Láttam Edward arcán, hogy összpontosít, de mikor pillantása felém villant, összetörtem. Ajkaim kettényíltak, fájdalom hasította végig a szívem. Nem értettem, mi ez, miért reagál így a testem, mit akar nekem jelezni. Ránéztem a többiekre, akik éberen csillogó szemekkel figyelték a fenyegetővé vált tisztás minden rezdülését.

- Néhány perc, és itt vannak – jelentette ki Alice. Kétségünk sem lehetett e felől.

Alice mellé akartam lopózni, hogy megosszam vele a félelmemet. Hihetetlen erő feszítette szét a nyugalmat bennem, azt hittem a lábam sem tudom megmozdítani, de sikerült tennem egy lépést, és odahajolnom Alice füléhez.

- Kérlek… Küldjétek el Edwardot! – szabályosan könyörögtem. Biztos voltam benne, hogy azt hiszik, megőrültem.

Ebben a pillanatban egy ismerős kar húzott magához védelmezően. Érintése még inkább hisztérikus reakciót váltott ki belőlem. Lökdösni kezdtem elgyengült karjaimmal, hogy menjük el, de meg sem érezte.

- Megőrültél, Bella? – Rosalie hangja távolinak tűnt. – Edwardra szükségünk van, ha megtámadnak minket.

- Legalább öten vannak, ha nem csal a szimatom – tette hozzá Jasper. – Ne bolondozz, Bella, ez nem a megfelelő időpont!

- Nincs veszély– nyugtatott Alice.

Edward még ilyenkor is képes volt rajtam mosolyogni, de most nem akartam észrevenni, és elkábulni tőle, mert éreztem, hogy meg kell védenem őt.

- Itt maradsz mögöttem, szépen nyugodtan. Nem teszel hirtelen mozdulatokat, nem próbálsz harcolni. Megértetted, kicsi Bella? – Vámpírom hangjában féltés bujkált.

Ekkor megragadtam a karját, és elkezdtem húzni a fák közé, el a többiektől. Ezernyi gondolat cikázott végig a fejemben: talán eljátszom, hogy kétségbeestem, és megkérem, hogy bújjunk el, talán erőszakkal tartom vissza. Mit tehetnék még? Ekkor már hiába gondolkoztam ezen, mert megláttam a távolban hét vámpírt. Nem ötöt, hetet. Nagydarabok voltak. Victoria és egy fehérbőrű, izmos férfi lépkedett elől, oldalukon – kissé hátrébb - még ketten, mögöttük hárman. Laurent nem volt köztük, de Victoria balján egy színes bőrű hatalmas férfi tartott felénk. A nőstény új társa feltűnően hasonló karakterű volt, mint James: szép szögletes arca, kék szeme, és szőkésbarna haja volt. Tekintete azonban jámborabb, mint a nyomkeresőé, akár szelídnek is nevezhető. Felfoghatatlan volt számomra, hogy miért ők ketten vezetik a csoportot. Ez megint csapda, nem ők a falka vezérek. A színes bőrű, szurok szemű vámpír szaga olyan erővel csapott meg, hogy megtántorodtam, és remegni kezdtem Edward karjait szorongatva.

- Maradj itt velem – dadogtam.

- Sajnálom, nem lehet. – Megrázta a fejét, és kibújt óvó szorításból, sajnálatomra nagyon könnyen.

Le nem vettem róla a szemem, már nem figyeltem senki mást, megszűnt a többi vámpír, a szagok, csak a félelem maradt, és az érzés: elveszítem. Nem tehettem mást, utánakaptam, és visszahúztam. Megsimogattam, majd a két kezembe szorítottam gyönyörű arcát, és hozzáérintettem ajkaihoz az enyémet. Hűvös volt, mint régen, mikor ember voltam. Szelíden nézett vissza, nem értette, mi lehet velem, de látta a megfoghatatlan arckifejezést, a fájdalmat az arcomon.

- Hagyd, hogy megvédjelek! – suttogta nekem halkan.

- Szeretlek – hadartam szenvedélyesen. - Mindig, bármi is történjék.

- Én is. – Válaszát a szél hozta el, Edward ellépett mellőlem. Kinyújtottam a karomat, de már ott állt Emmet mellett, távol tőlem. Egyelőre nem tűnt úgy, mintha támadás érne bennünket, szívem továbbra is zakatolt. Tettem egy lépést, hogy előrébb jussak, és baj esetén, ha kell, megvédjem vámpíromat. Ekkor hűvös szellő csapta meg arcomat, és topázszín szeme visszatartott.

- Bella, maradj, ahol vagy – suttogta.

Victoria és a Jamesszerű férfi mellé sorakoztak fel a többiek, egy vonalba. Nem tűnt támadó póznak. A színes férfi összeszűkítette szúrós szemét, és egyenesen engem figyelt. Bátran álltam a tekintetét. Mellette egy kreol bőrű, kisebb testalkatú nőies fiú állt, nem volt több tizennégynél. Victorián kívül még két nőstény erősítette a csapatot, ám egyikük sem tűnt vadabbnak, mint ő. A kisebb termetű, barna hajú, hozzám hasonló lány ruhája mocskos volt, és véres. A másik szőke, magas lány akár egy amazon, szakadt nadrágban, saras arccal, ápolatlan hajjal nézett ránk veszedelmes szemeivel. Megijesztett. Az utolsó vámpír kissé hátrébb állt, mint a többiek. Ahogy ráemeltem a tekintetem, megszédültem. Olajosan fénylő bőre, nyurga alkata, csibészes szeme volt középiskolában. Most fekete szeme beleolvadt lesült bőrébe, és Eric zavarba ejtően bámult rám. Igen, ő volt az, a kiscserkész az első napról, aki útbaigazított annak idején a forksi iskolában, aki bemutatta nekem a későbbi barátnőimet. Eric is ott volt velem az ebédlőben, mikor Jess felvilágosított a Cullen családról, amikor tekintetem először találkozott a legszebb vámpíréval a földön… Lábam megrogyott félelmemben. Mindig is engem akart… Nem, talán most már elfelejtette azt a buta diákszerelmet. Csak verseny volt köztük, egy értelmetlen versengés, melyet Edward az első napon eldöntött. A csendet végül Victoria törte meg.

- Ismerős arcok a láthatáron. – Hangja hátborzongatóan negédes volt. – Kár, hogy James már nem lehet velünk, nemde?! Hát a doki? – bökött felénk.

Carlisle hangját még nem hallottam ilyen határozottnak, mint ekkor. Nem tudom honnan került elő a másodperc töredéke alatt, de hatalmas megkönnyebbülés lett rajtam úrrá. Elegánsan előre lépett, és meghajolt a veszedelmes csapat előtt.

- Carlisle Cullen vagyok – biccentett az ismeretlenek felé.

A családnév visszhangzott a falka minden tagjától. Hátborzongatóan hangzott a szájukból a nevünk. Tudtam, hogy most fogták csak fel, hogy mi tehetünk James haláláról. Victoria biztosan felvilágosította őket társáról.

- Nem akarunk harcolni – szögezte le apám. – Láthatjátok, hogy túlerőben vagyunk, nem kívánok gyermekeket ölni. – Szemét végigfuttatta a két nőstényen, Ericen, és a tizenéves fiún. Victoriát kétségtelenül bosszantotta a tény, hogy apámnak igaza lehet. Látszott abból, ahogyan viaszbőre még inkább elsápad, és vastag száját vonalba szorította. Éreztem rajta, hogy nem adná fel ilyen könnyen, ha lenne akár egy hajszálnyi esély is a győzelemre.

- Szia Bella! – Vészjósló, mély hang hullámzott végig a levegőn. Dobhártyám szinte lüktetett, ahogyan elért hozzám Eric hangja.

- Eric… - biccentettem. – Meglep, hogy itt vagy.

Tettem egy határozott lépést, de Edward szoborszerű karjába ütköztem.

- A kis barátod azt sem engedi, hogy üdvözöljelek? – szisszent fel Eric.

- A férje vagyok – hallottam Edward indulattól remegő hangját.

- Ó, gratulálok! – Undorító mosolyba húzódott egykori barátom szája.

És ekkor Alice fojtott hangerővel sikítani kezdett. Egész testében remegett, majd öntudatlanul hullott a földre. Angyalarca eltorzult, szemei ide-oda cikáztak, majd megállapodtak szerelmemen. Halkan suttogta csak: „Edward..."

Pánik tört ki. Morgást hallottam mögülem, és láttam, ahogyan a fekete alak ráveti magát Edwardra. Éles karmok szántották végig gyönyörű bőrét, és fájdalmat láttam a szemében. Ettől kijózanodtam, és kúszni kezdtem felé. Csodálkoztam, hogy egyre jobban közelítek, és senki nem támad rám. Aztán rájöttem, hogy mindenki párbajozott, csak én nem. Alice is kijózanodott, és akár egy vérmes tigris, szaggatta Victoria haját. Egy pillanatra elkapta a tekintetemet, és arckifejezése megerősített abban, amit sejtettem. Én pedig észrevétlenül kúsztam tovább, hogy akár az életem árán is, de megmentsem Edwardot.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés