száradjon ki! Most boldog lehetne Edwarddal. Gyűlölöm a bűntudatot… De ezt nem kerülhetem el, hiszen felelős vagyok ebben az esetben, és bűnhődnöm kell emiatt. De miért nem volt látomásom? Miért? És miért nincs most sem egyikőjükkel kapcsolatban sem? Miért ilyen nehéz? Csak Bella legyen jobban… Utána esküszöm, bármit megteszek annak érdekében, hogy többet ne forduljon elő ilyesmi. Nem hagyhatja el magát! Jól mondta Carlisle: segítségre van szüksége, hogy fel tudja dolgozni a szomorú történteket. Azokat, melyek ebbe az állapotba kergették őt…
– De mikorra lesz jobban? Hiszen már több napja itt van, mégsem tért magához egyszer sem. Csupán motyogni szokott össze-vissza. Miért, Carlisle, miért?
Carlisle szomorúan csillogó szemekkel nézett Bellára, miközben hol Alice szavain gondolkodott, hol Edwardon.
Edward volt az első ember, akit átváltoztattam. Hosszú évekig együtt éltünk, most pedig hirtelen és gyorsan elhagyott. De nem csak engem, hanem a családját, és Bellát, a szerelmét is. Mi vitte rá erre? És miért vágott olyan dolgokat Bella fejéhez, melyeket egyikünk sem értett meg még most sem? Hol lehet? Merre tart? Habár nem hiszem, hogy tudatában lenne, hogy merre is van. Szerintem csak megy a végtelenbe, és próbál megértő lenni, legfőképp saját magával, hogy miért hozott ilyen döntést.
– Nem tudni biztosan. Bellán is múlik, mikorra lesz jobban, mikor fog felébredni. Ha elég erős a szervezete, akkor legkésőbb vasárnapig magához kell térnie.
– És ha ez nem történik meg? – kérdezte Alice, előre félve a választól.
Carlisle visszafordult Alicehoz és megeresztett egy erőt sugárzó mosolyt.
– Miért vagy ennyire pesszimista, Alice? Bella már eddig is sok mindent kibírt. Gondolj csak Jamesre és a balett teremre! Miért pont most bukna el? Minden rendben lesz.
Alice kétkedve nézett vissza rá. De mikor szemeiben bizakodást vélt felfedezni, egy kis nyugalom költözött lelkébe. Tekintetét újra Bellára emelte, mire Carlisle is követte a tekintetét.
– Magatokra hagylak. Ha gondolod, nyugodtan keress meg – mondta Carlisle, majd kisétált a kórteremből, becsukva maga után az ajtót.
Alice érzékelte az ajtó csukódását és Carlisle szavait is, mégsem tudott teljes mértékig rájuk koncentrálni. Meg volt a maga baja. A bűntudata, Edward eltűnése és Bella hogyléte; mi tagadás, egyik sem tett neki jót.
– Jaj, kicsi Bella… Miért történik mindez veled? Velünk? Velem?
Alice suttogott; nem akarta, hogy mások is meghallhassák szavait, habár jól tudta, hogy ez képtelenség lenne. Kezei közé akarta fogni Bella kezét, de mikor elszánta magát erre, nem tudta véghezvinni, ugyanis Bella szemei remegni látszódtak. Hirtelen lett éber és dermedt kővé. Úgy látta, mintha Bella szája is megmozdult volna, így közelebb húzódott hozzá. Csendben várta, hogy mi fog következni: megszólal-e vagy sem. A következő pillanatban pedig már meg is tudta a választ.



***



Carlisle épp az irodája felé tartott, mikor meghallotta Alice hangját a fejében. Hirtelen torpant meg, majd az első mosdóba befordulva, válaszolt is neki.
Mi történt, Alice? Minden rendben?
Nem tudom. Szerintem Bella ébredezik. Gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz!
Carlislenak sem kellett több. Kirontott a mosdóból, majd a folyosón Bella szobája felé indult vissza. Nem törődött a kíváncsi tekintetekkel, amik gyors mozdulatait fürkészték. Próbált emberhez méltó gyorsasággal haladni, de így is érezte, talán gyorsabb, mint kéne. Mindenesetre nem szeretett volna lelassítani. Minél előbb a kórteremhez akart érni.



***



– Edward? Merre vagy?
Bella halk nyöszörgéssel adta tudtára Alicenak, hogy hamarosan felébred. Mikor ez tudatosult benne, gondolatban rögtön felkereste Carlislet.
Carlisle! Carlisle! Beszélnünk kell!
Pár pillanat némaság után meghallotta Carlisle hangját a fejében.
Mi történt, Alice? Minden rendben?
Nem tudom. Szerintem Bella ébredezik. Gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz!
Alice, miután befejezte a beszélgetést, újra Bellára irányította minden figyelmét. Ő azonban most újra elcsendesült. Szemei még mindig remegtek, mintha ki akarná nyitni őket.
A következő pillanatban Carlisle már ott is volt. Alice önkéntelenül is összerezzent a férfi közelségére; eddig csak Bellára figyelt, kizárta a külvilágot.
– Mi történt? – kérdezte Carlisle, ahogy közelebb lépett az ágyhoz, és megnézte Bellát.
Alice csak azután válaszolt, miután felállt a székből, ahol eddig ült, és az ágy végébe nem sétált.
– Egyszer csak felfigyeltem rá, hogy remeg a szeme. Utána megszólalt, de a szemei még mindig remegnek.
– Mit mondott?
Carlisle óvatosan felnyitotta Bella egyik szemét, belevilágított a műszerével, majd elvégezte ugyanezt a műveletet a lány másik szemével is.
– Edwardot kereste.
Carlislet nem lepte meg Alice válasza. Számított rá, hogy Bella elsőnek a fiút fogja keresni, és nem Charliet, Renéét vagy esetleg a Cullen família többi tagját. Hanem azt, akire oly nagy szüksége lenne, akit a legjobban szeret. Edwardot.
– Úgy tűnik, pár órán belül magához fog térni. szíve is erősebben dobog, mint az elmúlt napokban. Nyugodj meg, Alice, most már tényleg minden rendben lesz.
– És Edwarddal mi van? Róla nem tudunk semmit sem. Ha pedig Bella felébred, biztos rákérdez. Nem szeretnék neki hazudni, de azt sem akarom, hogy újból visszaessen ebbe az állapotba, amelyben most van. Mit mondjak neki, Carlisle?
– Az igazat.
– De hát…
– Nincs semmi de hát. Bellának joga van megtudni az igazságot. Az igazság pedig az, hogy mi sem tudjuk, merre van, vagy, hogy hogy van. Azt persze sejtjük, hogy nem esett baja. Azt Esme megérezné, te pedig valószínűleg meglátnád.
– Valószínűleg… – hagyta rá Alice.
Miután Carlisle befejezte a kivizsgálást, Alicehoz fordult, majd így szólt:
– Kerítek egy kis nyugtatót, már csak az óvatosság kedvéért is. Nem sokára jövök. Ha felébredne, viselkedj természetesen!
Alice bólintott, mire Carlisle elhagyta a kórtermet.



***



Edward késő éjjeltől kezdve egészen kora délutánig a fűben heverészett, miközben le sem vette szemét az égről. Időközben feljött a Nap is, rávetve fényét a fiúra, mire ezernyi apró gyémántként kezdett el csillogni a bőre. Egészen eddig sikerült elkerülnie a gondolkozást, annyira lekötötte figyelmét az ég és annak részletes tanulmányozása.
De most idegen szagokra lett figyelmes. Nem vámpír eredetű szagokra, sokkal inkább a vér szagára. Emberi vér szagára. De nem egyre, hanem rögtön kettőre.
Gyorsan felpattant fekvő helyzetéből és sebesen az erdő felé vette irányát, ahol a fák lombjai eltakarhatták a napsütéstől. Éppen, hogy felmászott egy fára és elhelyezkedett kényelmesen annak vastag ágán, mikorra még erősebben kezdte érezni a szagokat.
Erre jönnek – futott át agyán.
Óvatosan elkezdett nyújtózkodni, hogy láthassa az érkezőket. Mikor jobban rájuk koncentrált, meghallotta gondolataikat is, amelyből leszűrte, hogy afelé a rét felé igyekeznek, ahol korábban ő is feküdt a fűben. Így kissé szitkozódva ugyan, de úgy helyezkedett, hogy mindent jól láthasson. Kíváncsi volt; ezt le sem tagadhatta volna. Kíváncsi volt, hogy miért jön ide két ember, ennyire messze a várostól, hogy egy réten tölthessék a szabadidejüket.
Edward pár pillanat múlva immár szemügyre is vehette őket.
Ketten voltak; egy tinédzser lány és egy kicsit idősebb fiú. Kezük egybefonódott, és folyamatosan beszélgettek, nevetgéltek. Látszott rajtuk, hogy boldogok és önfeledtek. A lánynak hosszú, barna haja volt és barna szeme, míg a fiúnak sötét színű haja volt és zöld szeme. Mikor kiléptek az erdő takarásából, és a Nap a fényével beragyogta őket, elengedték egymás kezét és futva tették meg a maradék utat a rét közepéig. Ott a fiú elkapta a lányt a derekánál fogva, megpörgette párszor maga körül, majd letette maga elé a földre. Pár pillanatig mélyen egymás szemébe néztek, majd egy forró csókban forrtak össze.
Edward egyre nehezebben viselte a két tinédzser látványát. Nem a vérük szagát volt nehéz elviselnie, hanem a hirtelen rátört magányt, egyedüllétet és a szívében azt a hatalmas, tátongó űrt, amely azóta kínozza, amióta elvált Bellától. Most pedig, mikor látja mások szerelmét, mely izzik a boldogságtól, újra rátörtek az emlékek, melyek oly fájdalmasak most neki. Hiszen mind-mind Bellával kapcsolatosak.
Az első találkozás az ebédlőben… a biológia óra… mikor azt hitte, hogy nem lesz képes türtőztetni magát, és helyette gyáván elmenekült… mikor visszatérte után újra találkozott vele… mikor először beszélgetett vele… majd az az autós incidens, ami majdnem Bella életébe került… utána pedig az az eset, mikor azt hitte, hogy Mike Newton a holttestét cipeli…
Közben a két fiatal egymással szemben leült a fűbe, törökülésben. Még mindig vidáman beszélgettek, miközben a lány a fiú egyik kezével játszadozott. Simogatta, forgatta kezei közt, vagy csak éppen fogta; egy percre sem engedte el.
Olyan ismerős ez az egész helyzet! Mint amikor Bellával egy szombaton elmentünk kirándulni, és én elvittem a kedvenc rétemhez. Ott látott engem először napfényben. De nem ijedt meg; sőt, szinte vonzotta a bőrömnek eme különleges „képessége”. Akkor, ott olyan nyíltan tudtam vele beszélgetni, mint talán még sose azelőtt. Elmondtam neki mindent, attól a pillanattól kezdve, mióta megláttuk egymást az iskola ebédlőjében. És ő végighallgatott, sőt, ami a legfontosabb, megértett. Nem menekült el tőlem azután sem, hogy kiderítette, hogy vámpír vagyok. Semmi fajta félelmet nem tapasztalhattam rajta akkor. Pedig félnie kellett volna. Mindig félnie kell, ha vele vagyok… illetve mikor vele voltam. Hiszen most már nem vagyunk együtt. Elmenekültem újból, mert becsapott. Vagyis… nem tudom biztosan. Hiszen ez nem vall rá, hogy becsap másokat, hogy a háta mögött ellene fordít mindenkit, aki szereti őt. Ellenem fordította volna a családom? Azokat, akiket szeretek, és akikkel már évtizedek óta együtt élek? Képes lett volna erre Bella? Az én Bellám? Az a törékeny Bella, akit én ismerek és szeretek? Mert igenis szeretem… Még ezek után is, tiszta szívemből szeretem őt és hiányzik. Elmondhatatlanul nagy üresség és hiány van bennem, mióta eljöttem tőle, mióta nem beszélünk, nem látjuk egymást. De ez az én hibám. Hisz én döntöttem így, hát vállaljam is érte én egyedül a felelősséget.
A fiú és a lány ledőltek a réten egymás mellé, szemeikkel az eget fürkészve. A fiú átkarolta egyik karjával a lányt a vállánál fogva, míg kezük továbbra is egybefonódott, tükrözve összetartozásukat. Azt, hogy ők ketten együtt adnak egyet. Hogy nem képesek a másik nélkül létezni, hiszen szeretik egymást. Edward pedig önkéntelenül meghallotta mindkettejük gondolatait, melyek tele voltak szeretettel és boldogsággal.
Talán mi is így néztünk ki, ott a réten Bellával? Belőlünk is sütött a szerelem és a boldogság? Ott mondtam el Bellának az érzéseim iránta. Én viszont már korábban sejtettem, hogy szeret, hiszen sugallta. De nekem csak akkorra jött meg a bátorságom, hogy el merjem neki mondani tisztán az érzéseim. Hogy ne nevessen ki vagy ne meneküljön el. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam először is ezt az új érzést, mely mára már sokszorosára erősödött bennem. Ó, miért kellett pont most idejönniük ezeknek a tinédzsereknek? Miért pont most? Hiszen nélkülük is folyton Bellára gondolok! Hát még most, hogy itt vannak, és előttem mutatják ki a szerelmüket! Bár ők nem is sejtik, hogy valaki a távolból kifigyeli őket. Bár nem is nagyon érdekelné őket a gondolataikból ítélve. Annyira hasonlítanak ránk Bellával… Ez az egész helyzetük túl ismerős. Boldogan töltik idejüket egy gyönyörű réten, belefeledkezve egymásba, kiélvezve a Nap melegét, a másik közelségét. Jaj, Bella, remélem jól vagy és nincs semmi bajod! Nekem ugyanis immár fizikai fájdalmat okoz a hiányod…



***



Alice egyedül ült a kórteremben, várva, hogy Carlisle visszatérjen a nyugtatóval, amiért ment. Bella továbbra sem szólalt meg, viszont szemei egyfolytában remegtek. Bár azt akarta, hogy minél előbb magához térjen Bella, mégis félt ettől az ébredéstől.
Hiszen, ha felébred, akkor biztosan rákérdez Edwardra. És én mit mondjak neki? Carlisle szerint legyek vele őszinte, és mondjam meg neki, hogy fogalmam sincs, mi van vele. De hát hogy esne ez neki? Mikor végre magához tér, a szerelméről kérdez és én, a legjobb barátnője, összetöröm a lelkét és a szívét egyaránt azzal, hogy azt mondom, hogy nem tudom, hogy hol van. Mit csináljak? Ó, Istenem, miért ilyen nehéz ez?
Bella óvatosan nyitogatni kezdte a szemeit. Először félénken nyitotta fel, de mikor csupa fehérséget látott maga körül, egy pillanatra be kellett csuknia szemét. Utána újra kinyitotta, így be tudta mérni, hogy egy hófehér, kórházi szobában van. Biztos volt benne, hogy kórházban van, hiszen már többször járt ilyen intézményekben és a jellegzetes szagokról is be tudta mérni.
Óvatosan jobba fordította fejét, amikoris meglátta a gondolataiba merült Alicet.
– Alice? – szólította meg félénken, száraz ajkakkal.
A lány felkapta a fejét, majd egy boldog mosolyba húzódtak szépen ívelt ajkai.
– Bella! Végre felébredtél! Úgy aggódtunk érted – ujjongott a lány, majd hirtelen jókedvvel megölelte őt.
Bella erőtlenül próbálta viszonozni Alice ölelését, de a sok műszer megakadályozta ebben.
Sziszegve kapta tekintetét karjára, mely az infúzióra volt rákötve.
Alice gyorsan kapcsolt, majd visszahúzódott, de mosolya nem hervadt le.
– Hogy értetted az előbb, hogy végre felébredtem? És egyáltalán mit keresek itt már megint? Eltört valamim?
Bella megemelte mindkét lábát, szemügyre vette teste mindenegyes pontját, de sehol sem látott egyetlen kötést sem. Értetlenül nézett Alice szemeibe.
– Pár napja, mikor indulni akartál hazafelé, hirtelen rosszul lettél, összeestél és elájultál. Akkor Carlisle kivizsgált nálunk és megállapította, hogy komolyabb bajod van annál, hogy otthon vagy nálunk lábadoz. Így behozott ide, a kórházba, és azóta vagy rákötve ezekre a gépekre, Carlisle pedig a főorvosod.
– Hogyhogy pár napja? Mégis mióta vagyok itt?
– Kedden lettél rosszul, ma pedig péntek van.
Bella magában elvégzett egy gyors fejszámolást.
– Szóval három napig voltam eszméletlenül?
– Igen. De Carlisle azt mondta, rendbe fogsz jönni.
– Miért ájultam el?
– Carlisle szerint összeszedtél egy nagyobb fajta megfázást, ráadásul nem is étkeztél rendszeresen, sőt, még most sem, ami azt illeti.
– Csupán ez lenne az oka? – kérdezte Bella gyanakodva.
– Nem – sóhajtott Alice. – Hihetetlen, mennyire ráérzel az ilyen dolgokra. Nos… van ez a lelki gond is… ez a teher… és kimerültség… Leginkább ezektől estél össze.
Erről Bellának erre eszébe jutott egy kérdés, amit még nem kérdezett meg.
– Hol van Edward? Már tudtok róla valamit?
Alice szólásra nyitotta száját, majd becsukta. Összeszorította szemét, hogy erőt vegyen magán, majd újra kinyitotta. De mikor meg akart szólalni, Carlisle lépett be a kórterembe.
– Bella! Felébredtél, hát? Már ideje. Rögtön szólok egy nővérnek akkor, hogy hozzon egy kis ennivalót. Szüksége van a szervezetednek a szilárd ételre. Rögtön jövök.
Majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is ki, Alice bánatára. Remélte, hogy mivel Carlisle is belépett a terembe, nem neki kell közölni a tényeket Bellával. De így reménye szertefoszlott.
– Semmi változás? – kérdezte Bella elszorult torokkal.
Alice lemondóan csóválta meg fejét.
– Értem – Ennyit mondott.
Majd kitört belőle az elkeseredett, fájdalmas sírás. Remélte, hogy immár viszontláthatja Edwardot, ha csak egy pillanatra is. De mikor megpillantotta Alicet, már sejtette, hogy ennek nincs sok esélye. Hiszen akkor ő ült volna az ágya mellett, nem a lány. De azért még reménykedett…
Alice újra átölelte őt, fülébe pedig nyugtatólag beszélt.
– Ne sírj, Bella! Minden rendbe fog jönni. Te szépen megerősödsz, felgyógyulsz, és Edward is elő fog kerülni.
Bella kicsit eltolta magát Alicetól, mire a lány visszaült a székére és kíváncsian nézett rá.
– Megígéred? – kérdezte két szipogás között.
– Micsodát?
– Hogy minden rendbe jön? Hogy Edward előkerül?
– Persze.
– Félreértesz, Alice. Megígéred, hogy Edward előkerül? Hogy épségben vissza fog jönni?
Alice elgondolkodott.
Bellának tényleg sokat jelent Edward. Most mit tegyek? Nekem is hiányzik, és én is szeretném, ha itt lenne. Esméék pedig még mindig keresik. Talán, ha…
– Bella, megígérem neked, hogy én magam fogom megtalálni Edwardot, kerüljön, amibe kerül! Cserébe te felépülsz, és nem hagyod el magad. Rendben?
Alice komolyan, elszántan meredt Bellára. Az a meglepettségtől, hogy Alice maga fogja keresni, és hogy cserébe annyit kér, vigyázzon magára, nem tudott szóhoz jutni, így csak némán bólintott egyet.
– Rendben – felelte végül pár perc némaság után.
Carlisle ekkor belépett a terembe, így Belláék kénytelenek voltak hanyagolni a témát.



***



Bár már beesteledett, Edward még mindig arra a szerelmes párra gondolt, akiket egész délután nézett. Minden gondolatukat hallotta, így még jobban az emlékezetébe vésődtek. Folyamatosan összehasonlította őket magával és Bellával. Vajon ő is ennyire szereti Bellát? Vagy az a fiú jobban szereti a saját szerelmét?
Hiszen annyira gyöngéd volt vele, olyan szépeket gondolt róla! Többször szerelmet vallottak egymásnak ma. Ha egyetlen délután alatt ennyire kimutatják érzéseiket, akkor mi lehet a többi napon? Vagy lehet, hogy csupán most szerettek egymásba, és a kapcsolatuk még olyannyira friss, hogy minden pillanatban összeölelkeznek? Minden esetre szépen néznek ki, így, együtt. Ó, bárcsak én is Bellával lehetnék! De hiszen pont azért jöttem el, mert becsapott és átvert. Vagy csak én gondolom így? És Bella nem is tett semmit? Ártatlan lenne, mint a ma született bárány? Az oroszlán báránya… Furcsa, milyen hasonlatokat gondolok néha. Bár, kétségtelenül illik rá a bárány jelző. Annyira hiányzik a közelsége, a lénye! És most nem a vérére gondolok. Nem az hiányzik, hogy a vére illatát újra magamba szívhassam és megpróbáljam legyőzni a szörnyet, ami bennem lakozik. Nem. Az a Bella hiányzik, akibe szerelmes vagyok. Aki fel tudna vidítani, aki lelket öntene belém, aki velem lenne. Borzasztóan hiányzik. Ráadásul itt van bennem az a féltékenység, ami még sosem volt. Legalábbis ekkora mennyiségben egyszer sem fordult még elő. Hiszen mi van akkor, ha Bella már túltette magát a szakításunkon, és már Mike Newtonnal, vagy azzal a korcs Jacob Blackkel van? Ha engem már elfelejtett? Hiszen az ő élete, az tesz vele, amit akar… Szíve joga eldönteni, kivel akar lenni. És ő már hozott egy döntést velem kapcsolatban… De hát nem engedhetem meg ezt neki! Hiszen hogyan is akarna ő vámpír lenni? Mikor olyan törékeny, olyan gyöngéd… még magára sem tud vigyázni. Bár, ha vámpír lenne, akkor talán már nem kellene ezektől féltenem őt. Sőt, akkor már attól sem, hogy esetleg más vámpírok megszomjaznak és az ő vérével csillapítanák szomjukat. Nem! Akkor már ő is hozzánk tartozna, vámpír lenne. De vajon kibírná-e ezt a létet? Kibírná-e azt a nyomasztó érzést, ami eleinte mindig benne lenne, ha ember közelébe meg? Azt a szomjúságot, amit mindig vérrel kellene csillapítania? Vagy pedig a vadászatot? Arra kíváncsi lennék, hogyan reagálna… Bár akkor mindig az ösztönök vezérelnek minket, mégis kíváncsian nézném, mit tenne. De miket is gondolok? Már szinte teljesen elterveztem milyen lenne vámpírként… Én pedig nem akarom, hogy az legyen, vagyis… tényleg nem akarom? Most már magam sem tudom. Hiszen akkor biztonságban lenne, mert rendelkezne azzal a hatalmas vámpír erővel, amely mindegyikünknek adott. Akkor talán nem botlana el sokszor, nem esne el, nem csúszna meg, nem szenvedne el kisebb-nagyobb sérüléseket. Akkor örökre velem lehetne, és a szerelmünknek élhetne. De hát olyan sok mindenről kellene lemondania! Ott van először Charlie, akivel együtt él. Ő már akkor alig bírta elviselni, hogy elmegy, mikor James elől kellett elmenekülnünk. Most hogyan reagálna, ha a lánya beállítana, és azt mondaná, hogy mostantól szeretne velünk élni, ami azzal jár, hogy velünk költözik. Ugyanis nem sokára el kell költöznünk. Na és Renéé? Képes lenne felbontani mindenféle kapcsolatot az anyjával? Azzal, akivel hosszú évekig egyedül élt, és akire úgy tekint, mint barátnőjére? Talán ez lenne a legnehezebb neki. Meghoznia azt a döntést, hogy örökre elhagyja az anyját. Bár az anyjának ott van Phil. De ő mégsem a lánya, hanem a szerelme, aki nem mellesleg baseball játékos is. Bella elmondása alapján kedves fickó, jól ki lehet vele jönni. Biztos őt is szereti valamilyen szinten. Hiszen ha nem tenné, akkor az anyja biztosan nem választotta volna őt. Hiszen mindent megbeszélnek, barátnői egymásnak. És egy barátnő tekintettel van a másik érzéseire, és meghallgatja a véleményét mindenfajta kérdésben. Aztán ott vannak a barátai. Ott van Angela, Jessica, Eric, Mike, Tyler, sőt még Jacob is. Mit szólnának, ha Bella eléjük állna azzal, hogy soha többet nem láthatják egymást? Hogy miután befejezték az iskolát, ők többet nem találkozhatnak, mert túl feltűnő lenne, ha ő nem öregedett egy cseppet sem, míg ők már elég korosak lennének. Nem találkozhatna már senkivel sem, mert az több száz kérdést merítene fel, és ezt nem akarhatja. Ezt át kell gondolnia. Talán azt hiszi, felkészült rá, de még maga is fél ettől az egésztől és a következményektől. Pedig tényleg olyan szépen hangzik, hogy örökre együtt, szerelemben. De nem lehetek önző. Már eddig is az voltam. Kitettem őt a halálos veszélynek, amit én jelentettem neki. De most eljöttem. Miért is? Már magam sem tudom, őszintén szólva… Képes voltam azért eljönni, mert Carlisle, Esme, Jasper, Alice, Emmett, de még Rosalie is azt állította valamilyen szinten, hogy ideje lenne Bellát vámpírrá változtatnom? Ezért képes voltam eljönni? Nem, mert még előtte elmentem hozzá. Akkor szakadt el az a bizonyos cérna nálam, mikor megláttam az ijedtséget és a félelmet arcán. Félreérthettem ezt a reakciót? Hiszen immár magam sem hiszem, hogy Bella képes lett volna becsapni engem és a hátam mögött szervezkedni a családommal, hogy közös erővel rábeszéljenek arra, hogy változtassam őt vámpírrá. Bár tényleg nagyon akarja, hogy olyan legyen, mint mi, ilyen eszközökhöz biztosan nem fordult volna. Ismerem annyira, hogy bizton állítsam ezt. Mégis azt gondoltam, aznap éjjel. Azt hittem, a szerelmem becsapott, szervezkedett a családommal és mindannyian összeesküdtek ellenem, csak mert nem akarom, hogy Bella átváltozzon, hogy így eldobja magától az emberi életet. Önző lennék? Tudom. De immár belátom, hogy hibáztam. Hiba volt eljönni aznap. Gyáván megfutamodtam ismét. Ez csak és kizárólag az én hibám, nem Belláé vagy a családomé. Én voltam olyan gyenge és gyáva, hogy nem beszéltem meg ezt a dolgot Bellával, illetve hogy nem hittem benne. Hogy is feltételezhettem ezt róla? Ó, Istenem, milyen ostoba vagyok! Nem gondoltam át semmit sem, hirtelen felindulásból cselekedtem. Ó, Bella! Most értettem meg micsoda szörnyűségeket mondtam neked is! Hogy nem jövök vissza többet… hogy csalódtam benned… hogy becsaptál… Mind-mind csak az én képzelgéseim egyvelegei. Hiszen hogy is lettél volna képes ezekre, pont te? Te, aki mindig a szeretetéről és a szerelméről biztosított? Vajon megutáltál azóta, hogy ezt tettem veled? Ó, én úgy sajnálom! Őszintén sajnálom… Hogy tehetném jóvá? Ha visszamennék… mit reagálnál? Egyáltalán reagálnál még valamit a jelenlétemre? Vagy nekem volt igazam és már túltetted magad rajtam? Nem lepődnék meg, hiszen lehetetlenül viselkedtem veled. Nem tagadom, ostoba voltam, nagyon ostoba, hogy hagytam átverni magam az általam kreált tervekkel. Ha visszacsinálhatnám, biztosan másképp tennék. Hidegfejjel átgondolnám mindezt, és az egész estét veled tölteném, őrizve álmod, miközben az altatódat dúdolnám… Ó, Bella, bocsáss meg nekem, kérlek!



***



Bella az egész hétvégét a kórházban töltötte. Carlisle folyamatosan figyelte őt, és Alice-on kívül még Charlie, Jasper és Esme is meglátogatta. Mikor Emmették felől érdeklődött, azt kapta válaszul, hogy még mindig Edwardot keresik, habár Rosalie már feladta a reményt, hogy megtalálják, de nem akarja egyedül elengedni Emmettet, így mindig vele tart. Bellát egyrészt öröm töltötte el, hogy még nem adták fel teljesen a reményt, hogy megtalálják Edwardot, másrészt szomorú volt, hogy még mindig semmilyen hír nem volt felőle. Annak viszont határozottan örült, mikor Carlisle közölte vele, hogy hétfő délelőtt elhagyhatja a kórházat és otthon folytathatja a lábadozást. Nem szerette a kórházakat. Bár mára már igazán hozzászokhatott volna, mégse kedvelte ezeket az intézményeket. Mindig emlékezették rá, hogy nem éppen az ügyességéről híres, és folyamatosan a maga hibájából kerül ide. Ha jobban oda tudna figyelni magára, akkor mindezek a látogatások elkerülhetőek lennének. De így nem…
Bella hétfő reggel korábban ébredt, mint szokott. Kitekintett az ablakon, és látta, hogy borús az idő. Már épp megörült volna, hiszen így lesz, aki hazakísérje őt. De ekkor eszébe jutott, hogy a többiek bizonyára iskolába mennek, és nem lógnak az ő kedvéért. Így hát szomorkásan ült fel az ágyban, és várta, hogy bejöjjön a szokásos reggeli vizitre a nővér.
– Jó reggelt, kedveském! Hogy vagyunk ma? – lépett be a nővér.
– Köszönöm, igazán jól, mivel ma végre magam mögött hagyhatom a kórházat.
– Igen, igen. Az édesapja üzeni, hogy eljön Önért. Azt ígérte, hogy nyolc körül ideér.
Bella ránézett a falon függő órára, és látta, hogy az háromnegyed nyolcat mutat.
– Rendben, köszönöm.
A nővér még ellátta egy-két jó tanáccsal, odaadta neki az orvosságokat, amiket még be kellett szednie, majd távozott a szobából.
Bella felsóhajtott. Szeretett volna már otthon lenni, habár fogalma sem volt, hogy mivel tudná lekötni az idejét. Carlisle mondta neki, hogy folyamatosan szemmel tartja majd őt, és ha felépült, akkor mehet iskolába. Másrészt tudta, hogy Charlie az ő esetlen módján próbál majd Bellán segíteni és megkönnyítenie a lábadozását. Egyedül abban nem volt biztos, hogy ezt ő is szeretné…
Gyorsan feltápászkodott az ágyról, felvette ruháit, melyeket még Aliceszal hozatott be, majd távozott a szobából, táskáját cipelve. A nővér azt mondta neki, mielőtt elment, hogy édesapja még azt is üzeni, hogy az információs pultnál fogja várni. Így hát szépen lassan afelé igyekezett.
Miközben sétált, kitekintett az ablakon, és látta, hogy az idő továbbra is borult. Habár már nem esett - szombat este óta -, mégis úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban leszakadna az ég. Sóhajtott egyet, majd a pulthoz érve meglátta Charliet.
Ott állt a rendőri ruházatában, és őt várta. Bella odament hozzá, majd egy esetlen ölelésben részesült apja felől. Ezután elkérte a táskáját Charlie, végül pedig elhagyták a kórház épületét.
– Jobban vagy, Bells? Dr. Cullen szerint még szedned kell a gyógyszert, míg fel nem épülsz teljesen.
– Igen, már jobban érzem magam. Azt meg csak addig kell szednem, míg fel nem gyógyulok ebből a megfázásból.
– Még mindig nem értem, hogy sikerült elkapnod. Hiszen most járvány sincs!
Belláék már az autóban ültek és hazafelé tartottak. Bella nem tudta eldönteni, válaszoljon-e valamit vagy maradjon csendben. Végül az előbbi mellett döntött.
– Hát egyik éjjel egész este nyitva felejtettem az ablakot. Biztosan akkor szedtem össze…
Charlie nem szólt semmit, és Bella örült is neki, hogy ezzel lezártnak tekinti a témát.
Mikor megérkeztek a házukhoz, Bella kiszállt a kocsiból és apja mellett elindult a ház felé.
Már vitte fel a táskáját a szobájába, mikor Charlie hangját hallotta a nappaliból, hogy hívatja. Lekiabált neki, hogy mindjárt megy, lerakta táskáját az ágya mellé, majd lesétált a lépcsőn. Útközben majdnem sikerült lebuckáznia, de végül sikeresen leért a nappaliba.
– Sajnálom, Bells, de nekem mennem kell dolgozni. Egy nagyobb fajta ügyön dolgozunk, és hát szükségük van rám.
– Semmi baj, apa. El leszek én. Tényleg – tette hozzá, mikor apja szemeiben egy kisebb fajta kétkedést látott.
– Hát jó. De ha bármi gond van, hívj nyugodtan! Vigyázz magadra és pihenj sokat.
– Rendben, apa.
Majd Charlie kisétált az ajtón, beült a járőr kocsiba, végül pedig elhajtott, egyedül hagyva Bellát a gondolataival és a kétségeivel.
Míg Bella a kórházban volt, sikerült nem gondolnia annyit Edwardra. Hol egy nővér, hol Alicék, hol pedig a vizsgálatok akadályozták meg ebben. Ám mikor eljött az este, nem tudott elaludni. Hiányzott, hogy Edward ott legyen mellette, hogy átölelje őt, hogy hallhassa azt az angyali hangját, mikor az ő altatóját dúdolja. Hiányzott neki a fiú, kimondhatatlanul. Bár próbálta elrejteni a szomorúságát és a félelmét, nem sikerült. Mikor pedig az egyik nővér is megjegyezte ezt, sírva fakadt. Később persze Carlisle-lal együtt ráfogták a sok stresszre, ami láthatóan meggyőzte a nővért. Carlisle nem mondta el a nővéreknek, hogy lelki problémákkal is küzd Bella, hiszen ismerte már őket annyira, hogy tudta, nem úszná meg pár kérdéssel. Ő pedig nem akarta felszakítani a sebeket a lányban, sokkal inkább szerette volna, ha lenyugszik, és nem szomorkodik annyit. Ez még ment is volna, ha Alicék nem látták volna meg rajta a sok fájdalmat. Előttük sose tudta elrejteni a bánatát. Főleg, ha Jasper is bement megnézni. Mindig megérezte Bella negatív kisugárzásait, amit először illedelmességből nem tett szóvá, végül pedig csak nem bírta megállni, amikor megérezte a lány olyasfajta érzelmeit, melyek mostanában egyre többet kínozták: hogy meg akart halni. Ezt nem tudta szó nélkül hagyni, és csúnyán leteremtette a lányt, amiért ilyeneken gondolkodik. Alice azóta sokkal jobban figyelt rá. Bella tudtán kívül Alice, Jasper, Emmett vagy Esme mindig ott ült a kórházi ablak közelében és vigyáztak rá. Vigyáztak, hogy ne tegyen semmiféle butaságot, hiszen Jasper érezte, hogy ez az érzés Bellában cseppet sem halványult, hiába teremtette le őt ezért. Ők pedig nem akarták Bellát is elveszteni. Ha már Edward elment, legalább ő maradjon meg nekik.
Bella úgy döntött, hogy készít valamiféle ebédet. De mikor összeszedte az összes hozzávalót, elment a kedve az egésztől. Ráébredt, hogy nem éhes, így kénytelen volt mindent visszapakolni, hogy ne romoljon meg semmi sem.



***



Edward észre sem vette az idő múlását, annyira elmerült a gondolataiban. Félelmetes, de az egész hétvégét elmélkedésekkel és különböző teóriák gyártásával töltötte. Ha éppen nem arra gondolt, milyen nehéz lehet Bellának, akkor épp azt próbálta kieszelni, hogy milyen lenne, ha visszamenne, és újra találkozna vele. Már több, mint százféleképpen elképzelte ezt a találkozást; pozitív és negatív értelemben egyaránt. Tudta, hogy nem lenne egyszerű újra találkozniuk, miután olyasmi dolgokat vágott a lány fejéhez, melyek alaptalanok voltak. Immár egészen biztos volt benne, hogy Bella nem lenne ilyesmire képes, és most már csak és kizárólag önmagára volt dühös, amiért hagyta magát átverni a saját teóriáival.
Időközben lemászott arról a fáról is, melyen még akkor helyezkedett el, mikor a tinédzser szerelmeseket megérezte. Sejtette, hogy ők ébresztették rá, hogy ő igenis szereti Bellát és a lány is szereti őt, éppen ezért nem lenne ilyesmikre képes.
Éppen a napfelkeltében gyönyörködött, mikor is ismerős, de távoli illatra lett figyelmes. Felkapta fejét, mikor pedig megfordult, nem akart hinni a szemének. Megrökönyödésének hangot is adott pár perc döbbent csend és pislogás után.
– Te?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés