Gondosan becsomagoltam a negyedik szendvicset is. Ennyi remélhetőleg elég lesz Charlie-nak a közel négy-öt órás útra. Igazából mást nem is nagyon tudok. A hely nevét ahova megy nem sikerült megjegyeznem - legalább tíz szótagból
áll -, és arról sem volt sok fogalmam, hogy miért megy. Valami hatalmas rendezvény lesz rendőröknek, kocsibemutatóval, konferenciával, meg ilyenek. Persze csakis Edward hibája, hogy másra nem emlékszem. Amikor egy hete Charlie
bejelentette, hogy elmegy, előzőleg az egész napot Edwarddal töltöttem. Szokás szerint fantasztikusan éreztem magam, és - ahogy mostanság lenni szokott - már nem csak a félbehagyott mondatai, talányai foglalkoztattak. Egyre gyakrabban nem hallottam, amit az emberek nekem mondanak, mert emlékeimbe merültem. Arcáról, hajáról, szeméről, bőréről, mondatairól, de talán leginkább cselekedeteiről merengtem. Így hát nem csoda, hogy amikor Charlie előadta, hogy elutazik ilyen kevés dolog maradt meg bennem. Leginkább csak az, hogy három napig nem lesz itthon. Az út hosszúságára is csak később kérdeztem rá, másra meg nem mertem, nehogy megsértődjön, amiért nem figyeltem.
Motorzúgást hallottam kintről. A szívem csak pár másodpercig vert hevesebben, mert aztán felismertem a rendőrautó hangját. Meg különben is, Ő mostanában ritkán jött kocsival, benzinspórolás céljából. Általában csak itt termett.
- Hahó! Bella, itthon vagy? - köszönt Charlie.
- Szia Apa! - mosolyogtam. - Készítettem szendvicset. A táskába tegyem?
- Igen, légy szíves! Olyan aranyos vagy! Micsoda szerencse, hogy itt vagy nekem! - Kicsit meglepett ez az érzelem kinyilvánítás, pont tőle. Egyáltalán nem volt szokása az ilyesmi. Bár Edward minél gyakrabban fordult meg nálunk,
Charlie annál többször hangozatta, hogy milyen nagy szükség van itt rám. Igazából ennek most már nem sok értelme volt. Ősztől fősulira megyek, és logikus módon nem Forksban.
- Volt ma valami érdekes? - érdeklődtem, bár nem hittem, hogy lett volna. Hiszen Forksban vagyunk! Ráadásul Charlie csak pár órája ment dolgozni. Hiába mondtam neki, hogy ha ebéd után indul, felesleges ma munkába mennie, rám se
hederített.
- Nem, semmi. Köszönöm! - mondta, mikor letettem elé az ebédre készített halat. Némán enni kezdtünk.

- Kicsim, valamit meg szeretnék veled beszélni - fordult felém immár a kocsi mellett. Volt egy sanda gyanúm, hogy miről lesz szó, és lám, nem is tévedtem. - Tudom, hogy ősszel egyetemre mégy, és azt is, hogy komoly vagy, és megbízható, de ismerem a mai fiatalságot. - Így jár az ember, ha rendőrfőnök az apja, gondoltam. - Szóval, Bella! Nem igazán szeretném, ha a távollétemben valami bulit rendeznél a házban, vagy mindenféle fiúkat hoznál fel ide...
- Apa! - kiáltottam felháborodottan. Azért ez nem volt fair. - Nem szoktam mindenféle fiúkkal lógni.
- Jó, tudod, hogy értettem. Edwardra gondoltam. Nagyon rendes fiú, de úgy érzem az a közel két év, mióta ismeritek egymást nem túl hosszú idő. És te még olyan fiatal vagy, nem szeretném, ha valami olyasmit tennél aminek nincs itt az
ideje. Úgy gondolom, az, hogy a kimenődet meghosszabbítottam, és nem szóltam egy rossz szót sem, hogy mindennapod együtt töltöd vele, elegendő engedmény. Úgyhogy kérlek, légy olyan érett, mint eddig! Jobban örülnék, ha nem jönne át. Pláne este! Sietek haza! - mondta és beszállt a kocsijába. Persze, persze, gondoltam. Szegény Charlie-nak fogalma sincs, mi folyik itt... Például, hogy mennyire nem számít milyen hosszú a kimenőm, mert Edward akkor jön ide amikor csak akar. Még integettem egy kicsit, majd fázósan elindultam a nyitva hagyott ajtó felé. Úgy tűnt, mintha valami elsuhant volna mellettem, de nem voltam biztos. Beléptem a házba, és épp a kabátom akasztottam fel, amikor valaki
elkapta a derekamat, és a bejárati ajtónak szorított.
- Szia! - mondta Edward és egy másodpercig hideg ajkát az enyémhez érintette.
- Hello! - mondtam kisebb szívmegállások közepette. - Charlie még két perce sem ment el, de te már itt vagy...
- Az lehet az oka, hogy már két órája nem láttalak! - és megint arra az imádott féloldalas mosolyra húzta a száját.

Ezen nevetnem kellett. Más emberek néha örülnek, ha két órát együtt töltenek, mi meg ennyit sem bírunk ki egymás nélkül. A suliban is folyton együtt lógtunk, utolsó évre nem csak a biológia, hanem a matek és az angol óránk is együtt volt. És mióta kitört a nyári szünet! Minden reggel a hintaszékben ült, mikor felébredtem. Időnként olvasott, vagy zenét hallgatott, máskor csak ült, és gondolkodott. Mivel Charlie ilyenkor már sosem volt otthon lejött velem reggelizni, tulajdonképpen a fürdőszobán kívül mindenhova velem jött. Az egész délelőttöt együtt töltöttük, aztán néha elvitt valahova ebédelni, vagy piknikeztünk, ha az idő engedte. Persze délután sem váltunk el egymástól, csak mikor Charlie hazaért. Én ilyenkor vacsoráztam vele, mosogattam, addig Edward is hazament, hogy néha a családja is láthassa. Ha aznap vadásztak, akkor csak reggel láttam viszont, ellenkező esetben mire befejeztem a vacsorát, legkésőbb mire lezuhanyoztam már ott ült a szobámban. Aztán beszélgettünk, vagy épp csak feküdtünk az ágyban és élveztük a másik közelségét, illatát. Furcsa, hogy már majdnem két éve ismerjük egymást, de még mindig volt bőven miről beszélnünk, mit kérdeznünk. Végül én általában elaludtam. Hajnaltájt Edward ismét hazaköszönt, csak hogy átöltözzön. Ahogy azt a legelső alkalommal is tette. Majd visszatért és kezdődött minden előröl. Persze voltak különleges programok, mint
például mikor egész nap a réten voltunk, vagy épp náluk vendégeskedtem. Ilyenkor Alice és Jasper, néha Emett is csatlakozott hozzánk. Egyre többet beszélgettünk, és én mind többet tudtam meg róluk. Alice-szal különösen jó kapcsolatba kerültem, nem csak a hasznos tanácsai miatt. Esme és Carlisle is mindig szívesen fogadtak. Egyedül Rosalie nem kedvelt kicsit sem, bár lassan kezdte megszokni a jelenlétem, és egyre ritkábban nézett rám azzal a dühös pillantással, mégsem szólt hozzám szinte soha.
Mikor Edward megtudta, hogy Charlie elutazik kitörő örömmel fogadta a hírt. Azt mondta remek ötletei vannak a "szabadnapjaimra". És én már nem is aggódtam a meglepetések miatt, mert amíg vele lehetek, mindegy, hogy közben hol
vagyunk, és mit csinálunk. Annyit mégis elárult, hogy ha nem zavarna nagyon, akkor azt a két éjszakát teljes értékűen nálam töltené. Bolond lettem volna nem beleegyezni.

- Azt hiszem, nem fog menni a program - mondtam most nagyban vigyorogva. - Biztos hallottad, Charlie nem szeretné, ha itt aludnál.
- Miért, eddig örült neki? - kérdezte Edward csúfondáros mosollyal. - Különben meg te hallottad, hogy mit mondott, én meg azt is, hogy közben, mit gondolt - jelentette ki fensőbbségesen.
- Na, és? Mire gondolt? - kíváncsiskodtam.
- Arra, hogy nem szeretné, ha én itt aludnék, de azért azt sem bánná, ha valaki vigyázna rád, ismerve téged. És akkor már inkább velem legyél, mint a kórházban.
- Szóval te fogsz rám vigyázni? Oké, én benne vagyok! - Közben behúztam Edwardot a nappaliba, és leültünk a díványra. Épp azon gondolkodtam, hogy megkérdezzem tőle, ma délutánra van-e már program ötlete mára, amikor felém hajolt.
- Tényleg borzasztóan hiányoztál! - mondta arcomat a két keze közé fogva, majd megcsókolt. Már nem úgy mint régen, egy apró érintés és kész. Már éppen kezdtünk volna belelendülni, mikor Ő elhúzódott tőlem. A kapcsolatunk elején ez igen sűrűn fordult elő, aztán én is meg tanultam fékezni magam, és mire már ismét nem tudtam kordában tartani vágyaimat, Edward akarta lett hihetetlenül erős. Persze ez nem zárta ki, hogy ilyesmi történjen, mint most.
- Ne haragudj - morogta, és aranyszín szeme dühösen megvillant. Gyanítottam, hogy magára dühös, de nem tudtam miért.
- Baj van? - Kezemet nyugtatólag a vállára tettem. Ő felemelte onnan és szájához szorította.
- Nem. Nem igazán, csak tudod nehéz - vallotta be. Ez meglepett. Eddig azt hangoztatta, hogy erősebb, és egyre jobban megy, meg ilyenek.
- Ne haragudj, legközelebb jobban figyelek, hogy neked könnyebb legyen - mentegetőztem. Bár azért kissé elszomorított, hogy előröl kell kezdenünk az egészet. - De - és kérlek, ne sértődj meg -, de most hogyhogy megint nehéz?
Úgy értem, a múltkor azt mondtad, hogy már megszoktad az illatomat.
- Megszoktam?! Nem Bella, megszokni sosem fogom. Egyszerűen eltompulok iránta egy kicsit, ha sok időt töltünk együtt.
- De hát akkor most mi a baj? Ne haragudj, de nem értem...
- Ha egyszerűen egy haverod lennék már rég nem lenne semmi baj. Mint ahogy már Jasper is könnyen bír veled egy légtérben maradni - mosolyodott el. Hát igen. Eleinte Jasperrel előfordult, hogy egyszer csak a beszélgetés kellős közepén kirohant. Alice valószínűleg előre látta, Edward hallotta a gondolataiban, ezért csak én ijedtem meg először nagyon. Később kiderült, hogy ilyenkor erős kísértést érzett, és inkább nem maradt a közelemben.
- De hál istennek nem csak a haverom vagy Bella! Így viszont... Sokkal közelebb vagyok hozzád, és jobban érzem az illatod. - Még mindig nem értettem, ennél közelebb is volt már hozzám, és akkor nem volt semmi baj. Láthatta rajtam, hogy mi a helyzet, mert folytatta.
- Tudod jó ideje már nem csak a társaságodra vágyom. És nem is csak a véredet kívánom... Napról napra feljebb törnek bennem az emberi érzések, vágyak. És a kettővel együtt nehezebb megbirkózni - jelentette ki, mintha valami nagy bűnt vallana be.
- Hát, ez számomra meglehetősen hízelgő. A véleményem pedig már ismered. Miattam nem kell, hogy bármit is elfojts magadban. Tudod, hogy szíves-örömest lennék én is... Gondolj bele! Már két évvel idősebb vagyok nálad!
- Bella! Azt hiszem beszélnünk kell, néhány nagyon fontos dologról! - jelentette ki. Hangja könnyed volt, de én éreztem benne, hogy nem tűr ellenvetést. És láttam a szemében a fájdalmat, amit viszont nem voltam képes elviselni.

Így történt, hogy néhány perccel később Ő a díványon feküdt, én pedig hátast rajta. Láttam, hogy valami nagyon foglalkoztatja, és szentül megfogadtam, hogy fel fogom vidítani. De előbb persze meghallgatom, miről akar beszélni. Hátha meggondolta magát átváltoztatás ügyben. Nem akartam sürgetni, úgyhogy ameddig nem kezdett beszélni a plafont bambultam, és egyenletes légzését figyeltem. Aztán végre megszólalt. Hangja komolyan és határozottan csengett.
- Bella! Nagyon kérlek, hogy most hallgass engem végig. Gondolkozz el azon amit mondok. Amiről beszélni szeretnék veled... ezekről nagyrészt már számtalanszor beszéltünk, és egyikőnk véleménye sem változott. Én most mindent
elmondok neked, mindent. Az összes érvem, ellenérvem, minden érzésem, gondolatom. Nagyon kérlek, hogy figyelj, és nem kell rögtön reagálnod rá, fontold meg jól amit hallasz. Hogy aztán többet ne kelljen ezeken a dolgokon
vitatkoznunk. - Rövid szünetet tartott, de hamarosan folytatta.
- Szégyen, de bevallom, hogy borzasztóan félek. Az ismeretlentől. Hiszen a vámpír ösztönökkel cirka száz éve együtt élek. Nem volt egyszerű, de megtanultam őket leküzdeni, hogy veled lehessek. Lehet, hogy pont ezek elfojtás a miatt
törnek fel bennem egyre erősebb emberi vágyak. És én félek ezektől. Mert korábban még sohasem éreztem ilyesmit, olyan emberi ösztönök, melyeket még nem tapasztaltam, és így azt hiszem leküzdeni sem tudok. De ha ezeknek szabad
folyást engedek, akkor félek, hogy a ragadozó ösztönök is újra feltörnek bennem. Belepusztulok a gondolatba is, hogy ha ez megtörténik, ha elvesztem a fejem, akkor bántani foglak. Bella, te folyton arra kérsz, meg engedélyeket adsz
nekem, hogy megharapjalak. Hogy te is olyan szörnyeteggé válj, mint én. Arra, hogy ez mivel jár majd még visszatérek, de előbb szeretném ha rájönnél: az hogy megharapnak nem egyenlő a vámpírrá válással. Ha odáig fajul a helyzet, hogy én képes vagyok téged megharapni, miből gondolod, hogy meg is fogok állni? Honnan tudod, hogy nem öllek meg? Mert egyszer képes voltam rá? De az egész más helyzet volt, és még akkor is borzasztóan nehéz volt abbahagyni.

Vámpír lévén nem alszom és így rémálmaim sincsenek. De emlékeim igen. Hosszú ideig folyton az járt a fejemben, milyen jó volt... és aztán az, hogy ha nem bírtam volna abbahagyni.... Tudom, hogy az akkor életedet mentette meg, de úgy éreztem magam, mint első alkalommal. El akartalak csalni, hogy aztán beléd kóstólhassak ismét. Persze addigra már túlságosan szerettelek, semhogy szánt szándékkal bántsalak. De ha elvesztem a fejem, nem tudom mi fog történni... Ha engedek az emberi ösztöneimnek, könnyen elveszthetem az uralma magam felett, és én ettől rettegek.
Megígértem, hogy arról is beszélek, milyen lenne ha... ha baj lenne, de abba tudnám hagyni. Akkor hirtelen megbánnád, hogy annyira akartad. Gondolj James harapására. És az biztos, hogy ha megtenném, de megállnék, utána már nem lennék képes kiszívni a mérgemet, és akkor te... De visszatérve, emlékszel a tűzre? Akkor elég hamar érkeztünk és csak a kezed lángolt, de te mégis majd belepusztultál. Ez nem sértés, én is éreztem ezt száz éve, és tudom, hogy milyen kibírhatatlan. Ha azzá válnál, ami én vagyok, akkor ezt a fájdalmat napokig kéne kibírnod, az egész testedben. Ez olyan kín Bella, amit senkiért, főként nem értem nem éri meg elvállalnod. És ha átváltoztál? Utána sem móka és kacagás az
életed. Egy darabig még élhetnénk itt, de akkor is magyarázkodnod kéne apádnak, hogy miért vagy mostanság olyan sápadt, miért nem eszel, miért változik a szemed színe. És eleinte az ösztönök pusztítóak. Carlisle engem első pillanattól az állatok vérére szoktatott, de mégis néha olyan nehéz volt megállni, hogy ne... És később nem is álltam meg. De a bűntudat még jobban gyötört. És aztán itt kéne hagynod Forksot, apádat. Sőt egy idő után a családoddal minden kapcsolatot meg kéne szakítanod, hiszen hogy magyaráznád, hogy negyven évesen úgy festesz mint húsz évvel előtte? Érted már? És rengeteg dologról amit szeretsz le kéne mondanod. Semelyikünknek sem volt senkije és mind
haldokoltunk, mikor átváltoztunk, de te élsz és virulsz. Neked élned is kell! És köszönöm, hogy meghallgattál, jó volt mindent elmondani. Ígérem, hogy ha te sem teszed én sem hozom fel többé ezeket a témákat - fejezte be végül. Pár percig csak némán hallgattam, azon gondolkoztam, amit mondott, de aztán megszólaltam.

- Nem számít. Már az elején megmondtam, hogy nem számít. Még mindig nem félek, mert szeretlek és bízom benned. De nagyon fáj, hogy szenvedni látlak, és bármit megtennék, hogy segítsek. Tény és való, nem gondoltam eddig bele, hogy ha megharapsz, nem biztos, hogy nem halok meg. Azóta nem gondoltam erre, mióta tudtam, hogy a harapástól vámpírrá válhatok. Magától értetődő volt számomra, hogy meg tudsz állni. És most is az. Lehet, hogy vannak szüleim, de nincs több jogom az életre, mint akkor neked volt. Viszont mindkettőnknek joga van a boldogságra. De amíg te szorongsz, mert féltesz magadtól, addig én sem tudok boldog lenni. A fájdalmat mondtam, bízd rám. Pontosan te vagy az akiért megéri vállalni. És tudom, hogy mivel járna utána az élet, de azt is vállalom, mert senki nem olyan fontos nekem, mint te. A madár kirepül a fészkéből, a szüleim elfogadnák, ha ritkán látnának. Kitalálnék valamit. Edward feltétel nélkül hiszek, bízom benned. Azt szeretném, ha nem fojtanád el az emberi ösztöneidet. Mint tapasztaltad én sem szoktam. Te magad mondtad, hogy nem szeretnéd, ha miattad bármiből kimaradnék. Hát akkor az ilyen élményekre is gondolj, ne csak iskolabálra, és mozikra. És ha feltör belőled a vámpír és megharapsz, csak még boldogabb leszek. Tudom, hogy meg tudnál állni. Biztosan tudom. És aztán pedig örökre együtt maradhatnánk.

Egy darabig csöndben hallgatott, meg sem moccant, azon rágódhatott, amit mondtam. Aztán végül megsimogatta fejem. Úgy döntöttem, hogy akkor ejtsük a témát, és csináljuk valami szórakoztatóbbat. Hasra fordultam, és fejemet a
mellkasára tettem. Most a hátamat simogatta, majd felemelte a fejem és megcsókolt. Kezdetben finom, majd egyre erősebben. Miközben egyre vadabbul csókolóztunk kezdtem érezni, hogy valóban feltört belőle a pasi. És nem tagadom jól
esett érezni, hogy úgy is kíván, nem csak a véremet. Kár, hogy ekkor megszólalt a telefon. Eszembe sem jutott, hogy felvegyem, de Edward megszakította a csókot. Pár másodpercig nagyon koncentrált valamire, majd hadarni kezdett.
- Billy Black az. Azt akarja tudni, hogy mit csinálsz, nem vagy-e velem. Ha nem veszed fel idejön. - Ekkor felugrottam és a telefonhoz rohantam. Semmi szükségem rá, hogy idejöjjön. Bőven elég, hogy kéthetente meglátogatja Charlie-t, és
ilyenkor mindig talál alkalmat arra, hogy kifejtse nekem, nem helyesli a kapcsolatomat Edwarddal.
- Halló?
- Bella? Itt Billy! - hallottam a mély, zengő hangot.
- Ó, szia! Nem hívtál régóta ugye?
- Nem, nem igazán. Talán megzavartalak valamiben? - Hát az nem kifejezés, épp sikerült elvonnom a pasim figyelmét, végre nem azon rágódott, hogy mi lesz, ha... Erre te felhívsz. De ezt mégse mondhattam neki.
- Ne haragudj! Csak tudod épp a fürdőszobában pakolásztam, nagytakarítást csinálok, míg Apa nincs itthon, hogy meglepjem. Igazán sajnálom, ha sokáig várakoztattalak.
- Dehogy, nincs semmi baj. Csak azért hívtalak, hogy minden rendben van-e? Charlie rendben elindult? Nincs szükséged semmire? Ha bármi baj van, minket nyugodtan hívhatsz! Esetleg, ha nincs semmi programod át is jöhetsz valamikor.
Jacob is biztos nagyon örülne. - Remélem, nem hallotta meg, hogy Edward az utolsó mondatánál felmordult...
- Persze, minden rendben. Azt hiszem Apától örököltem, hogy egyáltalán nem zavar a magány. Egyébként rendben elindult. Majd akkor hív, ha megérkezett a szállására. És köszönöm a meghívást, majd meglátom!
- Rendben. És Bella! Vigyázz magadra! - fejezte be jelentőség teljesen.
- Szia! - Ahogy letettem a kagylót a dívány felé fordultam.
- Szerencséd van, elhitte. - Aztán a sok komolyság után végre újra elmosolyodott. - Eddig sosem próbáltam olyasvalaki gondolataiban olvasni, aki telefon túlsó végén van. Nem hittem, hogy sikerülne. Bár meglehetősen erősek és
egyértelműek voltak a gondolatai. De azért, nem árt, ha bebiztosítod magad, takarítás ügyben. Eszébe jutott, hogy majd esetleg megkérdezi apukádnál a dolgot. - Hangjában és mosolyában egyaránt elégedettség bujkált.
- Nem gond, már délelőtt kitakarítottam a fürdőszobát - mondtam miközben helyet foglaltam az ölében. Ahonnan Ő villámgyorsan kikapott és maga mellé ültetett. Szépséges arcáról eltűnt a korábbi dicsőség, és most megint komoly volt.
Gyanítottam, hogy most folytatni fogja a beszélgetést. Pedig tudhatja, hogy úgysem jutunk dűlőre. Percekig csak a hajammal játszott, de én valahányszor meg akartam érinteni Őt, elkapta a kezem. Elhatároztam, hogy ezt még visszakapja
egyszer.
- Szerencse, hogy az előbb megszólalt a telefon. Magad is érezhetted, hogy milyen, ha csak egy kicsikét engedek ezeknek az emberi ösztönöknek. Talán haza kéne mennem. Az lenne a biztosabb, akkor minden rendben lenne, és nem
rettegnék attól, hogy kárt teszek benned. Most, hogy apád nincs itthon, egy percig sem kell attól rettegnem, hogy ránk törnek... Bella, Bella... Annyira sajnálom, hogy ilyen gyenge vagyok. Tényleg haza kéne mennem...
- Fejezd be! Igenis éreztem, hogy milyen, ha engedsz az ösztöneidnek, és követelem, hogy jobban is engedj nekik. - Elmosolyodott, de a szeme továbbra is szomorkás-komor maradt. - És jobb ha megszokod a helyzetet, mert szeptembertől
ez mindig így lesz. - Csodálkozva meredt rám.
- Edward, ugye nem gondoltad, hogy én hajlandó vagyok holmi kollégiumban lakni? Én saját lakást akarok, veled közösen. Ahol biztos senki nem zavarhat minket. - Meglepettségéből arra következtettem, hogy ez neki eddig eszébe sem
jutott. De aztán megtalálta a hangját.
- Szóval akkor velem jössz? - kérdezte végül. Na, ez meg engem lepett meg. - Erről is beszélni akartam veled Bella. Nem kell miattam feladnod az álmaidat, és azért mert én nem mehetek valami napsütötte város béli egyetemre, nem kell
neked is ott kornyadoznod egy hideg, esős helyen. Tudom, hogy mindenhova felvettek, ahova csak jelentkeztél.
- Azt mondod, nem kell miattad feladnom az álmaimat. Pedig folyton erre kérsz. Az én álmom, hogy örökre veled maradhassak, és minél több időt töltsünk együtt. És különben is... Miből gondolod, hogy én olyan sokáig mászkálhatok még
napfényben? Ne feledd! Nem igazán éri meg Alice ellen fogadni.
- Szóval te... Te együtt akarsz élni velem? Egy távoli városban, ahol senki, és semmi nem védhet meg tőlem? Tényleg egy kis félelmet sem érzel?
- Én csak attól félek, hogy elhagysz. És különben is, te folyton megvédsz magadtól. Sajnos...

Erre már felelni sem tudott. Nagy örömömre szolgált, hogy azért néha én is okozok neki meglepetést.

A nap hátralévő részében még sokat beszélgettünk, de az idő előrehaladtával egyre kevesebbszer merültek fel a kényes témák. Nagyon örültem, hogy kezd megint vidám lenni. Végül a biztonság kedvéért mégis kisuvickoltuk a konyhát.
Bár meglehetősen gyorsan ment, mivel mialatt én egyetlen polcot letöröltem, Ő mindent elmosogatott. Aztán este, míg én vacsoráztam, már arról beszélgettünk, hogy miképp jutunk saját lakáshoz. Ő is kezdte magát egészen beleélni a
dologba, sikerült legalább erről meggyőznöm. Azt mondta, valakinek vigyáznia kell rám. Bár igaz, hogy megtalálta a tervem egyetlen gyenge pontját is: a szüleim. Akik még semmit sem tudnak ebbéli elképzeléseimről. És nem biztos, hogy
ha tudnák, támogatnák, noha ők nem sokkal voltak idősebbek, amikor összeházasodtak. Lehet, hogy pont ezért elleneznék. De legalább Edwardot sikerült megfűznöm, utána Anyámék már egyszerű esetek.
Igaz, hogy a hangulata sokat javult, de én azért féltem, hogy mégis hazamegy. Nem igazán sikerült ellazulnom zuhanyzás közben, mert folyton azon aggódtam, hogy elmegy. Igyekeztem nagyon sietni, hogy megakadályozhassam.

Szerencsére mikor beléptem a szobába, még ott volt. Ez persze nem jelent semmit, lehet, hogy csak elköszön. Jobb lesz, ha biztosra megyek.
- Akkor itt maradsz, hogy vigyázz rám? - érdeklődtem remegő gyomorral, miközben elraktam a neszesszerem. Hihetetlen, mennyire féltem, hogy elmegy.
- Naná... - csibészesen elmosolyodott.
Ekkor már az ágyon ültem, ő pedig egyre közelebb csúszott hozzám. Kezét a vállamra tette, még közelebb húzódott, majd lágyan, lélegzetelállítóan megcsókolt. Szívem már megint félrevert, de meg sem lepett.
- Szeretlek - suttogta, miközben lehelete az arcomat csiklandozta, és én beszívtam ezt a fantasztikus, bódító illatot.
- Én is - válaszoltam alig hallhatóan, bár ő biztosan értette. Nem csoda, hogy beszélni sem volt erőm, hiszen az arcomat simogatta. Ismét közelebb hajolt, és megcsókolt. Ezúttal hosszabban, de megint el akart húzódni tőlem. Én viszont
most nem engedtem, karjaimat a nyaka köré fontam, és a hajába túrtam. Mostanság egyre gyakrabban tettem ilyesmit, ő pedig egyre később állított le. "Erre a szintre" ahogy Jessica mondaná, egyre gyakrabban jutottunk el, nem kis
örömömre. De az új érzések fényében féltem, hogy bármelyik pillanatban túl sok lehet neki. Vagy felpattan, és bocsánatkérések közepette elrohan, vagy rám támad. Utóbbival nem lenne semmi gondom, az előbbi lehetősége viszont
elborzasztott. Azonban ez sem akadályozott meg benne, hogy hajában túrva, még közelebb simuljak hozzá. Elrohanás helyett azonban átkarolt, hátamat, karomat simogatta, majd ledöntött az ágyra. Ez sem volt teljesen új, de tanultam a
korábbiakból, és nehezemre esett ugyan, de elszakadtam tőle:
- Edward! Ha nem... Ha nem vagy biztos... - kezdtem rekedt hangon. Először nem is jutott eszembe mit is akartam mondani, hiszen amint megszólaltam rám nézett gyönyörű, arany szemeivel. Annyi mindent láttam abban a perzselő
szempárban, és olyan keveset értettem meg belőle. Nem tudtam, hogy a csalódottság, a vágy valóban ott ég-e benne, vagy csak én képzelem oda a kíváncsiság mellé. Végül mégis sikerült valahogy kinyögnöm, amit akartam. - Ha nem
vagy biztos, kérlek, inkább most állíts le. Később nem biztos, hogy menne. - Jó, ez mondjuk érdekesen hangozhatott az én számból. Hogy Ő ne tudna engem leállítani! Magát talán már nehezebben, és nem akartam, hogy megint aggódjon
és hazamenjen. Reméltem, hogy kihallja ezt is belőle. Tévedtem.
- Bella! Édesem! Nem kell semmit sem tenned, ha nem akarod. Nyugodtan szólhatsz, megértem... Sőt... Talán jobb is lenne, ha... Mielőtt elvesztem a fejem...
- Ne! - kiáltottam fel, mielőtt lelépett volna. Ez jól elrontottam. Vagy talán mégsem? Nem tűnt úgy, hogy nagyon mehetnékje lenne... - Nem! Mármint igen! Szóval én nagyon szeretlek, és mindenre készen állok, a tied vagyok és csak rajtad
múlik. Mindenre Edward, mindenre! Csak attól féltem, hogy te nem akarod, mert... Tudod... És gondoltam... - nem sikerült folytatnom, mert rám mosolygott, láttam a szemeiben, hogy most már mindent ért, és elkezdte a nyakamat
csókolgatni.
- Legyen több eszed, mint nekem! Küldj el, ha sok vagyok - mormolta még a nyakamba. Boldog voltam, hihetetlenül boldog. És nemcsak azért, mert aztán újra megcsókolt, hanem mert rám bízta a döntést. Korábban ilyet sosem tett, tudta,
hogy miképp döntök. Sőt, nem döntök, mit akarok. Olyan lenni, mint Ő... meg persze... De aztán már nehezemre esett ezen gondolkozni, mert közben ismét a nyakamat csókolgatta, és hideg kezével lassan a pólóm alatt kezdett simogatni... A szívem szokás szerint ki-kihagyott egy-egy dobbanást, és a vér őrült tempóban száguldott ereimben. Jólesett ilyen közel lenni hozzá, de minél közelebb volt, annál jobban vágytam rá, hogy még közelebb legyen. Nem sokkal később arra eszméltem, hogy szokásos követhetetlen gyorsaságával már megszabadított pólómtól. Úgy döntöttem viszonzom a szívességet.

Együtt jutottunk a csúcsra. Bár nincs hasonlítási alapom, biztos vagyok benne, hogy ahogy minden másban Edward ebben is tökéletes volt. A tökéletesnél is tökéletesebb. Földöntúli gyönyört, örömet éreztem, sosem voltam még ilyen
boldog. Most már igazán egy pár vagyunk, és ráadásul semmi olyasmi nem történt, amitől Ő folyton rettegett. Mellém hanyatlott a párnára, és pont olyan rendezetlenül, össze-vissza kapkodta a levegőt, mint én. Egy darabig egymást
ölelve pihegtünk, aztán még éreztem, hogy hűvös ajkát a nyakamra tapasztja, majd - szégyen, nem szégyen - elaludtam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés