Közeledett a hajnal, három óra múlt, és az ágyam szegletében hintáztam előre-hátra. A finom, szitáló eső csendes tombolássá nőtt, és lecsorogva az ablakon egy fekete szempár figyelt a vízfüggöny mögül, és elbűvölő, ismerős zongora dallamot játszott az üvegen. Vágytam a mámorító, bűnös gondolataim után, és képtelen voltam elengedni őket. Nem akartam, hogy Edwardból halovány színű álmodozás se maradjon a lelkemben.

Tudtam, hogy nem zárhatom őt ketrecbe, azért mert képtelen vagyok arra, hogy ne ő jusson eszembe mindenről. Most eljött az idő: be kell tartanom a szavam, és nem gondolni rá.

Felkaptam Ethan dolgozatát és görcsösen hozzászorítottam orromhoz. Keserű ízt éreztem a számban, és akár egy eszeveszett, minden részemet betöltötte a halálos vágy. Csak még egy pillanatig… Az esőcseppek színtelensége vérpiros árnyalatba hajlott és hamis, gonosz dallamot dúdolt. Lehunytam a szemem, majd hátravetve a fejemet eltoltam magamtól a papírt, és kezdtem nagyon örülni, hogy nem öt oldalas illatmintát kell végigolvasnom.

xxx

Miután végigolvastam a dolgozatot, feldúltan rohantam le a garázsba.

Végigsimítottam ujjaimmal a Chevrolet Corvettem oldalán. Érkezésünkkor úgy döntöttünk, nem használjuk iskolába menet a sportkocsikat. Forksban igen csak sokan megbámulták volna, ha ezzel parkolok be az igazgató ősrégi Audija mellé. Szóval, a középszerűvé válás első lépéseként már legalább két hete nem vezethettem, de most jött el a pillanat, amikor végre engedhettem felülkerekedni a vágyaimat.

Kitolattam, bevettem – kissé élesen – az első kanyart, és onnantól kezdve eszeveszetten nyomtam a gázpedált. Nem érdekelt, merre megyek, olyan eufórikus érzést keltett bennem ez a szikrányi veszélyérzet. Mélysötét volt az ég, csillagok nem ragyogtak, viszont a köd leszállt az útra, ezért csak kitűnő érzékeimnek köszönhettem, hogy így tudok vezetni.

"Az életünkben vannak felejthetetlen lelkek, a bárányok. De, vajon szabad-e olyan bárányt megszeretni, mely nem a miénk? Clarise bármennyire is szerette volna, nem hozzá tartoztak azok a bárányok, és mégis örök emlékké váltak benne, újra és újra rátörve álmaiban."

Próbáltam lecsillapítani magam, hogy értelmezni tudjam Ethan szavait abból az átkozott dolgozatból. Vadul cikázott végig gondolataimon az igazság. Vajon szabad volt-e Edwarddal egymásba szeretnünk? Vagy kapcsolatunk kezdetektől halálra volt ítélve? Mert egy felsőbb hatalom szerint egy elkárhozott lélek nem szerethet?

"Vajon a bárányok úgy érezték haláluk pillanatában, hogy Clarisehoz tartoznak? Vajon érte sírtak, őt hívták?"

Elmondhatatlanul fájt feltennem magamnak ezt a kérdést. Tudtam, hogy Edward az utolsó gondolataival is szerelmünknek adózott, hogy engem féltett akkor is, és arra gondolt, hogy megszegi az ígéretét.

Vártam, hogy itt teremjen mellettem, nekidöntse fejét az anyósülés háttámlájának, és csak nézzen, ahogy régen. De hiába mosolyogtam a légüres térbe magam mellé, nem jelent meg.


A messzi távolban azonban felvillant valami. Kék-piros fénycsóvákat láttam, ezért ösztönösen lassítani kezdtem, míg el nem értem a megengedett sebességet. Fel sem néztem a rendőrre, úgyis tudtam, hogy megállít. Ennyit arról, hogy kerüljük a feltűnést…

- Jó estét, hölgyem! – szólított meg az alacsony termetű férfi, és hangjára végigfutott rajtam valami undorhoz hasonló bizsergés. Az illata is alátámasztotta ellenérzéseimet: taszító volt. – A forgalmit kérném.

Hirtelen élesen siklott át érzékeimen az illat, és fojtogatni kezdte a nyelőcsövemet, akár a metsző téli hideg. Átnyújtottam a rendőrnek a forgalmit, ami szerint huszonöt éves voltam, és hajadon, nem özvegy. A hatás kedvéért még hátradobtam a hajam, és rámosolyogtam. Emberként nem mertem volna ehhez hasonló provokáló mozdulatot tenni, de ez már a természetem része volt. Elérem, amit akarok.

- Szóval, mit csinált Ethan Colle? – kérdeztem a zsarut, aki zavartan babrálta a bajszát.

- Ismeri a Colle gyereket? – Valamiért nem tetszhetett neki, hogy rákérdeztem a miértre. – Tudja, a szokásos… Veszélyes, hogy folyton kint mászkál éjjel. Nem gondolja?

- Eressze el, haza viszem. Ethan tanítónője vagyok, nem szeretném, ha kimaradna az iskolából. – A zsaru mocskos gondolataiba merülve bámulta a mellemet, miközben további érveket sorakoztattam fel, hogy miért lenne jobb ötlet haza vinni Ethant, mint lecsukni csupán azért, mert a forksiak szerint veszélyes.

- Pedig szívesen vendégül láttuk volna az őrsön – sóhajtott.

Nem feleltem neki. Feljebb csavartam a fűtést, és anélkül, hogy leállítottam volna a motort, kiszálltam, és sétálni kezdtem a rendőrautó felé. Ethan hátul ült összevont karokkal, és a másik ablakon bámult tüntetőleg a semmibe. Vonásain látszott a feldúltság, mégis olyan friss illat szállt felém a bőréből, akár a tengeri szellő.

Halkan bekopogtattam az ablakán. Éjszínű szemének csillogását nem tompíthatta a sötétség, és én elveszetten kerestem benne Edwardot. Úgy festhettem, mint egy szerelmes fruska, talán még a lábam is megremegett a vibráló levegőtől.

Meglepetten nézett rám, mikor kiszállt, és amennyire a szituáció engedte próbáltam normálisan viselkedni vele. Nem hiszem, hogy sikerült.

- Micsoda kellemes meglepetés, Tanárnő – búgó hangja könyörtelenül lecsapott rám. Nem is csak a hangja, hanem ahogy beszélt. – Hova megyünk?

- Hát haza! És most szállj be a kocsiba – böktem a sport járgányom felé. – És köszönjük a kedvességét, biztos úr – biccentettem a rendőrnek, majd a biztonság kedvéért a legszebb mosolyomat rávillantottam. A hatás nem maradt el, csak kábán integetett felénk.

Ethan már zenét keresett a rádióban, mikor bevágódtam a volán mögé. A szétáramló meleg a kocsiban tovább rontotta az esélyeimet arra, hogy ne vegyek tudomást arról, hogy ki ül mellettem. Furcsálltam, hogy még csak meg sem említette, hogy milyen szokatlan az efféle sportkocsi erre felé. Aztán rájöttem, hogy miért. Ethan más, mint a többiek.

Kényelmesen hátradőlt a krémszínű bőrülésen, és féloldalt fordítva a fejét, a szeme sarkából nézett engem.

Az utat borító fátyolszerű köd sem akadályozott meg abban, hogy őrült gyorsan hajtsak, holott azt sem tudtam, hogy jó irányba megyek-e, de minél távolabb akartam kerülni a fáktól, az erdőtől, melyek fenyegetően csábítónak tűntek ebben a percben. Jobbnak láttam, ha beszéltetem. Ostoba kis gondolat, hogy ezzel megvédem magamtól…

- Merre laksz? – kérdeztem, de nem vettem vissza a sebességből.

- 775 K Street – felelte.

Megszólalni sem bírtam a megdöbbenéstől, és zavaromban még jobban markoltam a kormányt, és - ha lehet – még gyorsabban vettem be a veszélyesen kanyargó utat.

Charlie-val a házunk képei az emlékezetemben maradtak, és ha valamennyire el is homályosodtak, azért arra tisztán emlékeztem, hogy ott laktam, ahol most Ethan és a szülei.

- Tudom, merre van. Mit keresel éjjel az utcán? – grimaszoltam.

- A barátnőmnél voltam. Tudja, hogy van ez… - felelte egy félmosoly kíséretében, és ekkor kezdett el zavarni az a rózsaszín maszlag, ami a rádióból szólt. Átkapcsoltam egy rock számra, és sértődötten összeszorítottam húsos ajkaimat.

- Hány éves is vagy? – Fordítottam felé most először nyíltan az arcom.

- Tizennyolc – nevetett. – És, ha nem sértelek meg, te mennyi vagy? – Csibészesen elmosolyodott, és alig voltam képes felfogni, hogy letegezett.

Azon töprengtem, hogy a szemtelensége miatt azt mondom, hogy száztizenkettő, de mégis maradtam a féligazságnál.

- Nemrég töltöttem be a huszonötöt. Többek között ezért is elfogadhatatlan, hogy tegezel.– Érezhetően remegett a hangom egy jól ismert érzéstől.

Ethannak barátnője van!

- Néha... úgy érzem, ismerjük egymást… - Hangosan vette a levegőt, ahogy beszélt. Szinte zihált.

Alig bírtam fékezni az indulataimat, megbénulva meredtem az útra, miközben szépséges kislányok képei futottak végig a szélvédőmön, és azt latolgattam, vajon melyikük rabolhatta el Ethan szívét? Melyikük lehet olyan szerencsés, hogy Edwardnak nevezheti, ha úgy akarja?


"Hiába, néha olyat szeretünk, aki másé. Mint a bárányok és Clarice. Néha olyat, aki más. Mint Clarise és Lecter. De szeretni merni kell." Mint én és Edward.

- Tanárnő… - semmi mást nem mondott. Valami ösztönös varázs volt ebben a hangban, és hirtelen csalódottan vettem tudomásul, hogy nem Edward ül mellettem. – Kapcsolja be a biztonsági övet! – Ekkor már majdnem sikítani kezdtem, de egy gyors mozdulattal átkötöttem magamon az övet, és becsatoltam magam, úgy hogy egy pillantásra sem vettem le a szemem az útról.

Néha – lopva – figyeltem az arcát, és a megdöbbenéstől, amit kiváltott belőlem, elszállt az a fojtogató illata, és helyében keserű ízű féltékenység lépett. Mintha már évek óta ismerném, úgy lángolt bennem a sértettség.


Beérve a városba kissé lassítottam a tempón. Az utcák néptelenek, kihaltak voltak. Hajnali fél öt lehetett. A buszmegállóban néhányan már várakoztak a dermesztő félhomályba olvadva, és lassítani kezdtem az ismerős házak mellett elhaladva. Dacos hangulatomban aztán hatalmasat csikorgott a fék, mikor nagy lendülettel megálltam a házunk előtt.

- Ethan… - Meglepődtem, hogy én törtem meg a csendet. – Holnap nem muszáj bejönnöd az iskolába. Szólok Mrs. Wardnak, hogy nem mész irodalomra. Fáradtnak tűnsz…A fenébe is! Aggódom érte!

- Ki nem hagynám, hogy láthassam. Őt. – Mandulavágású szeme ismét rám villant.

- A kis barátnődet, persze – bosszankodtam. Jobb, ha most mész, és lefekszel aludni.

Nyilván azt hiszi, hogy az arcomon elterülő csalódottság csak annak köszönhető, hogy nem akar két óránál többet aludni, holott éppen azon töprengtem hogyan teszem el láb alól azt a fruskát, aki szemet vetett Ethanra. Önkéntelenül is elmosolyodtam ezen a képtelenségen, ahogy Ethan becsapta maga mögött a kocsiajtót. Észre sem vettem, hogy letekerte az ablakot!

- Köszönöm, hogy haza hozott. Jó éjt, Tanárnő!

- Nincs mit… Jó éjt! – A hangom hívogatón forró volt.

Féltem egy pillanatra. Közelebb hajolt hozzám, és mélyen a szemembe nézett, egy pillanatig habozott…

- És nincs barátnőm! – kacsintott egyet, majd eltűnt a sötétben. Megpróbáltam visszafojtani a hatalmas örömöt, ami keresztülfolyt minden porcikámon, és csak néztem, ahogy lazán besétál a házamba, és felkattintja a szobámban a villanyt, és kinéz rám azokkal a parázsló szemeivel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés