xxx

Nem értem magam. Annak ellenére, hogy huszonöt éves lettem, a mai napig a legváltozatosabb formában próbál elragadni a halál démona. Amikor beszívtam a sós tengeri vizet a tüdőmbe - levegő helyett -, szőke angyalok helyett határozottan Jessicát láttam csak hadonászni magam körül, és csodálatos, időtlen szirénének helyett szintén Jessica hisztérikus sikítása örvénylett keresztül a dobhártyámon.

Nem így terveztem. Nem szabadott

meghalnom, mert ha így történik meg, Edward magát vádolná az egész öröklétben.

Utolsó erőmmel, ügyetlenül, fél karral kapaszkodtam Jessbe, és egészen addig nem hagyott alább a görcs a testemben, míg meg nem érkezett a villogó mentőautó. Úgy látszik, mégis rejlenek bennem túlélő ösztönök.

- A fenébe is, Bella! Lélegezz! - Carlisle egy fémszerű, hideg vaslapot nyomott a mellkasomra.

Ez igen! Azt hittem, a hatvanas években használtak utoljára ilyen gépeket a kórházas sorozatokban. Az ember azt gondolná, hogy apósa nem orosz rulettezik ilyesmikkel! Ki akartam nyitni a szám, hogy ráordítsak Carlisle-ra, de csak csendben terültem el térdei előtt heverve. A defibrillátor fenyegetően ébresztette fele fel tudatomat, és érzéseket zúdított rám. Visszakaptam általa az irányítást a testem felett.

Ösztönösen Carlisle felé kaptam. Arcáról lerítt, hogy nem ő akarta

Talán az én sorsomat már nem bírja el. A szívritmusom nem lehetett túl kielégítő, ami korántsem volt annyira félelmetes, mint az, hogy alig kaptam levegőt. Megvonaglottam.

Hűvös tapintást éreztem a nyakamon. Ráébredtem, hogy

erővel vágyom az

Sohasem akartam annyira érezni a vér lüktetését, mint abban a pillanatban.

- Bocsáss meg örökre. - Carlisle hangja minden boldogságot száműzött ebben az egy mondatban, és ettől még ijesztőbbnek tűnt a jelen.

Ajkát a homlokomhoz nyomta, és mohón átölelt. Lejjebb csúszott, és ujjbegyével végigsimított a sebhelyemen.

- Így könnyebb lesz - suttogta.

Száját először csak a csuklómhoz nyomta, majd egy határozott harapással bőrömbe süllyedtek hűvös metszőfogai. Amint kihúzta belőlem afféle fájdalmas bizsergést éreztem, majd lebegni kezdtem a páratlan, égető fájdalom hullámaitól. Nem fokozatosan tört rám, nem várta meg, míg felkészülök, rám rontott tomboló erejével.

A méreg futótűzként mászott a bőröm alatt, végig a karom mentén, a gerincemen át, de mindennél hamarabb dübörgött ott, ahol a leghamarabb lángra tudott kapni.

Elájultam.

xxx

Éreztem Carlisle alabástrom karjait, ahogy óvatosan lefektetett kocsijának hátsó ülésére. Fejemet párnákkal támasztotta alá. Émelyegtem a sebességtől, és közben attól rettegtem, hogy bőröm viaszként leolvad rólam. Valahonnan, a messzi távolból hangfoszlányokat hallottam. Nem tudtam kihámozni a lényeget, mert tudatom most egészen másra koncentrált egészen addig, míg Carlisle ki nem ejtette azon szavak szűk körének egyikét, melyektől egy másik, ösztönös üzemmódba nem kapcsoltam.

"Igen, nálunk lesz, Charlie. Ne aggódj!"

"Nem, tényleg nem súlyos. Jobb dolga lesz itt, mint a kórházban."

"Igen, úgyis Edward mellett akar lenni."

Hatalmasat csapódtam a hirtelen fékezéstől, ahogyan megálltunk Cullenék háza előtt. Puha díványt éreztem magam alatt. Finom illata volt. Talán epres-levendulás.

Langyos kezek öleltek. Megijedtem, hogy kié lehet, hiszen Edward jéghideg hozzám képest. Mégis, olyan ismerősen óvatos érintések voltak ezek.

- Csökken a hőmérséklete! – hallottam Alice-t.

El is felejtettem, hogy milyen megnyugtató hallani magas, fuvolázó hangját. Majd egy puha száj érintette arcomat. Micsoda bódító illat! Edwardot láttam meg először vámpírként. Mellettem feküdt, és szemében aggodalom terült szét, ezzel betöltve sötét aranyszínű íriszének nagy részét. Majd ismét magához ragadott a fájdalom démona, hogy aztán megnyissa nekem a kaput az öröklét felé. Valahol azért a szenvedés mellett tisztában voltam vele, hogy ha átlépek rajta, és bebocsáttatok az örök éj világába, az nem fenyegető és sötét jövőkép, hanem a ragyogó és boldog. Szerencsés vagyok. Nekem van, aki fogja a kezem, és átsegít ezen.

- Edward... - nyögtem.

- Itt maradok, míg el nem múlik. - A hangja lágyított a fájdalmon. Ő volt a számomra kifejlesztett legjobban ható morfium!

- Már elhiszed? - Nem voltam egészen biztos benne, hogy megért. Még túl nehéz volt artikulálnom.

- Mármint mit? - kérdezte, miközben fürkésző tekintettel felmérte, hogy van-e elég jég a dívány melletti vödörben.

-

- Hitetlenül méricskélt most már engem, és sima homlokát ráncosra gyűrte. Szeme megrándult.

- Elárulok egy titkot. Sosem hittem, hogy az. - Könnyeden felnevetett. Meglepetten pislogtam rá, majd éreztem, hogy fölém hajol, és újabb adag jégpakolással próbálja enyhíteni a bennem tomboló tűzet.

xxx

Első napjaim azzal teltek, hogy meg kellett szoknom az erőmet, és a változást, hogy már végig tudok menni Cullenék tükörsima konyháján anélkül, hogy hasra esnék. A tükörben koromfekete szempár nézett vissza rám, és a bőröm, ha lehet, még sápadtabb lett. Ettől függetlenül most már az én átlagos arcomnak is volt egy túlvilági, szoborszerű kisugárzása. Edward leplezetlen vággyal nézett rám, eltűnt tekintete mélyéről a szomjúság, helyében őrült vágy égett a testem után. Hét hosszú év és egy majdnem tengerbe fulladás után végre elérhető távolságba került az első éjszakánk. Jellemző!

Az idő nagy részét mégis más jellegű gondolatok kötötték le. Testem folyton vágyódott valami után, amit a hűvös forksi szellő hozott be az ablakon. Micsoda illatkavalkád!

Minden porcikám remegett érte, hogy kiengedjenek, és megtaláljam végre a hívogató ismeretlen forrását ennek a csodának. De Carlisle egyenesen megtiltotta, hogy kilépjünk az ajtón. Sem én, se a többiek nem mehetett ki a házból. Tudtam, hogy ez a néhány napos szigor miattam van, mert ha emberek közé kerülnék, azonnal kiderülne, hogy mivé váltam. Most éreztem át először azt az emberfeletti erőt, amely ahhoz kell, hogy ne igyon egy kifejlett vámpír. Nekem annyi szerencsém volt, hogy nem kóstoltam az emberi vért, és Carlisle úgy tervezte, hogy soha nem is fogom. A hatodik napon már olyan szomjúság kínzott, hogy erőből próbáltam kitörni a házból. Emettnek és Edwardnak kellett lefognia.

- Még nem ihat – hallottam állandóan apám hangját.

Mi célja lehetett azzal, hogy elfojtsa a szomjamat?! Még aludni sem tudtam, hogy legalább azzal telne az idő, és nem érezném ezt a feszítő vágyat. Csak Edward közelsége nyugtatott le, mikor elmélyedtem most már feketébe hajló szemében.

Hihetetlen érzés volt vámpírként szeretni! Ruhái alatt vágy feszült. Illata most nem elkábított, inkább felkorbácsolta minden érzékemet. Egyenrangúnak éreztem magam. Így, hogy egy fajhoz tartoztunk, szerelmünk olyan lánggal égett, melyről sem Ő, sem én nem álmodtunk azelőtt sosem.

xxx

Tompa lüktetéseket éreztem a gyomrom helyén. Akár egy őrült, előre-hátra hintáztam a kanapén. Alice bizonyos időközönként megsimogatta az arcomat.

- Bella, hidd el, nemsokára ihatsz. A srácok sokféle állatból hoznak neked kóstolót.

- Nincsenek még itt? – hangom alig volt hallható. Úgy éreztem Carlisle rég túllépte tűrőképességem határát.

- Itt vannak a közelben. Érzem Jaspert. Nem lehetnek távolabb, mint öt mérföld. Még egy óra, és leülünk vacsorázni. – Úgy éreztem Alice megérti őrült viselkedésemet. Ő mindent tolerált, még azt is, mikor tizenhét évesen beleszerettem a testvérébe.

Rosalie arca, akár egy porcelánbabáé most is tökéletesen nyugodt volt, és semmiféle érzelem nem tükröződött rajta. Nem sajnált, de szerencsére, utálatot, vagy idegességet sem láttam rajta. Közömbösen vette tudomásul, hogy immár teljes értékű tagja lettem a családnak.

- Mikor lesz az esküvő? – kérdezte hirtelen Alice, és ezzel sikerült teljesen elterelnie a gondolataimat holmi szomjúságról.

Ebben a pillanatban megjelent a szemem előtt Edward, amint gyémánt bőrén elegáns öltönyben, forró tekintettel örök hűséget fogadunk egymásnak.

- Ezt pont te kérdezed? – nevettem fel halkan, hiszen tudtam, hogy Alice-nak ezt jobban kellene tudnia, mint nekem.

Talán egy óra is eltelt, mikor olyan izgalom lett rajtam úrrá, melyet csak egy bizonyos férfi közeledte hozhat ki belőlem. Edward, Carlisle, Emett és Jasper hatalmas zsákokkal tértek vissza. Engem Alice és Esme azonnal bekísért a nappaliba. Áttetsző füstfelhőt bocsátottak a szobára, semmiféle szagot nem éreztem, ezzel együtt már nem kívántam annyira a vért sem. Ennek ellenére tudtam, hogy mi készül kint. Végre eljött az első vacsora ideje. Vadászni még nem mertek elvinni, ezért hazahozták az ételt.

- A vacsora tálalva! – hallottam Edward diadalittas hangját odakintről.

Amint kiléptem, Esme és Alice lefogtak. Úgy ültettek le az asztalhoz, hogy kezemet szorosan oldalamhoz szorították. Carlisle Edward felé bökött a fejével, aki felállt, és a számhoz emelte a hatalmas poharat. Talán fél literes is lehetett. Mohón nyeltem, és alig vártam a következő adagot. Az első pohár illata vonzó volt, olyan, mintha almát ettem volna előző életemben. A második pohár nem ízlett, talán a spenóthoz hasonlítanám, de emberként azt is megettem, ha éhes voltam. A harmadik vér ízét egy finomabb salátának tűnt. És ekkor kóstoltam meg a negyediket. Vegaburger íze volt, imádtam. De érzékeim olyan italra vágytak, amely a húshoz hasonlít, nem holmi zöldkajákhoz.

- Egészségedre! – nyugtázta újdonsült apám, hogy befejeztem a vacsit. – Melyik ízlett a legjobban? Csak kíváncsiságból…

- Az utolsó egész jó volt… - hangom egészen kedélyesen csengett, nem volt indíttatásom himbálózni sem. Ellenben amint rápillantottam Edward féloldalas mosolyára, egyből másfajta vágy fogott el… - Mi volt az? Milyen állat?

- Mike Newton – sütötte el a nap poénját Edward, de senki sem nevetett rajta kívül.

- Szóval? – kérdeztem ismét.

- Szarvas vért ittál utoljára. Előtte oroszlánt, leopárdot és medvét.

- Szarvas párti leszek. – nyugtáztam. – Az medvétőll felfordult a gyomrom.

- Attól nekem is – kedélyeskedett Jasper. - Akkor majd együtt megyünk vadászni, a többiek nem igazán kedvelik a szarvast. - Ezzel kezdődött Jasperhez való kötődésem.

Ekkor Carlisle összecsapta a tenyerét, és felküldött mindenkit a szobájába. Először tölthettem el úgy egy éjszakát Edwarddal, hogy nem voltam szomjas…

xxx

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés