– Igen, én.
Edward még mindig megkövülten állt, és nézte a lassan közeledő lányt. A lányt, akinek hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét. Pár lépésre Edwardtól azonban megállt. Kutatóan nézett a fiú szemeibe, és úgy nézett ki, hogy vár valamire. Valamire, amit a fiúnak kellene megtennie, de még mindig nem tette meg.
Egy pillanat műve volt az egész: hirtelen gyorsasággal már a fiú előtt állt pár centire, majd jobb keze a magasba lendült és egy hatalmas csattanással piros foltot hagyott Edward arcán, akit váratlanul ért a pofon, így feje egészen jobbra fordult.
Alice dühösen, hullámzó mellkassal állt Edward előtt. fiú arca még mindig jobbra nézett, szemeit összeszorította. Érezte, hogy ez az ütés Alice részéről igenis jogos volt. Jogosan kapta, mert megérdemelte, és most Alice meg is adta azt, amit már régen meg kellett volna kapnia. Már egyből azután, hogy eljött Forksból…
– Miért, Edward? – kérdezte suttogva Alice, dühtől eltorzult arccal.
Edward még mindig nem mozdította fejét. Mereven állt, akárcsak egy szobor. Hiába volt éles hallása és látása a vámpíroknak, Alice így sem hallhatta vagy láthatta volna Edward légzését; mert nem lélegzett.
Könnyebb volt elviselnie ezt a pofont úgy, hogy nem lélegzik és teste ívbe feszül.
Alice közelebb lépett Edwardhoz, majd kezét óvatosan ahhoz a ponthoz tette, ahol a tenyere még mindig meglátszott a fiú arcán. Majd másik kezét a fiú másik orcájára tette és dühödten szembe fordította magával. De Edward még mindig makacsul csukva tartotta szemeit, hiába állt Alice előtt.
– Nyisd ki a szemed!
Edward megrázta fejét, majd így felelt:
– Nem tudnék a szemedbe nézni.
– Ne tőlem félj, hanem attól, amit majd otthon fogsz kapni!
Ez megtette a hatását; Edward szemei kipattantak.
Keservesen, fájdalommal szemeiben nézett Alicera. Annak szemeiben olyasfajta érzelmek kavarogtak, melyeket nem tudott megfejteni. Már épp lenézett volna a földre szégyenében, mikor meghallotta Alice vékonyka hangját, amely a dühtől remegett még mindig.
– Miért, Edward? Miért tetted ezt? Mire volt ez jó? Egyáltalán hogy tudtad ezt újból megtenni velünk?
– Nem tudom… Elvakított a düh és téveszméket gyártottam. Értsd meg, Alice, akkor úgy hittem, ez a legjobb, amit tehetek!
Alice gúnyosan felhorkant.
– Erről nem tudsz meggyőzni. Gyenge kifogásod van rá. Még hogy téveszmék zavartak meg! Nem úgy ismertelek meg, mint aki inkább hisz a saját maga kreált elméleteknek, mintsem hogy utána járjon a dolgoknak!
– Sajnálom, ostobán viselkedtem…
– Az a legkevesebb, hogy sajnálod, Edward. De hogy tudtad ezt tenni? Ha már ránk, a családodra nem is gondoltál, Bellával hogy bírtad megtenni? Hogy tudtad elhagyni azt a szegény lányt, akit állítólag mindennél jobban szeretsz? Egyáltalán miért vágtál olyan kemény szavakat a fejéhez?
Edward számára a beszélgetés egyre kínosabbá vált. Tudta, hogy ha egyszer viszontlátja bármelyik családtagját, rá fognak kérdezni a miértekre. De azt nem gondolta, hogy közben ilyen nyomorultul, ennyire sebezhetően fogja érezni magát. Főleg, miután Alice felhozta Bellát is…
– Alice, tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem!
Edward dühösen fújtatott, majd erősen lerázta magáról a lány kezeit és fújtatva hátrált pár lépést. Nem bírta elviselni a lány érintését az arcán, mikor éppen felelősségre vonja őt.
– Tudod nagyon jól, hogy semmi sem megbocsáthatatlan.
Edward idegesen túrt a hajába. Alice hangja olyan idegenül csengett. Érzelemmentesen mondta utolsó mondatát, arcáról mégis a legkülönfélébb érzelmek voltak leolvashatóak.
– Tényleg tudni szeretnéd a miértekre a választ? – kérdezte Edward, miután megpróbálta kissé lenyugtatni saját magát.
Alice ránézett a fiúra; szemében mohó kíváncsiság ült.
– Örülnék, ha megosztanád velem. Akkor talán meg is tudnám érteni ezt az egészet, amit műveltél.
– Rendben.
Edward közelebb lépett Alicehoz, majd törökülésben elhelyezkedett a füvön. Alice követte a fiú példáját; leült vele szemben és türelmesen várt, miközben Edward arcát fürkészte. A fiú végül felemelte a fejét, és míg beszélt, folyamatosan a lány szemeibe nézett.
– Tudod, engem mindeddig eléggé kiborított az a tény, hogy Bella vámpír szeretne lenni. De az elmúlt napokban ezt is alaposabban át tudtam gondolni, ahogy sok más dolgot is. Akkor este, amikor ezt felhozta Carlisle és Esme, elpattant bennem valami. Valami újfajta érzés kezdett kavarogni bennem, és miután a ti véleményeteket is megkérdeztem erről a dologról, ez az érzés csak felerősödött. Már mikor elmentem Bellához, már akkor elég paprikás hangulatomban voltam, emiatt az érzés miatt. De miután Bella arcán félelmet és ijedtséget láttam, felszínre tört belőlem ez az érzés. Alaptalanul megvádoltam Bellát azzal, hogy becsapott és a hátam mögött szervezkedett veletek.
Alice értetlenül nézett Edwardra.
– Mégis mit szervezkedett volna velünk?
Edward mélyet sóhajtott.
– Ostobán azt hittem, megbeszélte veletek azt, hogy ti és ő együttes erővel beszéljetek rá arra, hogy átváltoztassam vámpírrá.
Alice tágra nyílt szemekkel nézett rá.
– Ezt te sem gondolhattad komolyan! Ezt arról a Belláról gondoltad, akit én is ismerek? Mégis… hogyan merészeltél ilyeneket gondolni, pont róla? Ha még másról, azt talán megérteném, de pont Belláról? Az tény, hogy nagyon szeretne olyan lenni, mint mi, de ezt ő sose tenné meg!
Edward szomorúan hajtotta le fejét. Immár ő is rájött minderre, csupán túl későn.
– Tudom. De kérlek, értsd meg, hogy akkor elvakított a düh! Becsapottnak éreztem magam, olyannak, akivel mindeddig csak játszadoztak! Nem tudom, mi lehetetett velem… – A végét már csak suttogta.
Ahogy óvatosan felnézett a lány arcára, még rosszabbul érezte magát. Annak arcáról ugyanis dühöt tudott leolvasni, de azt olyan mennyiségben, mint még soha. Sose látta ennyire mérgesnek a lányt, és immár kezdett kissé félni tőle. Hiába volt ő is vámpír, nem tudott és nem is akart volna védekezni Alice dühe ellen, hiszen azt igenis jogosnak tartotta.
– Mit éreztél mikor ott hagytad Bellát, egyedül?
Alice hangja metsző volt és hideg. Edward megriadt ettől; a lány még sose beszélt így vele, ő mindig megértette és többnyire támogatta is.
– Fájdalmat és keserűséget leginkább. Miután rádöbbentem, mekkora ostobaságot is műveltem, kedvem lett volna azonnal visszarohanni Forksba, hogy jóvátegyek mindent.
– De nem tetted.
– Nem tettem, mert féltem a következményektől. Féltem Bella és a ti szemetekbe nézni ezek után. Ami azt illeti, még mindig félek.
Ezután hosszas csend következett. Alice elmerült a gondolataiba, melyek leginkább Edwardról szóltak. Arról, hogy mennyire gyáván viselkedett a fiú, hogy miért nem mert visszajönni.
Edward pedig csak meredt maga elé, újra átélve mindazokat az érzéseket, melyek akkor ragadták magukkal, mikor rájött, hogy mit is tett valójában. Majd beúszott egy újabb kép a tudatába: Bella arca körvonalazódott ki előtte, mikor aznap éjjel otthagyta őt, mikor sírva könyörgött neki, hogy ne tegye. Úgy érezte, mintha kitépték volna a szívét; még most is beleborzongott ezekbe a képekbe, így megpróbálta elhessegetni a gondolatait. De azok akaratlanul és könyörtelenül visszakúsztak, hogy tovább fájdítsák a fiú amúgyis elgyötört szívét.
– Hogy van Bella? – kérdezte rekedtes hangon Edward.
Alice ráemelte tekintetét. Hosszan nézett a fiú szemeibe, végül megszólalt.
– Rosszul.
Csupán ennyit mondott; se többet, se kevesebbet.
Edward megmerevedett ültében. Eddig mindvégig azt hitte, ezután a húzás után Bella megutálta, és már mások iránt érdeklődik, régen elfelejtve őt. De most Alice egyetlen szava sokszorosára növelte az adrenalin szintjét.
– Mi történt? Mi van vele, Alice? Kérlek, mond el, muszáj megtudnom!
– Én legutoljára szombaton beszéltem vele a kórházban.
Edward, ha lehet, még sápadtabb lett. Érezte, hogy kezei és lábai egyaránt elkezdenek remegni.
Kórházban? Mégis miért? Megsebesült? Ó, miért is kellett eljönnöm! Vagy talán miattam került kórházba? Meg kell kérdeznem Alicetól…
– Miért van kórházban?
Alice tisztán hallotta a fiú remegő hangján a félelmet és a féltést.
Akkor mégiscsak szereti őt! Nem azért ment el, mert kiszeretett belőle, sőt! Már mikor először megláttam, lerítt róla, hogy szenved. Hogy hiányzik neki Bella. És most, az aggódása is ezt tanúsítja. Bella örülni fog, hiszen már kezdte elhitetni magával, hogy Edward már nem szereti őt.
– Alice, kérlek, válaszolj már!
Edward hangja türelmetlenül csengett, Alice mégsem szólt egy szót sem. Meredten bámulta a fiút.
– Komolyan érdekel Bella hogyléte? – kérdezte végül.
– A legkomolyabban.
– Akkor gyere velem haza, Forksba, és nézd meg te magad, hogy is érzi magát!
– De… azt nem lehet.
– Mégis miért nem?
Úgy tűnt, Alice dühe mentem visszatér.
– Mert… mert… Bella sose fogja megbocsátani, amit tettem, és én nem tudnék azzal a ténnyel élni vele egy városban, hogy levegőnek néz.
Edward szomorúan hajtotta le a fejét. Kezeivel a zöld füvet babrálta. Szemeiben mérhetetlenül nagy fájdalom és keserűség kavargott. Már régen megbánta azt, hogy eljött Forksból és, hogy Bellához olyan dolgokat vágott, amik teljesen alaptalanok voltak.
Ha csak egy kicsit is belegondoltam volna… ha átgondoltam volna ezt az egészet… azt is mondhattam volna neki, hogy gondolkodnom kell… vagy pedig megkérdezhettem volna tőle. Igen, ez lett volna a helyes. Kérdőre vonni őt. De vajon hogyan reagált volna? Lehet, hogy akkor sértettségében nem akart volna soha többet látni. És igaza lett volna. Hiszen egy ilyen alak, mint én, hogyan képes elhinni azt, hogy Bella így becsapná őt?
– Edward! – Alice erélyes hangja azonban visszarángatta őt a valóságba. – Adok neked egy percet, hogy eldöntsd mi a fontosabb és mit választasz! Vagy visszajössz velem Forksba és elsimítod ezt az ügyet, tisztázva mindent, vagy pedig itt hagylak a nagy bűnbánatodban, egyedül! Ne feledd, hogy Bella még mindig visszavár, ezek után is…
Edward kétkedve nézett a lány szemeibe, aki az utolsó mondatát nagyon gyöngéden mondta.
Edwardnak azonban nem volt szüksége egy percre sem ahhoz, hogy dönteni tudjon. Már régen eldöntötte, hogy visszamegy Forksba, habár döntése mindeddig csak elméleti volt, bátorsága ugyanis nem nagyon volt hozzá. Most viszont itt van neki Alice, aki felajánlotta, hogy visszakíséri őt.
– Visszamegyek veled – állt fel a földről.
Alice boldogan mosolyogva vetette magát Edward nyakába. Boldogság úszott benne, hogy visszakaphatja testvérét, hogy visszajön vele, és hogy ezzel betartotta Bellának tett ígéretét.



***



Bella - hogy lekösse figyelmét és gondolatait egyaránt - úgy döntött, hogy berak egy mosást. Bár apja és a nővér a kórházban a lelkére kötötte, hogy pihenni fog, muszáj volt valamit csinálnia, mely elvonja a figyelmét a tényekről. Azokról a tényekről, melyek oly fájdalmasak és szívszorítóak számára.
Nem akart sírni, mégse tudta megállni, hogy egy-egy csepp le ne gördüljön arcán, miközben a fürdőszobában elindította a mosógépet. Felállt, de meg kellett kapaszkodnia a mosdó szélébe, hogy ne essen el. Hirtelen fogta el a szédülés, amely miatt behunyta szemeit. Pár pillanatig mereven állt így, majd kinyitotta szemeit, miközben kezeivel még mindig görcsösen kapaszkodott a mosdóba. Belenézett a tükörbe, és alig bírta elhinni, hogy saját magával néz szembe.
Arca olyan sápadt volt, mint egy kísérteté; még a Cullen családdal is felvehette volna a versenyt. Szemei alatt lilás foltok húzódtak, amely a kialvatlanságára emlékeztette őt és arra, hogy már régen tudott egy jót aludni vagy pihenni. Ha sikerült is elaludnia, akkor sem lehetett nyugodt. Vagy rémálmai voltak, vagy pedig az Edwarddal töltött közös múltjáról álmodott. De ha mindez nem lett volna elég, szemei vörösen festettek és duzzadtak voltak. Bella tudta, hogy mindezt a sok sírásnak köszönheti, mégsem akarta elhinni, hogy ennyire a padlóra került…
Mióta elhagyott, egyetlen egyszer sem nevettem. Ha jól emlékszem, még csak el sem mosolyodtam őszintén. Persze Alicék próbáltak felvidítani és megértőek lenni velem, de hát nekik is nehéz mindez. Nehéz, hogy elhagyott mindnyájunkat, és hogy napok óta nincs egyetlen nyom sem, amely során elindulhatnának és megkereshetnék őt. Én pedig tehetetlenül ülök, és várom a fejleményeket, melyek csak nem akarnak jönni. Miért ilyen nehéz ez? Miért nem vagyok képes még gondolatban sem kimondani a nevét? Miért kell ennyire fájdalmasnak lennie? Egyáltalán miért kellett elhagynia? Hogy értette, hogy becsaptam, átvertem őt? Hiába gondolkoztam ezeken a kórházban, nem találtam rá a válaszokat. Bárcsak visszajönne! Már megint sírok… Mostanában ez örökös szokásommá vált. Ha ezt így folytatom, kiszáradhatok, tudom. Tisztában vagyok vele. Ráadásul a kórházban Carlisle - Alice segítségével ugyan -, de belém erőltetett napi háromszor táplálékot. Pedig én nem voltam éhes, étvágyam sem volt. Mindig is undorodtam a kórházi koszttól, így felüdülésnek éreztem, mikor Carlisle közölte velem, hogy hétfőn már elhagyhatom az intézményt. Azt hittem, akkor már fogok tudni enni. De tévedtem… Most sincs étvágyam, pedig már dél is elmúlt, és ennem kellene. De nem tudok egy falatot sem leerőltetni a torkomon. És Alice sincs itt, hogy ezt megtegye helyettem. Ami azt illeti, szombat este óta nem is láttam. Vasárnap nem jött be hozzám, hiába vártam. Mikor pedig rákérdeztem, Jasper se tudta rá a választ. De megnyugtatott, hogy semmi baja sincs, és amint tud, meglátogat. Így hát késő éjjelig vártam, hátha betoppan mégis. De nem jött… Pedig most is mekkora szükségem lenne rá! Merre lehet? Eddig ő tartotta bennem a lelket, segített, hogy ne hagyjam el teljesen magam. Aznap éjjel is… mikor… elment… idejött hozzám és velem maradt. Mellettem maradt, miközben biztosan a családjának is szüksége lett volna rá. De ő engem választott. De akkor miért nem jött vasárnap? Talán…? Nem, akkor biztos tudott volna róla Jasper. Azt hiszem jobb lesz, ha ledőlök egy kicsit, kezdem komolyan rosszul érezni magam.
Így hát Bella lassan bebotorkált a szobájába, majd hanyatt feküdt az ágyán, szemeit pedig lehunyta. Érezte, hogy izmai elernyednek, könnyei pedig elapadnak. Már nem sírt, nem könnyezett… szíve viszont vérzett. Sajogott a fájdalomtól, amelyet Edward hiánya váltott ki. És amely percről percre erősebb, mióta elhagyta őt. Őt, aki még mindig nem adta fel a reményt, és aki még mindig szerette a fiút és visszavárta…



***



Bella pihentebben ébredt, mint bármikor máskor. Végre úgy tudott aludni, hogy közben nem álmodott semmit sem. Ez korábban sose fordult még elő vele. mióta emlékezett rá, mindig is álmodott valamit. Akár ostobaságot álmodott, akár a félelmeiből vagy éppen a vágyaiból kreált világot álmodta meg, mégis álmodott valamit. De most nem.
Lassan, óvatosan felült az ágyában, mire észrevette, hogy még mindig az a ruha van rajta, amiben a kórházból jött el. Ránézett az éjjeliszekrényén álló mobiljára, ami reggel hatot mutatott.
Micsoda? De hiszen mikor lepihentem, még délután egy sem volt! Képes voltam majdnem egy napot aludni?
Bella hüledezve, óvatosan állt fel az ágyáról. Lassan lebotorkált a lépcsőn, mikor észrevette, hogy Charlie a konyhaszéken ül, a szalonnás tojásrántottáját falva. Mikor meghallotta a lánya lépteit, lerohamozta kérdéseivel.
– Hogy érzed magad, Bells? Kialudtad magad?
Mielőtt Bella válaszolt volna, leült Charlie mellé.
– Hát eléggé meglepődtem, mikor láttam a telefonom kijelzőjén, hogy már kedd van. Hiszen hétfő délelőtt pihentem le!
– Biztos azért dőltél ki ennyi időre, mert beteg vagy és ezáltal a szervezeted is legyengült.
– Mióta vagy ilyen tájékozott az orvostudomány terén? – kérdezte cinikusan.
Charlie csak megrántotta a vállát.
– Azért én is tudok egyet, s mást, nem csak Dr. Cullen.
Carlisle neve hallatára Bellában újra felszínre tört a bánat. Nem akarta kimutatni Charlie előtt gyengeségét, így felment letusolni. Mielőtt belépett a fürdőszobába, hallotta, amint Charlie felköszön neki, majd a távolodó járőrautó hangját.
Bella már a zuhany alatt állt, a meleg víz alatt. Bár semmi oka nem lehetett volna arra, hogy fázzon, ő mégis reszketett. Érezte, amint egész teste libabőrös és ő fázik. De nem csak fázott. forró víz égette bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, ahol csak érte, ami ebben a pillanatban igen jól esett neki.
Miután Bella letusolt, lement a konyhába és leerőltetett a torkán egy tál müzlit. Végül elmosogatta azt, de nem tudta, mivel üsse el az idejét. Mivel odakint borús volt az idő, így nem tudott kimenni a szabadba, hogy a fűre lefeküdjön és magába szívja a nap meleg sugarait. Ami azt illeti, semmihez sem volt kedve. Viszont tudta, hogyha nem csinál valamit, előbb utóbb újra előjönnek a gondolatai, amelyeknek főszereplője egyetlen személy, név szerint Edward.
Leült a nappaliba, majd bekapcsolta a TV-t. Kapcsolgatni kezdte, de mindegyik adón vagy reklám ment éppen vagy pedig egy unalmas és nyálas vígjáték, amelyhez semmi kedve nem volt. Az egyik csatornán viszont éppen baseball meccs ment. Erről akaratlanul is eszébe jutott az az este, mikor az egész Cullen famíliával baseballozott.
Aznap éjjel kellett elhagynom Forksot. Ő akkor magát hibáztatta, és egyfolytában azt hangoztatta, hogy ostobaság volt tőle, hogy olyannak tett ki. De hát ki tudhatta, hogy Jamesék meghallják a játékukat? Hogy odajönnek? És hogy pont akkor támad fel a szél, meglebbentve a hajam, amikor már épp sikerült volna lerázni őket? A véletlenek űztek velünk bolond játékot. Akkor kitartott mellettem, és védelmezni próbált. Bár el kellett búcsúznunk egymástól egy időre, de ő megbocsátotta nekem azt a félrelépést, mikor James elcsalt a balett teremhez, aljasul megzsarolva engem. Mikor azt hittem, hogy anyám is ott van, hogy foglyul ejtette. Mikor pedig a balett teremben újra találkoztunk… nem őrjítő harag és düh volt a szemében, nem. Féltés és kétségbeesés volt benne. És az a gyönyörű, mégis síró angyalhang, amin megszólalt! Annyira hiányzik a hangja! Annyira jó lenne, ha itt lenne velem! Ha mindez csak egy rossz vicc lenne, egy félreértés! De nem… ez a véres valóság. Elment, és ki tudja, merre van, mi van vele. Legszívesebben én magam mennék utána. De mi sülne ki belőle? Ráadásul még kocsival vagy taxival sem mehetnék, mivel az erdőn át távozott. Én pedig az erdőben előbb törném ki a bokám, mint megtalálnám őt. Mit tegyek? Annyira szeretnék valamit tenni annak érdekében, hogy mihamarabb hazakerüljön. Hogy újra magam mellett tudhassam. Hogy segíthessek Cullenéknak. Hogy ne érezzem magam ilyen nyomorultul, ennyire jelentéktelenül és ennyire magánosan, elveszetten. Igen. Az oroszlán báránya elveszett az oroszlán által hátrahagyott ürességben…
Bella nem bírta tovább, kikapcsolta a TV-t, melyet amúgy sem nézett, és eldőlt a kanapén, miközben sírt.



***



Edward és Alice több napig futottak, mígnem el nem érték azt az erdőt, melyben legutoljára kárt tett Edward. Azt most sötétség borította, mivel hajnaltájt járt.
Már félúton jártak a Cullen házhoz, amikoris Edward hirtelen megtorpant. Alice észrevette, hogy a fiú lemaradt, pedig eddig mindig előtte futott egy kicsivel a gyorsasága miatt. Hirtelen megállt, majd hátra fordult, mikor meglátta a fiú szenvedő arcát. Közelebb lépett hozzá, kezét annak vállára tette.
– Mi aggaszt, Edward?
Edward mélyet sóhajtott, majd belenézett Alice kíváncsi szemeibe.
– Félek. Nem tudhatom, hogyan fognak reagálni, és legfőképp Bella reakciójától félek. Másrészt viszont már szeretnék mellette lenni, hogy lássam, hogy érzi magát. Ezt a kettőt kissé nehéz összeegyeztetnem.
Alice megértően nézett rá, végül pedig hirtelen megölelte őt. Edward úgy simult bele az ölelésbe, mint egy kisfiú, aki elveszettnek érzi magát, és aki minden korábbi tettét bánja.
Majd Alice elhúzódott tőle, kézen fogta és egyetlen szó nélkül elkezdte maga után húzni. Egye gyorsabban ment, végül már mindketten futottak.
Mikor már csak pár méter maradt köztük és a ház körül, elengedték egymás kezét.
Annyira gyorsan futottak, hogy észre sem vették, de máris a Cullen család nappalijában találták magukat.



***



Bella órák hosszat sírt, míg nem sikerült álomba sírnia magát. De ez közel sem hasonlított ahhoz a nyugodt, gondtalan alváshoz, melyből reggel ébredt fel. Nem. Ez lidérces álom volt, amely csak megerősítette a szomorúságát, és amitől már-már elment az életkedve is. Bár amikor felébredt, nem emlékezett rá, mit is álmodott pontosan, azt tudta, hogy nem szépet.
Erre a gondolatra felhúzta a hasához a lábait, átkulcsolta őket a kezével, miközben féloldalt feküdt, mereven bámulva a padló réseit.
Nem érezte az idő múlását, így történhetett meg az, hogy Charlie érkezésére sem reagált. Csupán akkor eszmélt fel, mikor Charlie hirtelen beúszott a szeme elé tárt képbe: apja leguggolt elé, miközben a kanapéba kapaszkodott és aggódva vette szemügyre őt. Bella erre felsikított félelmében, hiszen nem hallotta megérkezni őt.
– Nyugalom, Bells, csak én vagyok! – próbálta nyugtatgatni lányát.
Charlie jobban szemügyre vette őt: annak most már annyira vörösek és kisírtak voltak a szemei, hogy szinte teljesen elnyomta a szemei alatti lilás részt. Másrészt látta rajta, hogy remeg. És ezt nem annak a számlájára írta, hogy olyan hirtelen bukkant fel előtte. Még mielőtt meglátta volna őt, remegett.
– Bells, minden rendben? Miért sírtál?
Bellának annyira száraz volt a torka, hogy nem bírt felelni. Egész nap egy tál müzlit evett meg, és a fél napot végig sírta. Így nem is csodálkozott, mikor száraz ajkaival felelni próbált, mégsem jött ki egy hang sem a torkán. Helyette újra könnyek kúsztak a szemeibe, melyek hangtalanul és lassan folytak le meggyötört arcán.
Charlie hozzáérintette kezét Bella homlokához, mikor észrevette, hogy tüzel.
– A legjobb lesz, ha kihívom Dr. Cullent!
Bella megpróbált ellenkezni, de Charlie akkorra már ott sem volt. Kiment az előszobába, kabátja zsebében megkereste a telefonját, majd a telefonkönyvből gyorsan kiválasztotta a doktor telefonszámát, végül pedig tárcsázott. Két csörgés után már Carlisle nyugodt hangja szólalt meg.
– Jó estét, Dr. Cullen, elnézést, hogy zavarom, de Bella szörnyen rosszul van. Igen. Igen, az jó lenne. Köszönöm, Dr. Cullen. Visszhall.
Miután kinyomta a telefonját, visszasietett Bellához, aki még mindig reszketett és sírt. Előkerített egy meleg pokrócot, majd gondosan betakargatta. Mire végzett, már hallotta is, hogy kopognak.
Bella erőtlenül felnyögött, de Charlie ügyet sem vetve rá, az ajtóhoz sietett, hogy kinyithassa.
– Jó estét, Dr. Cullen! Fáradjon csak beljebb!
– Jó estét, Charlie, jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Mi történt?
Minden tisztán behallatszódott a nappaliba, ahol Bella feküdt, így nem esett nehézségére meghallani. Ám mikor megpróbált volna felülni, Carlisle aggódó arcával találkozott. A férfi szemeiben mérhetetlen nagy aggódás látszódott, melyet a lány még sosem látott. A mindig nyugodt, kisimult arcon most félelem suhant át, amint meglátta Bella állapotát. Kezét a homlokához érintette, mire Bella felszisszent. A doktor keze most sokkal hidegebb volt, mint bármikor máskor - legalábbis Bella számára.
– Nos, hogy van? – kérdezte sürgetően Charlie, aki ott toporgott a kanapé mögött.
Carlisle még elvégzett rajta kisebb megfigyeléseket, majd felegyenesedett és szembe fordult Charlie-val.
– Úgy vélem, hogy nem sikerült teljes mértékig kigyógyulnia a megfázásból, és most emiatt lázas lett.
– De miért sír?
Carlisle nem tudta mit feleljen. Nem tudta, hogy Bella mit mondott Charlienak - ha mondott egyáltalán valamit -, miért nem találkozik mostanság Edwarddal. A férfi persze amint meglátta a lányt, látta, hogy a lelki megrázkódtatás még nagyobb formát öltött rajta, ezért olyan veszélyesen fehér az arcszíne, és ezért olyan vörösek a szemei; vagyis emiatt sír.
– Szerintem lelki problémák állhatnak a háttérben.
– Miféle lelki problémák?
– Nem tudhatom biztosan. Nem volt alkalmam bővebben elbeszélgetni Bellával erről a témáról. A kórházban nem volt ilyen állapotban.
– Értem. Esetleg nem tudna most beszélni vele? Vagy siet?
– Nem, egyáltalán nem sietek. Beszélhetek vele, de ezt jobb lenne négyszemközt megbeszélnünk.
Charlie vette a lapot.
– Rendben.
– Viszont jobban örülnék, ha Bella a saját szobájában feküdne, mivel itt huzatosabb. Ha nem gond, persze.
– Nem, egyáltalán. Csak nyugodtan.
– Bella, fel tudsz jönni a saját lábaidon? – fordult Carlisle a lányhoz.
Bella erőtlenül bólintott egyet, majd óvatosan felült a kanapén. De mikor fel akart állni, lábai összecsuklottak, és csak Carlisle gyors reakciójának köszönhette, hogy nem terült el a földön. Felvette a karjaiba, majd Charlietól megkérdezve, pontosan merre is van a szobája, felment az emeletre, karjai közt cipelve a lányt.
Mikor felértek, óvatosan letette Bellát az ágyra, majd gondosan becsukta az ajtót.
Bellának még mindig potyogtak a könnyei; képtelen volt befejezni a sírást.
Carlisle megértően ült le mellé az ágyra, majd várt egy kicsit. Mikor a lány végre ráemelte tekintetét, hozzálátott mondanivalójához.
– Tudom, hogy nagyon fáj az, hogy Edward elment…
Bella megrázkódott a fiú nevének hallatára, mire a férfi óvatosan rátette a kezét a lány kezére, megszorította, majd elvette.
– De nem hagyhatod el ennyire magadat! Apád nagyon aggódik érted, és mi is. Bár te nem tudtad, de a kórházban sem voltál sose egyedül. Napközben, mikor nem a nővérek boldogítottak, akkor ott volt valaki a családból vagy Charlie. De mikor leszállt az este, akkor se voltál sose egyedül, miután Jasper megérezte benned azt a hajlamot, melyet nem szeretnék megemlíteni. Mindig ott volt valaki az ablakban, és vigyáztak rád. Sose hagytak szem elől veszteni, egy percre sem. Bella, kérlek, szedd össze magad! Tudom, hogy nagyon nehéz ez neked… de meg kell próbálnod! A lázadat is leginkább a belső káoszod váltotta ki.
Bella erőtlenül nyelt egyet, mert szóhoz akart jutni.
– Miért nem… miért nem mondtátok, hogy ott van valaki? Szükségem lett volna a társaságra, hiszen így csak rá tudtam gondolni… – Hangja újra elcsuklott.
– Mert nem akartuk, hogy úgy érezd, hogy túlságosan óvni akarunk. Pedig így van… – húzódott féloldalas mosolyra a szája.
– Még mindig semmit sem tudtok róla?
Carlisle úgy tűnt, rágódik. Végül hosszabb hallgatás után megszólalt.
– Úgy tűnik, Alice valamiféle nyomra bukkant.
Mikor Carlisle látta, hogy Bella szemei felragyognak, és arca is kíváncsiságot nem pedig szomorúságot és letörtséget tükröz, buzgón folytatni kezdte.
– Vasárnap hajnal óta nem láttuk, és akkor is kapkodva rohant el, és csak annyit mondott, hogy ne keressük őt tovább. Ekkor még nem gondoltunk bele igazából, de Jasper érzett valami örömöt Aliceban, amit nem tudott hova tenni. Alice pedig még mindig nem került elő, Jasper szerint viszont veszélyben sincs.
– Miért biztos Jasper abban, hogy nincs veszélyben?
– Tudod, kettejük között olyan mély a viszony, hogy megérzik ezt. Főleg Jasper, tekintve a képességét. És mindeddig nem érzett semmifajta veszélyt, így nyomós okunk van rá, hogy jó úton halad, hogy megtalálja. Viszont nem éljük bele magunkat, de a kéréséhez hűen nem is keressük. Legkésőbb péntekig várunk, aztán viszont mi is nyomozni kezdünk, ha addigra nem érkezik semmiféle hír felőle.
– Akkor ezért nem jött be vasárnap a kórházba?
– Igen.
– Remélem, hogy megtalálja…
– Mi is, mindazonáltal ne éld bele magad, mert a csalódás néha nagyon fájdalmas tud lenni.
Bella bólintott egyet.
– Tudom, hogy semmi jogom hozzá, hogy megígértessek veled bármit is, de… a saját érdekedben, kérlek, hogy gyógyulj ki ebből az állapotból! Ezen sajnos csak és kizárólag te tudsz változtatni, még Jasper képessége is csak ideig-óráig működne.
– Megpróbálom. Úgy vélem, lesz hozzá elég erőm most már, hogy megosztottad velem ezt a hírt.
– De ne tényként fogd fel, kérlek!
– Eszemben sincs. Még egy ekkora csalódást már nem bírnék elviselni…
Carlisle hosszan nézett a lány szemébe, majd felállt, és közölte vele, hogy legjobb lesz, ha betakarózik és kialussza ezt az egészet. Mikor viszont Bella ellenkezni próbált, hogy nem álmos, csendesen elköszönt tőle, és a lelkére kötötte, hogy azért igenis próbáljon meg elaludni. És miután Bella betakarózott, és elhelyezkedett, tényleg elnyomta őt az a gondtalan álom, melyben tegnap este is része volt.
Carlisle még megnyugtatta Charliet, hogy immár Bella megbeszélte a dolgot vele, de köti az orvosi titoktartás, még így is, így nem mondhatja el neki, mire Charlie beleegyezett. Végül, hajnaltájt elköszöntek, Carlisle pedig hazafelé tartott autójával.



***



Edward idegesen állt a nappaliban, míg mellette Alice fülig érő szájjal mosolygott a lépcsőről érkezettekre. Jasper, Emmett, Rosalie és Esme pedig nem akartak hinni tulajdon szemüknek, és annak, hogy Edward újból köztük van. Ám mikor felfogták, Emmett előrelendült, majd belebokszolt Edward hasába. Ugyan ügyelt rá, hogy ne legyen nagy az ütés, Edwardot mégis váratlanul érte, és kissé előregörnyedt.
– Hogy a francba tudtál megint elmenekülni?! – kérdezte idegesen Emmett.
– Én…
De nem tudta folytatni, mert ekkor Jasper termett előtte. Ő ugyan nem ütötte meg, jellemétől mégis hátrahőkölt kicsit. Ugyanis a fiú átszellemülten, dühtől izzó szempárral, mérgesen, fogait csikorgatva nézett rá.
– Figyeljetek…
– Nem, Edward, inkább te figyelj!
Rosalie hangja keményem csattant, akár az ostor. Ő nem termett olyan gyorsan előtte, mint a többiek, hanem méltóságteljesen, lassan sétált elé.
– Soha többet ne merd elhúzni a csíkot Bella miatt! Bár tény, hogy nem vagyok vele puszipajtás, attól még láttam, miken ment keresztül, és őszintén szólva baromira nem esett jól, mivel régen én is ilyeneken mentem keresztül, és emiatt, mert így kellett látnom, újra átéltem azt a borzalmas időszakot!
Rosalie mondanivalóján Edward annyira megdöbbent, mint még sose. De nem gondolkozhatott rajta sokáig, csupán pár pillanatig, mert Esme hirtelen és nagy hévvel a nyakába vetette magát.
Edward bátortalanul ölelte át, miközben Esme szavait hallgatta.
– Jó újra itthon látni, Edward! Már nagyon hiányoztál, mindannyiunknak!
Ekkor viszont becsukódott a bejárati ajtó, mire mind a hatan egyszerre néztek oda: Carlisle állt ott fáradt szemekkel, de mikor meglátta Edwardot, megdermedt.
Esme kibontakozott az ölelésből, így Carlisle még jobban szemügyre vehette eltűntnek hitt fiát. Egy pillanat alatt előtte termett, majd fáradt szemei haragosra váltottak.
– Nem akarod tudni, hogy merre jártam?
Edwardot teljesen meglepte ez a kérdés. Mi tagadás, egyáltalán nem erre számított a szemei által.
– De, persze…
– Belláéknál!
Edward Bella neve hallatára idegesen kapta fel a fejét; érezte, hogy az adrenalin szintje az egekbe szökik; agyát elborította a félelem, miért is járhatott náluk.
– Belláéknál? – Alice hangja csendes volt, mégis tapintani lehetett belőle a féltést.
– Igen – felelte Carlisle, le sem véve szemét Edwardról. – Tudsz róla, hogy Bella kórházba került?
Edward bólintott.
– És azt is tudod, hogy miért került oda?
– Nem, Alice nem volt hajlandó elmondani.
– Én is ezt tettem volna a helyében! Azért került oda, mert olyasfajta lelki megrázkódtatás érte, amit nem sikerült kellőképpen feldolgoznia, és amiért annyira legyengült és kimerült, hogy végül kedden elájult nálunk. Bevittük a kórházba, és csak pénteken tért magához! Bár hétfő reggel már kiengedtük, mégse lett jobban. Ugyan kigyógyult a megfázásból, amit úgy szedett össze, hogy egész éjjel, mikor elhagytad őt, a földön sírt, a lelke még mindig nincs rendben. Most Charlie hívott oda, mert nagyon rosszul lett Bella. Odamentem, és nem akartam hinni a szememnek! A mindig vidám, mosolygós Bellának most karikásak voltak a szemei, amiket alig tudtam észrevenni, mert olyannyira fel vannak duzzadva a szemei, és olyan vörösek! Ha mindez nem lenne elég, nem tud rendesen étkezni, ráadásul olyan sápadt, mint mi, és egyfolytában sír! Most pedig lázasan fekszik a szobájában, és remélhetőleg sikerült már álomba sírnia magát. Csupán így érzi magát. Ilyen nyomorultul. Hogy voltál képes elhagyni őt? Hogy mondhattál neki olyat, hogy becsapott téged? Ő hogy lett volna rá képes? Ugyan, Edward, ennyire naiv te sem lehetsz! Hiszen te ismered közülünk a legjobban! Mit hittél?
Edward úgy érezte, menten látnia kell Bellát. Nem érdekelték Carlisle kérdései, hogy mindannyian válaszokat akarnak tőle, ő minél előbb Bellánál akart lenni, hogy megnyugtassa, az egész egy ostoba félreértés volt a részéről, és hogy ezentúl sose fogja elhagyni őt. Hogy maga mellett tudhassa a lányt, hogy átölelje, megcsókolja, és megnyugtassa!
Jasper viszont megérezte Edwardon mindezt, így közelebb lépett hozzá, majd erővel lenyomta őt a kanapéra. Mindkét vállát erősen markolta, hogy ne tudjon szabadulni.
– Most hagyd békén! Előbb válaszolj a kérdéseinkre és a miértekre, utána láthatod őt.
– Nem. Edward legközelebb csak holnap reggel láthatja Bellát! Tekintsd úgy, mint egyfajta büntetést.
Edward kétségbeesett pillantással nézett Esmére, de az nem nézett rá, helyette elmeredt gondolataiba. Bellán gondolkodott és azon, hogyan képes ennyire megviselnie a lányt Edward eltűnése. Végül megrázta a fejét és közelebb lépett Edwardhoz.
– Nos, halljuk a történetet! – mondta, mikor már mindenki elhelyezkedett.
Senki nem ült Edward mellé, mindenki szembe ült vele. Csupán Jasper állt még mindig a fiú háta mögött, kezével folyamatosan a fiú vállaiba kapaszkodva.
Edward sóhajtott egyet, majd belekezdett.
– Aznap éjjel beszélni akartál velem, Carlisle, így miután hazakísértem Bellát és megvártam, míg Charlie is hazaér, rögtön visszajöttem. Akkor előálltál Esmével együtt azzal az ötlettel, hogy talán ideje lenne Bellát is átváltoztatnom. De én nem akartam ezt, és mivel amúgy se a szívem csücske ez a téma, így jobban kiborított, mint vártam volna. Ezután felkerestem Alicet és Jaspert, hogy kikérjem a véleményüket ez ügyben. Miután szomorúan tudomásul vettem, hogy ők is ugyanígy látják a dolgot, elmentem Emmetthez és Rosaliehoz is. Emmetten még nem is lepődtem meg, de mikor Rose is azt mondta, hogy hagynom kellene neki is beleszólást, összeállt bennem egy kép. Volt egy elméletem, és miután elmentem Bellához ebben a feldúlt állapotban, rákérdezett, hogy mi történt. Elmondtam, hogy beszéltem veletek, mire ő félve rákérdezett, mit mondtatok. Akkor pedig még jobban megerősített az elméletemben.
– Elmondanád végre, miféle elméletről is beszélsz? – kérdezte Rosalie csípősen.
– Azt hittem, hogy szövetkeztetek ellenem Bellával, hogy majd együttes erővel rábeszéljetek arra, hogy változtassam át Bellát. Ostobán azt hittem, hogy képes volt megtenni ezt, pedig tudhattam volna, hogy ő sose lenne ilyenre képes.
Döbbent csend állt be a szobába. Edward várta a reakciókat, de azok csak nem jöttek. Mikor már kínosan sokáig volt csend, úgy döntött, hogy folytatja.
– Akkor elbúcsúztam tőle, és lehetetlen dolgokat vágtam a fejéhez. Az erdő felé vettem az irányt, amit kissé megritkítottam. Napokon keresztül futottam, megállás nélkül, és fogalmam sem volt, merre is tartok tulajdonképpen. De nem érdekelt. Nem foglalkoztam vele, csak azt láttam magam előtt, hogy minél előbb a lehető legtávolabb kell érnem. Végül mégiscsak megálltam egy rétnél, mert annyira lenyűgözött a látványa. Egészen addig voltam ott, míg hétfő hajnalban Alice meg nem érkezett.
Esme, Alice, Rosalie, Carlisle, Jasper és Emmett is mind csendben voltak. Próbálták megemészteni mindezt, és felfogni a miérteket. De ez csak nem sikerült teljes sikerrel.
– Még mindig nem értem, hogy feltételezhettél Belláról ilyesmit.
Esme hangja fájdalmasan csengett. Odament Edward mellé, majd leült mellé. A fiú felé fordult, miközben felelt.
– Elvakított az önfejűségem. Félreértettem a reakcióját. Mikor rádöbbentem minderre… hát az borzalmas volt.
– Akkor miért nem jöttél már hamarabb haza? Miért kellett Alicenak haza cipelnie?
– Mert féltem.
– Mégis mitől?
– Hogy hogyan fogtok reagálni. Ami azt illeti, Bella reakciójától még mindig félek.
– Ha elé mersz állni és elmeséld neki mindezt, biztos megérti. Nem az a fajta, aki nem tudná megbocsátani még ezt is. Annak a lánynak hatalmas szíve van. És az a hatalmas szerencséd van, hogy ennek a hatalmas szívnek te állsz a közepén és te töltöd ki a legnagyobb részt benne.
Edward lehajtotta fejét. Nem bírt senkinek sem a szemébe nézni, még azok után sem, hogy mindent elmondott. Hogy tisztázott mindent. Érezte, hogy Jasper lazított azon a fojtogató fogáson, mellyel mindeddig a vállába kapaszkodott. Megpróbált beleolvasni a többiek gondolataiba, de mindegyikben ugyanazt látta: mindenki próbálta megemészteni a híreket, összerakni a kirakós darabjait.
Sóhajtott egyet.
– Mikor hagytad ott Belláékat, Carlisle? – kérdezte aztán.
– Hajnaltájt.
– És hány óra van most?
– Reggel fél hat.
Edwardon lázas izgalom lett úrrá. Ezt Jasper is megérezte, mire levette róla a kezeit, majd odasétált Alice mellé, átölelte derekát, végül pedig megszólalt.
– Mire vársz? Menj már!
Edward Jasperre emelte tekintetét. Hitetlenkedve meredt a boldogan mosolygó szempárba. Ránézett Alicera is, aki ugyanúgy állt Jasper mellett, mint maga a fiú.
– Ugye nem baj, ha… akkor…
– Edward! – Szólalt meg Carlisle, majd egyik kezét Edward vállára tette. – Nem hiszem, hogy Bella túl sokat aludna. Velünk most ne törődj, sokkal inkább azzal, hogy hogyan fogod megmagyarázni neki mindezt. Ha ő megbocsát, nyert ügyed van velünk szemben is.
Edward bólintott, majd egy gyors köszönéssel kifutott a szobából. Kiszaladt egyenesen a szabadba, majd Belláék felé vette az útját.
Remélem, hogy megbocsát. Ha nem bocsát meg, én nem is tudom, hogy mit teszek. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy megbántottam őt. Főleg, hogy egy kisvárosban élünk. Bár tudom, hogy nincs semmiféle mentség arra, amit elkövettem, mégis reménykedem benne, hogy meg fog bocsátani. Ha így lenne… én örömtáncot járnék! Hiányzik, őrülten. Szeretem, mint senki mást. Szükségem van rá, mint az embereknek a levegőre.
Edward észre sem vette, máris Belláék háza előtt találta magát. Charlie éppen akkor szállt be a járőrautójába, mikor odaért a házhoz. A Bella ablaka előtti álló fán pihenve figyelte, amíg elhajt, majd eltűnik a sarkon. Utána odament a lány ablakához, végül egy macska ügyességével ért földet szobájában.
Lassan közelebb sétált az ágyhoz, ahol Bella aludt. Ahogy szemügyre vette, látta, hogy valóban nagyon rossz bőrben van. Pont úgy nézett ki, ahogy Carlisle leírta neki. Fájó szívvel nézte a lányt.
Bár nem akarta felkelteni álmából, akaratlanul is hozzáért a lány kezéhez. Az nem volt olyan meleg, mint amilyen szokott lenni, és ez megrémítette őt. Ám nem tudott teljes mértékig erre a tényre figyelni, hiszen ekkor Bella kótyagosan kinyitotta szemeit és a fiúra szegezte tekintetét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés