Határozottan rosszul voltam. Edward mellkasát hatalmas ütés érte, pontosan mellém csapódott le a földre, és kábultan, bénult tagokkal feküdt végig a talajon, szemhéja elnehezülten takarta el gyönyörű szemeit. Elérkezettnek láttam az időt, hogy megvédjem őt a szúrós szemű szörnyetegtől, és gondolkodás nélkül rávetettem magam. Egy pillanat műve volt, és a két csuklómnál fogva összezárta a kezét, közben mélyen a szemembe nézett ismét. Zavaró volt, együttvéve az elviselhetetlen, irritáló szagával. Undorodtam tőle, és tehetetlenségemben belerúgtam egyet a lábába, de kőkemény falakba ütköztem.

- Kedvemre való nőstény vagy. – Hangja inkább hörgésre hasonlított, szaggatott és mély volt. – Úgy döntöttem, magammal viszlek.

- Nem megyek – válaszoltam reflexszerűen. Fel sem fogtam, hogy jelen szituációban, nem én vagyok, aki ezt eldönti.

Gunyoros nevetés bugyogott fel belőle, arca torzultan gyűrődött, és kivillantak hosszú, hófehér fogai. Visszataszító. Nem lazított a fogáson, hanem erőszakkal elkezdett húzni maga felé, majd átkarolta a vállamat, és magához bilincselve elindult velem a fák közé. Üvölteni próbáltam, de megelőzött, és a számra tapasztotta a kezét.

- Carlisle! – ordította Alice. – Nézz oda!

Sosem örültem még ennyire ennek a csodálatos angyalhangnak, és annak sem, hogy Edwardot nem hallom. Ez azt jelenti, hogy biztonságban van, igaz öntudatlanul. Aztán megpördültünk, és elhajított, akár egy rongybabát. Hatalmas morajjal a földhöz csapódtam, most már én is a földön feküdtem, messze a többiektől, akik harcoltak. Edward még a földön fekhetett, mert nem láttam. Megnyugtatott, hogy nem harcol. Úgy éreztem, hogy nem lett nagyobb bajom, és az eszméletemet sem veszítettem el. Laposan, mozdulatlanul figyeltem néhány méterről, ahogy Carlisle beleharap a nagydarab vámpírba, és akár ő engem, apám úgy kötötte gúzsba a szörnyeteg lapátkezeit.

- Na, ide figyelj, nagymenő! Nem bánthatod a családom egyetlen tagját sem, megértetted? – Apám nyugodtan csengő hangja úgy gondoltam, hogy fel fogja bőszíteni a másikat, de arcán inkább valami nyugtalanítót láttam.

- Egy-egy az állás. Részvétem a fiáért.

Nem értettem. Hogy gondolja, hogy megölte egy ütéssel a vámpíromat? Ez lehetetlen… kevés ahhoz.

Carlisle olyan hatalmas ütést mért a vérszívóra, hogy az öklendezni kezdett fájdalmában. Ebben a pillanatban nyomást éreztem a gyomromnál, és elsötétedett a világ. Valaki felkarolt engem. A szaglásomra hagyatkoztam, és éreztem Carlisle illatát, de még valami mást is... Vámpírokat, még többet, és többet. Victoriáék nem heten voltak, a többiek most jöttek, hogy csatlakozzanak. Uramisten…

- Meneküljünk – már zaklatottság keveredett apám orgánumába.

- Edward, Edwardot hozzátok, Carlisle, kérlek… - ziháltam, ordítottam, de ő nem válaszolt.

- Emmett, neeeeeee! – Esmé gyengéd hangja fájdalmasan hatolt végig bennem. – Már vége… nincs remény – mondta megtörten. Átkozni fogom a pillanatot, hogy nem értettem meg, miért mondja.

Sosem tudtam, hogy Carlisle képes ilyen gyorsan futni. Mögöttünk a többiek ziháltak, és tisztán hallottam: zokogtak.

- Carlisle, hol van Edward? Hol van? - üvöltöttem.

Miután nem kaptam választ, végső kétségbeesésemben úgy döntöttem, hogy megharapom a kezét, éppen csak annyira, hogy meglepetésében elengedje.

Egy, kettő, három…

Hunyorogva kinyitottam a szememet, és körbepillantottam a kővé dermedt családtagjaimon. Esmé szeme már most bedagadt a sírástól, Alice eltakarta angyalarcát, Jasper pedig átölelte őt. Rosaile térdre esett, és úgy zokogott. Emmett kővé dermedten állt fölötte. Edwardot nem láttam. Edwardot ott hagyták . Másodpercek kellettek, mire összeállt bennem a kép. Elviselhetetlen fájdalom zárta béklyóba testem, sikoltozni kezdtem, hánykolódva kuporogtam a földön. Visszamegyek érte! Csak vonszoltam magam, annyira elgyengültem, de visszafelé kúsztam.

- Bella, Bella, ne… kérlek, ne, ne! Már vége, megégették… Láttam. – A hang messziről hangzott, és már nem tűnt angyalinak sem.

- Nem igaz! Hazudsz, és gyűlöllek! – Sikítottam, de ezt már csak tompán hallottam, magamban.

Elnémult a világ, foltok úsztak el előttem, tagjaim elernyedtek, és már csak Carlisle hűvös könnyeit éreztem végigfolyni az arcomon…

A kocsink finom illata csapta meg orromat, mikor felébredtem, és boldogan futott át az agyamon, hogy micsoda rémálmom volt. Aztán tudatosult bennem: én nem tudok aludni, csak elájulni. Félve engedtem utat a fénynek a szemembe, de már nem volt szükségem rá, mert beszippantottam egy illatot, amely nem az Ővé volt. Jasper ült a volánnál. Belepillantva a visszapillantó tükörbe láttam, hogy Alice hátul fekszik, és meredten bámul a semmibe. Hogy üveges szeme nem pislogott, szinte fel sem tűnt. Két kezét a gyomrán szorította össze. Szép vonásai fájdalmasak, és karmolás nyomok rajzolódtak ki arcán. Ugyanúgy Jasperén is.

- Tudni akarom, mi történt! – suttogtam. Észnél próbáltam maradni, nem akartam újra elájulni.

Jasper felsóhajtott, de látszólag csak tőle várhattam választ.

- Túl gyorsan történt, Bella. Hidd el… Egyszer csak Alice szólt, hogy jön a többi vámpír, rengetegen voltak. Nem várhattuk meg. És már éreztük, mindannyian… - habozott. Nem akarta tovább mondani, hogy mit éreztek, de én tudni akartam.

- Mit? – Bármit fog mondani, tudtam: én nem éreztem.

- A tüzet… De mi, mi… le voltunk foglalva, észre sem vettük, hogy valaki elvitte onnan Edwardot. Mindenki harcolt, és hallottuk, hogy Alice szól Carlisle-nak, hogy veszélyben vagy. Apa azt hitte, hogy elintézte Victoria új társát. Tévedett, Bella… És az az utolsó szemét vitte el Edwardot… - ennél a résznél elfulladt a hangja, és én nem akartam többet tudni.

Ismét elájultam.

xxx

110 évvel később

Azzal a tudattal kellett élnem, hogy nem figyeltem eléggé rá. Alice azóta sem bocsátotta meg magának, amiért nem látta előre Edward halálát. Azóta eltelt több, mint egy évszázad, de hiányát képtelenek vagyunk megszokni Úgy döntöttünk, visszamegyünk oda, ahol még együtt voltunk Vele. Oda, ahol minden rá fog emlékeztetni: Forksba. És ennek én örültem a legjobban, mert emlékezni akartam rá. Mindig. Örökké. Ahogyan ígértem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés