Esős őszi hajnal volt – a Cullen birtok fái ködben úsztak a napkelte felé. Én a tükör előtt. Derékig érő hosszú barna hajamat szoros lófarokba fogtam, ügyelve, hogy egy tincs se lógjon ki sehol. Hivatalosan és kifogástalanul akartam kinézni, hogy komolyan vegyenek. Tisztában voltam vele, hogy hófehér arcom, és az ehhez társuló feketébe hajló szemem a legelvetemedettebb diákokat is halálra ijeszti majd, de mégis…

Alice ujjaival dobolni kezdett az asztalon, hogy felhívja magára a figyelmemet. Vámpír létére kicsit türelmesebb is lehetne.

- Induljunk már – türelmetlenkedett. A hajnal komor reggelbe hajlott már.

Ránéztem, de addigra rendbe tette azt a fanyalgó arckifejezését, mely akkor ül ki finom vonásaira, ha unatkozik. Persze, neki könnyebb volt. Zsenge tizenhét éves marad mindig, én pedig huszonöt. Míg ő elvegyülhetett a diákok tömegében, nekem a főszerepet osztották a forksi középiskolában. Tanítani fogok.

xxx

Amint elindultam az első tanítási órámra, színes és éles emlékek férkőztek gondolataim közé, minden szegletről és minden illatról eszembe jutott valami. És valaki. Nem szabadott rájuk gondolnom. Hogy nézne ki, ha a tanárnő ködös tekintettel lépne be az osztályterembe? Erőt vettem magamon, és céltudatosan indultam a végzősökhöz. Miért pont a tizennyolc éveseket kell először megismernem? Annyi nyugtatott meg, hogy nem egy összeszokott osztályt kaptam, kialakult klikkekkel, hanem a négy végzős osztályból összeverődött társaságot, akiket érdekeltek a régmúlt filmjei.

Hűvös ujjaim még magabiztosan ragadták meg a kilincset, de amint meghallottam a fesztelen zsivajt bentről, muszáj volt megállnom és várnom néhány másodpercet. Az iskolacsengő súlyos berregése adta meg azt a löketet, ami ahhoz kellett, hogy lenyomjam a kilincset, és lépjek be a terembe.

Dermedt csend támadt. Nem hittem volna, hogy ilyen döbbenetet okoz a látványom, vagy a kisugárzásom, nem tudom. Mindenesetre megleptem őket, és ennek valamiért nagyon nem örültem. Még sem sikerült megtestesítenem a szigorú, szemüveges tanítónői modellt, pedig nagyon szerettem volna. Már csak azért sem, mivel a rengeteg vadászattól testem olyan arányos lett, hogy minden ruha pontosan úgy állt rajtam is, ahogy kellett. Felkészültem rá, hogy diákjaim nagy része vágyakozva fog nézni rám, és nem csalódtam. A lányok ellenben vicsorogtak, és a szemeiket forgatták. Még csak meg sem próbálták eltüntetni arcukról a csalódottságot és a féltékenységet, mely azonnal tapintható volt a levegőben.

Megköszörültem a torkomat.

- A nevem Bella Cullen, és idén együtt fogjuk megismerni a huszadik század végi filmek rejtelmeit. Fakultatív tárgy lévén, hetente csak egyszer fogunk találkozni dupla órában, de elvárom, hogy komolyan vegyétek a tantárgyat.

A hangom szelíden csilingelt, és pillanatok alatt elértem, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Jasper is megirigyelte volna a hatást, amit rájuk gyakoroltam. Talán megkönnyebbültek, hogy nem egy unalmas matek órán ülnek, talán a magabiztosság keveredése a kedvességgel a hangomban… Mindenesetre a legtöbb arc visszajelzése megnyugtatóbb volt, mint a felszólalásom előtt.

Körbenéztem. Elkezdtem egyesével megvizsgálni az arcokat. Fiúk-lányok fele-fele arányban ültek a teremben. A legelső padban egy kissé molett, kerek arcú lány ült, olyan apróra összehúzódva, hogy egyből összeszorult a szívem. Idegesen morzsolgatni kezdte az ujját, ahogyan találkozott világoskék szeme az enyémmel. Tehát ő magányosan üldögélt elől. Mellette, tőlem jobbra legelöl két fiú. Az egyik hollófekete hajú, napbarnított arcú széles mosollyal üdvözölt, míg padtársa a vörös, szeplős arcát pirosra színezte a vér, mikor rámosolyogtam. Ez a gesztus inkább barátságos akart lenni részemről, nem volt szándékomban túlzott bizalmat gerjeszteni senkiben sem. Középtájon ültek a bátrabbak, míg leghátul elterpeszkedve, és lazán vizsgálgattak a suli nagymenői. Kétség sem fért hozzá, hogy a padsorok egyfajta rangot jelentenek. Legelöl ültek mindig a szürke láthatatlan diákok, középtájon az „átlagosak” akik néha feltűntek, de gyakrabban maradtak háttérben. De akik a hátsó fertályon ülhetnek, azokra a többiek is félistenként tekintenek. És tudtam: elől a vörös fiú ugyanúgy vágyik hátra az olasz szívtipró kinézetű posztjára, mint ahogyan a magányos kerek arcú kislány a festett szőke helyére. Zsigereikbe van kódolva a népszerűség vágya.

Most, hogy jól megnéztem magamnak mindenkit, jöhetett a következő fejezete a színjátéknak. A rossz memóriájú tanárnő.

- Kérek mindenkit, hogy tegyen ki egy cetlit a padja sarkára a nevével. Addig is elmondom az idei menetrendet. Van nálam húsz boríték, mindegyikben egy-egy filmcím a huszadik század végéről. Úgy látom, pont elég, hogy mindenki húzhasson majd egyet. Az óra anyaga ezért mindig meglepetés lesz számotokra. Gyanítom, az iskola legkreatívabb diákjait ismerhetem majd meg bennetek. Titeket érdekel a régmúlt művészete, őseitek mondanivalója, a kifejezésmódja a filmeknek. Nagyobb számonkérés csak kétszer lesz, félévkor és évvégén, viszont minden egyes órára kérek majd egy összefoglalót az adott filmről, amit megnéztünk. Ez amolyan házi feladat lesz. Egyelőre ennyit. És akkor most következik a legizgalmasabb része az órának. – A borítékokat egymás mellé pakoltam, miközben beszéltem. – Ki szeretne húzni? – kérdeztem.

Halkan kopogtattak, de meg sem várva a válaszomat belépett egy fiú.

- Elnézést a késésért – hangja lágy, dallamos, elbűvölő.

Az arc egy másodperc töredéke alatt betöltötte az elmémet. Barnás-feketés haja fodrosan emelkedett ki homlokából. Gyönyörű fehér bőrén szikrázó barna szemek csillogtak, és felkavaróan mélyen meredt rám. És feltűnése émelyítően szédületesen hasonlított arra, amit Edwarddal éreztem százhúsz éve. A véletlen játéka, talán. Gyorsan elnéztem az asztalok közé, hogy keressek egy üres padot, hogy hellyel kínálhassam őt, de nem volt rá szükség, mert – ki hitte volna – leghátra sétált, feszesen kecses mozdulatokkal. Illata fájdalmasan hatolt keresztül az orromon. Elfordultam tőle, tekintetem az első sortól a középsőig terjedt, direkt kerültem, hogy a különös diákomra bámuljak.

- Lemaradtam valamiről? – Tisztán külön tudtam választani ezt a melankolikus hangot a többi sugdolózó fiatalétól. Szégyelltem magam, hogy kihallgatom őket.

- Épp ellenkezőleg, eddig dögunalom… - elnyújtott nyávogás formájában jött a válasz.

- Ne mondd már Jane, imádnivaló az óra!- Felnéztem a szőke fiúra, aki ezt mondta, és láttam, hogy összekacsint egy másikkal.

- Mit esztek ezen a nőn? Csúnya fehér a bőre, jót tenne neki egy kis szolárium. – Ez mellbe vágott, de tudtam, hogy eltúlozza a lány. Mondjuk hozzá képest, tényleg nagy volt a kontraszt.

- Egyetértek – bólogatott hevesen a harmadik lány. Bár összefogott, melírozott hajával, és szép, egyenletes mézszínű bőrével viszonylag természetesebb látványt nyújtott.

Már elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy ránézzek. Felpillantottam, szempilláim alól egyenesen őt keresve a teremben, egy reakció számított csak a lányok buta fecsegésére. Az övé. Ő persze engem figyelt. Meg sem próbált úgy tenni, mintha csak most emelte volna rám éjszínű szemeit. Bátran állta a tekintetemet. A helyzet az volt, hogy én voltam, aki nem bírt ránézni huzamosabb ideig.

- Írd ki a neved – mutatott a saját névjegyére a fiú, akire előbb még azt hittem, hogy ő az iskola szívtiprója. Már nem voltam biztos benne, hogy ez tényleg így van-e, vagy megosztoznak-e a poszton.

- Én aztán nem! – A hang, amin most megszólalt türelmetlenséget hordozott magában. Éreztem, hogy megint néz, és akaratom ellenére egyre intenzívebben szívtam magamba őrjítő illatát.

A szék nyikorgása, ahogyan hátratolta magát, és felállt szinte megbénított, de muszáj volt összeszednem magam, ezért egy – számukra – felfoghatatlan ideig magam elé képzeltem Edwardot, és ettől kitisztult a fejem. Rendkívül, nagyon-nagyon hosszúnak tűnt az idő, míg ott állt, és nem tett semmi mást. Feszültségemet nem vehették észre, ebben egészen biztos voltam.

- Tanárnő, a nevem Ethan Edward Colle. – Lazán ejtette ki a szavakat, mintha nem tartaná abnormálisnak, hogy így hívják. Én mindenesetre, annak tartottam. Elterveztem, hogy Ethan-nek fogom hívni.

A többiek felnevettek.

- Én a helyébe kihagynám a második nevemet, nagyon ciki – búgtak össze hátul a lányok.

- Attól még jó pasi… - Heves egyetértésben meredtek most társukra. Velem együtt.

Kifújtam a tüdőmből a levegőt, bár fogalmam sincs róla, hogy került oda. Ha feszült vagyok, elfelejtek néha levegőt venni, ám most úgy tűnik, túl sokat szívtam be. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy ne lépjek oda hozzá, közelebb, és még közelebb.

- Azt mondtam, hogy írjátok ki a neveteket egy cetlire, nem kértem különszámot tőled, Ethan. – Haragosan lenyomtam a székébe, ezzel kitettem magamat egy erősebb áramütésnek, ami a testéből áramlott át rajtam. Majdnem felsikítottam tőle, ha el nem ringatott volna hangja, mikor válaszra nyitotta ívelt száját.

- Nem tudtam. Én elkéstem. – Nem érződött a hangjában, hogy hazudik, de tudtam. Ha nem hallottam volna a halk suttogásukat, még én is elhittem volna, hogy nem direkt mutatkozott be személyesen.

- Húzd be a függönyt, filmet nézünk – utasítottam. Szóval, ki szeretne húzni a borítékok közül? – kérdeztem a többiektől. Megkönnyebbültem, hogy végre nem kell feltétlenül kontaktusba kerülnöm a fiúval. Kár volt.

- Miután besötétítettem, húzhatnék én. – Vajon miért simogatja a dobhártyámat ez a hang?

- Nem. Az első sorból szeretném, ha húznátok. – A háttérbe szorult diákok izgágává váltak, és az arcukból sugárzó derű engem is boldoggá tett. – Mondjuk te.

A kerek arcú lány – Andrea – végignézte a választékot, a húsz borítékot, majd kihúzta a filmet.

- Olvasd fel, mit nézünk ma, Andrea – kértem tőle mosolyogva.

Keze beleremegett, ahogy a többi diák szeme láttára bajlódott a boríték felszakításával, és már pirulva olvasta fel a címet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés