Az autóban ülve valahogy túl távolinak tűnt a napfelkelte, és túl kicsinek véltem az esélyét, hogy reggel nyolckor belebotlok Ethanbe. A látszat kedvéért hátrébb tolattam a kocsival, és leparkoltam nem messze a háztól, majd gyalog indultam vissza. Szerettem volna, ha pusztán a kíváncsiság hajt, hogy megnézzem, milyen Ethan szobája, hol az ágya, milyen a berendezés, de nem. A csábítás, amit az okozott, hogy abból a szögből leshetem ki Ethan álmait, ahogy Edward az enyéimet, túl erősnek bizonyult. Annyira tele volt a fejem a nosztalgikus gondolatoktól, hogy sebesebben haladtam a szokott emberi tempónál, és pillanatok alatt a keskeny ablak alatt találtam magam.

Figyelembe kellett vennem, hogy vannak szituációk, mikor a lábaim nem úgy mozognak, ahogy egy vámpíréhoz illik. Egyszóval: ügyetlen vagyok stressz helyzetben. Felugrottam a diófa stabil ágára, és onnan vetettem be magam egy ugrással Ethan erkélyére, hogy aztán lábaim hangtalanul érjenek földet. „Huh!” Sikerült egy kétméteres ugrás vámpír létemre? Ez aztán a nagy teljesítmény!

Szinte láttam magam előtt Edwardot. Biztosan rosszalló tekintettel méregetne, és óvatosságra intene. Ő szüntelenül virágokhoz hasonlított, gyönyörű, gyenge virágokhoz. Csak egyetlen egyszer ajándékozott nekem egy fehér liliomot. Olyan törékeny volt, hogy az én apró ujjaim is félő volt, hogy összeroppantják a szárát. Ahogy a markában tartva átnyújtotta nekem - óvva még a legkisebb szellőtől is - éreztem, hogy sose lenne képes még egyet leszakítani.

Túl mélyen tört rám az érzelem, elszorította a torkomat. Kinyújtottam a kezemet, és enyhén megnyomtam az ablakot, de zárva volt. Benéztem a szobába, és rányomtam az orrom hegyét az üveglapra, majd mellé tettem a két tenyeremet. Az ágya ugyanott volt ahol az enyém. Ethan egy szál fehér trikóban aludt. Alig hallhatóan moccant meg az ablak. Talán jobban ránehezedtem, mint gondoltam, és hívogatóan könnyűnek tűnt belökni. Talán fél másodperc lenne az egész, és már bent lennék…

Ethanre néztem, és mikor láttam, hogy megmozdul a szája, ismeretlen erő kerekedett felül rajtam, és akár egy profi tolvaj, már mereven álltam a túlzottan hűvös szobában. Nem mertem levegőt venni, sem megmoccanni. Hirtelen átfordult az egyik oldalára, és elámultam, hogy még alvás közben is milyen finomak a mozdulatai. Az ágya mellett egy félig nyitott könyv hevert, rajta hatalmas betűk: „Rómeó és Júlia”. Valahogy ismerős volt a szakadt borító, és a sárga lapok túl elhasználtnak tűntek. Láttam már ezt a könyvet, mivel az enyém volt. Edward rejtette el valahova még százhúsz éve. Talán Colle-ék megtalálták a padló alatt, vagy valahol, és Ethan felhasználja a házi dolgozathoz.

Egy pillanatra nem figyeltem, és megreccsent a talpam alatt a padló, mire Ethan nyugtalanul összeszorította a fogait. Egy pillanatig azt hittem, hogy fel fog ébredni, de vonásairól nem tűnt el az a túlvilági kisugárzás, ami csak egy alvó ember sajátja. Most olyan, mint én – gondoltam. Félig halott.

Felszisszent.

- Nem bánod? – Ösztönösen felé kaptam a fejemet, és ha a szívem tudott volna dobogni, biztosan kiugrott volna a helyéből.

El sem tudtam képzelni, mit tenne, ha meglátna a szobájában, miközben bámulom, de ez csak egy álom volt. Vajon kihez szól most? Mi olyat tehetne, amit bárki bánna?

Ha Edward tudott volna aludni, biztosan így tette volna. Vékony takaróval, tökéletes nyugalommal, halk, dallamos levegővétellel. Igen, Ethan alvás közben is elképesztően hatott rám.

- Profázis! – Tisztán, érthetően és hangosan ejtette ki.

Profázis, profázis, profázis. A falhoz támaszkodtam, és ijedten ugrottam le a földre, nem törődve a félig nyitva felejtett ablakkal. A kocsimhoz rohantam, és teljes tudatában annak, hogy megőrültem, hazahajtottam…

xxx

Alice csikorgó fékkel farolt be a parkolóba, és mértani pontossággal betolatott egy Ford és egy Peugeot közé. Mikor kiszálltam, még éreztem a frissen leállított motorból gőzölgő meleget, és az erdő felől közeledő eső illatának egyvelegét. Az emberek tátott szájjal bámultak minket, és önkéntelenül is félrehúzódtak mellőlünk. Látszott a szempilláik rezzenésében valami irigységféle. Hogy a visszafogott Lexusnak köszönhetően, vagy Alice vezetési stílusának, azt nem tudtam eldönteni. Kezdtem megszokni, hogy a vezetéknevünk egyre többször elhangzik naponta.

A szél belekapott a hajamba, és rendezetlenné fújta. Jókedvem volt, habár az a démoni szó, hogy „profázis” még minden tizedik másodpercben eszembe jutott. Elmosolyodtam – csak úgy -, miközben összébb húztam a kabátot jéghideg testemen, és elindultam az iskola bejárata felé, mikor valaki felpörgette egy kocsi motorját. Jane lapos pillantással figyelt a visszapillantó tükörből.

Barna sálam kuszán tekergett a nyakamon a hirtelen fellobbanó erős széltől. A levegő egyre hűvösebb lett, és lassan eleredt az eső. Hallottam, hogy a fák sírtak az erdőben, és megéreztem a meleg esőcseppeket a bőrömön, majd elemi erővel zuhogni kezdett.

Jane autója mellé sétáltam, és beintegettem neki az ablakon, hogy tisztázzam a félreértést. Csak most vettem észre, hogy nem egyedül van! Te jó ég! Mit véthettem a Sors ellen, hogy éppen most, éppen ezen a pocsék, szürke reggelen jut eszembe Janehez sétálni? Erre mondaná Edward, hogy engem üldöz a balszerencse!

Elkerülhetetlen következményekkel járt volna, ha ez a lány most kiszáll a kocsiból, mert gyűlöltem őt, attól a másodperctől, hogy megláttam, hogy ki ül mellette.

Életemben először próbáltam utánozni Edward mesterkélten hűvös mosolyát, és ugyanolyan reményvesztetten simítottam a fülem mögé néhány barna tincset, ahogyan ő tette egykor. Nem rándult meg egy arcizmom sem, mikor Ethanre néztem, csak bólintottam. Most nem akartam ember lenni. A ballonkabát belső zsebéből előhúztam egy méregdrága napszemüveget, és hanyag mozdulattal feltoltam az orromra, miközben márványbőrömön végigfolytak az esőcseppek. Nem akartam átlagos lenni, csak önmagam, egy vámpír, aki nem engedhet magához közel senkit.

Ez az átkozott vihar csak hab volt a tortán, mégis úgy festhettem, mint aki teljesen jól érzi magát a bőrében. Talán Edward pontosan így érzett, mikor megismertem. Az eső páratlanul vonzóvá tett az emberek számára. Ahogy körbenéztem, nem találtam senkit, aki ne bámult volna tátott szájjal. Nem méltattam egy pillantással egyiküket sem, és sürgető vágyat éreztem arra, hogy minél messzebb kerüljek az iskolától, a diákoktól, de nem tehettem. De valahol mélyen halottam szerelmem hangján megszólalni valakit: Kicsi Bella, ez nem te vagy!

xxx

Mire az ebédlőbe értem, már ezernyi szikrát szórt szét a helyiségben a nap. Alice-ék rég kiábrándultan nézegették a többieket egy sötét sarokban, és heves integetésbe kezdtek, hogy siessek egy kicsit. Minél gyorsabban haza megyünk, annál jobb.

- Segítség, segítség! – Kétségbeesett kiabálás töltötte be a termet.

Ekkor rohant be a másodikos tanítványom, Johnny, egy diáklány ernyedt testével az ebédlőbe. Elgyengültem egy pillanatra, gondolkodás nélkül rá akartam vetni magam arra a szerencsétlen teremtésre. Szemem sarkából láttam, ahogy az első vér lecsöppen, és vörös foltot hagy a fehér márványpadlón. Az agyam gyorsabban felfogta a történteket, mint az ösztöneim, és következő meggondolatlan reakcióm az volt, hogy el kell innen vinni Jaspert, amilyen gyorsan csak lehet. Gondolkodás nélkül tartottam feléjük, mikor átsétáltam a napsugarakon. Egy - emberek számára felfoghatatlan – másodpercig gyémántszín arcomra verődött a fény.


Ethan szívverését már rég meg tudtam különböztetni bárki másétól. Kétségtelenül felgyorsult. Visszhangzott a fülemben. Az elmúlt évek során még csak a lehetőségét sem adtam meg bármiféle hibának, most meg az ebédlő kellős közepén belesétálok a napsütésbe! Felnéztem egy gyors pillantás erejéig és láttam, ahogy Ethan rubinajkai kettényílnak. Nem foglalkoztam vele, mert Emmett lefogta Jaspert a háttérben, és Rose arckifejezése tapintható feszültséggel nehezedett rám.


Ijedten kapta a szája elé a kezét, és láttam, hogy összeszorítja a fogait. Valódi kínszenvedést jelentett neki, hogy ne ordítson rám, pedig tudtam, hogy érzékeny bármilyen apró hibára, ami elárulhatja a kilétünket. Emellett tudtam, hogy szomjas, és ilyenkor ingerlékenyebb.

- Bella, gyerünk! – Alice türelmetlenül megragadott, és mi, öten egymásba karolva kivonultunk az ebédlőből. Tudtam, hogy akik nem az öntudatlan lányt figyelik, azok mind minket bámulnak, és éreztem a levegőben lebegő kimondatlan kérdéseket. „Kik ezek?” És mindemellett éreztem Ethan bőréből felém szálló illatot, de most nem foglalkoztam vele.

xxx

Carlisle gondterhelt arccal méregetett minket a nappali hosszúkás asztalánál ülve. Nem tudom, hogy melyik volt kínosabb pillanat. Mikor Alice bevallotta, hogy látta Jasper gondolatai között a diáklányt félre nem érthető szituációban… vagy mikor Rosalie nem bírta tovább, és elmondta, hogy belesétáltam a napfénybe.

Buta, buta Bella…

Feszültség cikázott a levegőben, és úgy tűnt, Jaspernek most semmi kedve tompítani ezt. Esme apám balján ült, és bánatos tekintetével figyelt minket.

Carlisle túl komoly hangon beszélt ahhoz, hogy közülünk bárki kételkedne a szavai súlyában. Hiába volt arca mindig megnyerő, és szeretetteljes, a hangjával pillanatok alatt elérte a kellő hatást.

Még jó, hogy mindenki tud valamit, rajtam kívül – gondoltam.

Alice látja a jövőt. Rose bámulatos reflexeiről csak azután szereztem tudomást, miután átalakultam. Emmett ereje, Jasper hatása az érzelmekre, Carlisle hangja, személyisége, és Esme… ő látta a színeket, ha nem elég az, hogy ránézésre látszott, hogy a legszelídebb vámpír a Földön.

Az emberek színe az aura. A vámpíroknak a napfényben teljesedik ki a ragyogásuk, nekem zafíros beütésű, ami Esme szerint ritka, de biztos csak azért mondogatja, mert érzi rajtam, hogy túl átlagos vagyok hozzájuk képest.

Szóval, én ki vagyok...?

Bella, a kétbalkezes. Bella, aki kisétál a verőfényes napsütésbe. Bella, akit szeretett Edward. Talán mégsem kell több…

- Nem akartam megtámadni az embert, csak elképzeltem… - hallottam Jasper védekező hangját, és elképzelhetőnek tartottam, hogy Alice reagálta túl az egészet.

Carlisle szája felfelé görbült, némi éllel.

- Alice? – nézett a nővérem felé.

- Én szándékokat látok, nem gondolatolvasó vagyok, mint Edward. – Láttam, ahogy megrántja koboldszerű kis vállát, és egy megbánó pillantással gyengéden megsimogatta Jasper arcát. Észre sem vette, hogy megemlítette Őt?

- Csak egy pillanat volt, mindenkivel megesik – fintorgott fivérem.

Tudtam, hogy igazat mond. Csak egy gondolat volt, és tisztán át tudtam érezni a helyzetét. Hálás voltam, hogy Alice nem az én szándékaimra vadászik akár, egy nyomkövető. Néha még annál is rosszabb.

- Te idióta! Ne hazudozz, Emmett fogott le! – süvítette Rose.

Esme gyengéden végigsimított nővérem kézfején.

- Sshhh…- csitította. – Ne mondj ilyet Jasperre.

- Hisztérikus rohama van, nem látjátok? – kérdezte gúnyosan Alice.

Carlisle keze csípősen nagyot csattant az asztalon. Csodálkoztam, milyen erős fából lehet, hogy megannyi vitánkat átvészelte komolyabb repedés nélkül.

- Emmett, miért fogtad le Jaspert? – kérdezte apám.

- Alice szólt, hogy baj van… de nem éreztem, hogy ki akarna szabadulni a szorításomból, ez igaz. Talán, tényleg csak fantáziált.

Jasper bosszúsan a tenyerébe temette az arcát, és unottan megforgatta a szemeit.

- Nos – kezdte apám. – Jól tettétek, hogy eljöttetek az iskolából, de nem hiszem, hogy bármi is történt volna. Bízom benne, hogy nem felejtitek el, kik vagytok, és mire tanítottalak benneteket.

Ezzel összecsapta a tenyerét, jelezve, hogy lezárta a témát, mikor Rose sokat mondóan rám nézett, és felrobbantotta az újabb bombát.

- Akkor most beszéljünk arról, hogy Bella újabban a napfényben sétálgat…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés