A hideg esőcseppek parányi tűkként szúrták az arcomat, ahogy rohantam az erdőn keresztül. Szörnyű előérzetem volt, ezért gyorsítottam a tempómon. A sáros föld csúszott a talpaim alatt, de ez persze nem akadályozhatott meg. Ahogy megpillantottam a házat, a látványtól egy pillanatra lefagytam. Az ajtók tárva-nyitva álltak, az ablakok be voltak törve. Mint egy őrült rontottam be az épületbe. Az orromat megcsapta a vér bódító szaga, de uralkodtam magamon. Ekkor már a legrosszabbra gondoltam, és a nappaliba érve a gyanúm be is igazolódott. A szoba teljesen fel volt dúlva, egyetlen bútor sem maradt épen. A falakon ott éktelenkedett a rubint piros éltető folyadék. A földön ott hevert két, a felismerhetetlenségig összemarcangolt holttest. Bár az arcukról már lehetetlen lett volna beazonosítani őket, a szagukat nem tudtam eltéveszteni. Mozdulatlanul bámultam Peter és Susan kicsavarodott testét. A felismerés tőrként hatolt a szívembe, és magam mögött hagyva a borzalmas csatateret az emeletre rohantam. Az egész ház viselte a borzalmas pusztítás nyomait. Szinte rosszul lettem, ahogy megpillantottam a folyosó végén a nyitott narancssárga ajtót. Remegő térdekkel haladtam a szoba felé, majd belépve minden erő kiment a lábaimból. Tehetetlenül térdre rogytam, és évszázadok óta először elöntötték a könnyek a szememet. Kétségbeesetten odakúsztam a földön fekvő lányhoz, és az ölembe húztam az élettelen testét. Minden hiába volt, nem hallottam a szívének megnyugtató dobbanásait, hozzáérve nem éreztem a sebesen áramló vért az ereiben… Törékeny kis teste kicsavarodva, sebekkel borítva, magatehetetlenül feküdt a karjaimban. Gyönyörű szemeiből eltűnt az élet minden szikrája, csak üveges tekintettel meredt a semmibe. Állára egy kis vér száradt. Remegő kezekkel simítottam végig gyönyörű ajkain, melyek most elkékülve keretezték kétségbeesett, sikításra tárt száját. A fájdalom elviselhetetlenné vált, a torkomból, pedig sebzett vad módjára szakadt fel az ordítás:
- EVA!

- Connor, vigyázz! – az utolsó pillanatban rántottam el a kormányt, ezzel visszaterelve az autót a megfelelő sávba. Teljes erőmből lenyomtam a féket, így az autó megpördülve, menetiránnyal szemben állt meg az út legszélén. Egy pár másodpercig csak a zihálásunkat, és az eső és a szélvédő találkozásának hangját lehetett hallani. Zuhogott. Pont, mint akkor…
- Connor… minden rendben? – Lili óvatosan hozzáért a karomhoz. Lassan megráztam a fejem. Még mindig ziháltam, és olyan erővel szorítottam a kormányt, hogy az inak tökéletesen kirajzolódtak a karomon.
- Connor… hé, mi baj? – a húgom finoman végigsimított a vállamon. Autófékezést hallottam, majd kinyílt a mellettem lévő ajtó.
- Mi volt ez? Connor! Mi van veled? – Ethan hangja egészen távolinak tűnt. Nem voltam képes reagálni, csak mereven bámultam a zuhogó esőt a szélvédőn keresztül.
- Apa… szerintem megint eszébe jutott Eva… - Lili hangja szomorúan csendült. Lépteket hallottam, majd megéreztem anyánk illatát is.
- Lili, inkább vezess te… - Rachel is behajolt a kocsiba. A hajáról néhány vízcsepp a karomra esett.
- Oké… Connor, vezetek én, jó?
Lassan bólintottam. Lili és Ethan közös erővel lefejtették az ujjaimat a kormányról, és kisegítettek az autóból. A hideg eső valamennyire magamhoz térített. Ethan mondott valamit Lilinek, de a fejem túlságosan zúgott ahhoz, hogy kivehessem a szavait.
Rachel áttámogatott a túloldalra, és szelíden lenyomott az anyósülésre, még az övemet is bekötötte. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves. Hálás voltam nekik, de képtelen voltam megszólalni, a szemem előtt egyfolytában annak a bizonyos éjszakának az eseményei peregtek. Lili beindította a motort, és újra elindultunk a sötét sztrádán. Szerencsére nagyon kevés autó volt, az emberek legtöbbje ilyenkor alszik. Igen, az emberek… de nem mi. Szoborrá meredve bámultam előre. A kezem ökölbe szorult, ahogy újra, és újra magam előtt láttam Eva holttestét. A lányét, akit szerettem… Valaki megsimította a kezem. Lassan oldalra néztem. Lili keserűen rám mosolygott, és megszorította a kezem. A szemében láttam saját magam. A tekintetem üres és semmitmondó volt, az arcomon a bánat és a keserűség keveredett. Megpróbáltam viszonozni a gesztust, de csak éppen hogy meg tudtam rándítani a szám sarkát. Lili visszafordult az út felé, de a kezem nem engedte el. Megpróbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy a családom aggódik értem, és hogy fáj így látniuk. Sóhajtottam egy mélyet. Csak ekkor tűnt fel, hogy eddig nem is vettem levegőt. Megköszörültem a torkomat, és ismét a húgom felé fordultam.
- Hova is megyünk pontosan?
- Egy washingtoni kisvárosba. A neve Forks. 365 napból 321-en esik az eső.
- Hát… szinte vetekszik Londonnal… - a hangom elcsuklott a végére. Lili megszorította a kezem. NEM, nem fogok elgyengülni.
Mire megérkeztünk, a nap első sugarai már felbukkantak a horizonton – jobban mondva csak bukkantak volna, de a felhők szürke függönye mögül gyakorlatilag semmi nem látszott belőlük. Egy nagy, almazöld ház előtt álltunk meg. Pont olyan volt, mint a képeken, amiket az ingatlanos mutatott. A fehér keretes ablakok tisztán ragyogtak, a szintén fehér ajtó mellett egy üvegfalú sarokbástya díszelgett. Kívülről lehetett látni, hogy ez nappalinak volt berendezve. Embertelenül gyorsan bepakoltunk. Még szerencse, hogy vasárnap van, ki hinné el, hogy egy átlagos család ilyen gyorsan ki tud pakolni? Na nem mintha mi átlagosak lennénk… Mikor végeztünk, komolyabban is körülszemléltük a házat. A földszinten volt a nappali, egy fürdőszoba és egy konyha – utóbbin mind nagyot vigyorogtunk. Az emeleten volt három szoba, mindegyikhez tartozott egy fürdőszoba. Végül volt egy hatalmas padlás – nagyon tágas volt, hatalmas ablakokkal. Ezt alakítottam ki magamnak szobának. Nem igazán volt hangulatom kipakolni, így csak kiültem a tetőre. A ház messze állt a városhatártól, ezért is nem vette meg még senki. De nekünk pont ezért volt tökéletes. Hiszen szükségünk volt egy helyre, ahol védve vagyunk a kíváncsi szemek elől. Ahol igazán önmagunkat adhatjuk. Ahol nem kell bujkálnunk. Egy helyre, ahol megőrizhetjük a legsötétebb titkunkat… hogy vámpírok vagyunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés