7. fejezet - A mazochista bárány
2009.03.13. 08:52
- A bárányok hallgatnak – suttogtam magam elé megsemmisülten.
Végtelen percekig a tábla felé fordulva hagytam, hogy arcom visszarendeződjön, miközben úgy tettem, mintha próbálnám összeszerelni a kivetítőt. Hogyan is tudtam volna ilyen földi dolgokra koncentrálni, mikor látom a gyönyörű arcát, és tökéletes hangja visszhangzik a fejemben?
- És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba… - Egy évszázad sem tudta fakítani hanglejtése játékosságát, és az érzést, a tiszta boldogságot, amit akkor okozott nekem, bennem. Micsoda ötlet volt ez tőlem? Miért választottam ki ezt a filmet? Attól, hogy egy meghatározó remekműve volt a huszadik századnak, még szerepelt benne az a fájdalmas szó, hogy bárány. Talán nem az oroszlán volt mazochista, hanem én. Vagy azzá váltam, mióta elveszítettem.
- Segítsek? – Ethan guggolt le mellém. Átcsúsztattam bal tenyeremből a régi DVD lejátszó zsinórjait, végig ügyelve arra, hogy ne érjek hozzá. Meg sem lepődtem, hogy első nekifutásra sikerült működésbe hoznia.
- Nem igazán értek már az ilyen lejátszókhoz… - hebegtem zavartan.
Az óra részét képezte, hogy nem plazmatévén néztük a filmeket, hanem korabeli, 21. század eleji elavult készüléken. Otthon hozzá voltam szokva a legújabb technikai újdonságokhoz, ezért most nosztalgikus hangulatba kerültem, ahogyan elindultak az első kockák.
Meglepődtem a diákjaimon. Mindenki érdeklődően csendben maradt, nem hallottam suttogást sehonnan. Fogtam egy széket, és a vörös fiúval – Roberttel - egyvonalban foglaltam helyet, esélyt sem adva annak, hogy többször nézzek Ethan-re, mint kellene.
A film felénél tartottunk, a cellás jelenetnél, mikor égetően éreztem forró leheletét a nyakamon. Hátrafordultam, rám nézett és a fények csillogva verődtek vissza az arcán, majd árnyék úszott rá. Megbűvölve figyeltem, ahogy összeszűkítette a szemét. Éreztem, hogy gyorsabban ver a szíve az egyik jelenettől, és lélegzetelállító illat mardosta ismét a torkomat.
Bármelyik pillanatban túl sok lehet nekem… Szerettem volna, ha lenyugszik, és nem reagál ilyen hevesen a pulzusa, és nem hívogat ennyire a lénye. Íves szemöldöke meghullámzott, és diadalittasan villogtatta ki hófehér porcelánfogait.
Átható tekintettel meredt rám, esze ágában sem volt elkapni a tekintetét rólam. Várjunk csak, miért neki kellene ezt tennie? Hát nem nyilvánvaló, hogy hívogatom, csalogatom magamhoz? Ő csak megadta magát… De mit tegyek, ha mágnesként vonzza a szememet? Erőt vettem magamon, de ahogy visszanéztem a filmre, Hannibal Lecter tekintetében visszatükröződni láttam a sajátomat. Nem tudtam sokáig ezen gondolkozni, mert folyton éreztem a leheletét, hogy átjárta a termet, és fülemben minden sóhajtása kegyetlenül végighatolt gyenge, vámpír érzékeimen, és én egyre inkább szörnyetegnek éreztem magam.
Figyelmem elterelése végett körbenéztem a teremben, megvizsgáltam annak részleteit. Meleg, barátságos kis helyiség volt, a falakon képek lógtak, néhol egy-egy virág zöld foltja törte meg a bézs színárnyalatot. Ekkor tévedt az órára a szemem, és tudatosult bennem, hogy már nem tarthat sokáig a film. A faliújságon hatalmas betűk vágtak az arcomba:
Forks Kávézó és Étterem – Ethan Edward Cullen gitárestjei keddenként, 20:00-kor.
Mi? A kelleténél sokkal gyorsabban kaptam vissza a fejemet, és összpontosítottam újra a névre. Ethan. Edward. Szerelmem hipnotikus arca úszott el a faliújság előtt, majd eltűnt, hogy elolvastam, betűről betűre a családnevet. C. O. L. L. E. Nem Cullen.
Talán túlterhelte a fiú az érzékszerveimet. Nem gondoltam volna, hogy keresek magamnak egy ártatlan, fiatal diákot, akiről azt hiszem, pótolhatja, vagy feledtetheti velem Őt. De biztos erről van szó? Biztos nem Ethan bűvölt meg? Csak száztíz év kellett hozzá, hogy leváltsam életem szerelmét? Most még a tudatomban van Edward, de majd mindig jön egy újabb és újabb ártatlan fiú, akit magamba bolondítok, mert látni akarom benne Őt? Tényleg ilyen szörnyeteg lennék? Alice szerint már rég eljött az idő, hogy tovább lépjek. Mit gondolnak, kivel? Nem rángathatok bele ebbe a magányos féléletbe senkit sem, mert nekem ahhoz van épp kedvem.
Alig vártam már, hogy lekapcsolhassam a lejátszót, de mikor eljött az ideje, és zavartan nyomogattam mindenféle gombot, egy segítő fehér ujjat láttam meg a power gombon, és kérés nélkül láttam egy hosszú kart határozottan elhúzni a sötétítő függönyt. Én addig felkattintottam a lámpát, elég sötét volt még napvilágnál is ilyenkor szeptemberben.
Összecsaptam a tenyeremet.
- Ez a pszichothriller 1992-ben öt Oscar díjat nyert. Anthony Hopkins-ot a szerep örökre a legnagyobb színészek közé emelte. A film alappillére Hannibal és Clarice kapcsolata. Erről szeretném, ha leírnátok a véleményeteket házi dolgozat formájában.
Talán hosszú, bonyolult filmet húzott ki Andrea elsőre, de reméltem, hogy érdekes szerzeményeket olvashatok majd a két főszereplő kapcsolatáról. Legalább lesz mivel elütni az estéimet – örvendeztem magamban. A csengő megszólalt, és hatalmas megkönnyebbülés vett rajtam erőt. Viszonylag gyorsan kiürült a terem, de még mindig éreztem az illatát. Lassan már csak az övét…
Forró áramütés a hátamon. Döbbenten pördültem felé, és próbáltam természetes érdeklődést rajzolni a vonásaimra. Sikerült.
- Tessék, Ethan.
- Elhallgattak valaha a bárányok a lány álmaiban, vagy még most is sírnak? – Megbűvölt a mód, ahogy elhagyta a száját ez a kérdés. De amint elemeztem a jelentését, megszédültem.
- Ha azt mondom szerintem még sírnak, attól te még gondolhatod, hogy már nem hallja őket. – Azért ez már túlzás, hogy bent marad óra után, és bárányokról érdeklődik.
- Szerintem minden éjjel sírnak. – Micsoda különös fiú…
- Egyetértünk. De most menj csak a következő órára, nehogy onnan is elkéss. És legközelebb próbálj időben beérni, ha lehet. Viszlát Ethan! – Szaporán szedtem a lábaimat az udvar felé, de még a tiszta, friss levegőn is hallottam, hogy azt mondja, „Viszlát… Bella”. Nem, biztos csak rosszul hallottam, hiszen már olyan távol voltam akkor. Csak képzelődöm.
xxx
Alice és Jasper már a régi helyükön könyököltek, és vad integetésbe kezdtek, amint megláttak belépni az ebédlőbe. Semmi kedvem nem volt a többi tanárral ebédelni a magam huszonöt évével, ezért úgy gondoltam, megnézem magamnak a diákokat diák szemszögből. Mikor Alice kihúzta nekem azt a széket, amin Edward ült régebben, a bal szélsőt, elöntötte szívemet a nosztalgia. Nem mutattam. Leültem tálcástól az asztalhoz, és rosszallóan Alicék üres asztalrészére pillantottam.
- Miért nem kerülitek a feltűnést? – pirítottam le őket. – Hozzatok magatoknak valamit.
- Bella, tudod, hogy utálom az ízét ezeknek!– A sült húsom felé bökött.
Emberi ételt fogyasztani egy vámpírnak olyan, mint ki nem sütött mirelitet, nem jól átsült húst enni emberként. Én is nehezen vettem rá magam, hogy elkezdjem felszeletelni, ami a tányéromon volt, ezért húzni kezdtem az időt.
- Tudom. Hogy fogadtak titeket? – kérdeztem nyílt lelkesedéssel.
- Ó, hát Jasper olyan jó hangulatot teremtett első törin, hogy majdnem mindenki elaludt.
- Pletykák? – kérdeztem.
- A szokásos. Hogy testvérek vagyunk, és milyen fura, hogy együtt járunk – fintorgott Jasper.
- Én annak idején hamar túltettem magam ezen – emlékeztem vissza.
- Bella, te azon is könnyen túltetted magad, hogy vámpírok vagyunk – nevetett Alice.
A távolban megláttam Emmett hatalmas körvonalát, és ahogy Rosalie végigvonult mellette – akár egy szupermodell a kifutón – a fiatal fiúk nyaka vele együtt kígyózott. Vonzotta a tekinteteket. Ez mindegyikünkre jellemző volt, de Rose még közülünk is kirívó szépség volt. Emmett viccesen kacsintott felénk, és máris csattant a tálcájuk mellettem.
- Látod, ők is ebédelnek – hívtam fel az angyalarcú Alice figyelmét, de láttam, hogy elnézett egy másik irányba. Kíváncsi voltam, mit néz annyira.
Tekintetem találkozott a leplezetlen kíváncsisággal minket vizsgáló Ethan szempárjával. Én visszanéztem Alice-ra, de ő nem okozott csalódást a fiúnak, továbbra is figyelte.
- Bella, folyton téged néz az a sápadt fiú – szólt, és úgy éreztem, kiabál.
- Csss….Halkabban! – Hallottam Rosalie ingerült hangját. Valószínűleg ő már értékelni tudta a helyzetet: egy tanárnőt néz egy diákja. Alice persze izgatottan fordult felém.
- Ki az? Ismered? – érdeklődött.
- Ő az egyik tanítványom. Ethan Edward Colle. – A középső nevet próbáltam elharapni, de nem sikerült, és amint kimondtam meg is bántam.
- Edward? – Mind a négy testvérem kerek szemekkel nézett rám.
- Tehetek róla, hogy ezt adták neki a szülei? – Kezdtem úgy érezni magam, mintha az én hibám lenne, hogy vannak olyan elvetemült emberek, akik a huszonkettedik század elején Edwardnak nevezik a fiúkat.
- Van benne valami különös. Az a nézés… hasonlít… ööö… - Alice nyílván észbe kapott, és nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett, mindannyian tudtuk és láttuk a nyilvánvaló hasonlóságot.
Tényleg csak annyiszor pillantottam felé, hogy ne legyen számomra feltűnő vagy kellemetlen. Játékosan elkapta a tekintetét, és az asztallapot kezdte bámulni. Vajon miért zavart, hogy ezt csinálta? Aztán összeforrott a tekintetünk, és meg sem próbálta elrejteni csodálatos félmosolyát.
|