Rengeteg dolgot érzékeltem egyszerre amikor ismét kinyitottam a szemem. A szobában sötét volt, még csak nem is hajnalodott, de én láttam az esőt és hallottam is a kopogását a párkányon, tisztábban, mint valaha. Pontosan ki tudtam venni a szobámban minden bútor körvonalát. Így az sem okozott gondot, hogy tökéletesen jól lássam Edwardot, aki az ágyam végében ült. Ezúttal nem csak láttam: ilyen távolságról is jól hallottam a légzését, de ami még jobb volt, éreztem az illatát. Mikor felültem meglepően könnyedén, gyorsan mozogtam. Meglepően, de nem szokatlanul. Kezdett tudatosulni bennem, hogy megtörtént, amire oly régóta vágyok. Vége és egyben kezdődik is. De nem bántam meg, nem érzetem szemernyi kétséget sem, örültem, hogy így volt. Kicsit ugyan féltem, hogy mi lesz ezután, hogy fogok magyarázkodni Charlie-nak, de elsősorban boldog voltam. Hallottam, hogy Edward mélyebb lélegzetet vesz, mondani akar valamit, újra rápillantottam. Ragyogó szemébe néztem: sötétebb volt, hamarosan vadászni fog. Vajon már én is vele tarthatok majd? Szája szegletében mosoly bujkált.
- Tévedtem - csak ennyit mondott. Meg is ijedhettem volna: talán valami nem sikerült? De éreztem, hogy nyugodt, így én sem aggódtam. Csöndben vártam a magyarázatot.
- Tévedtem, mikor azt mondtam, nem lehetsz szebb. Nem hittem, de valóban még gyönyörűbb vagy, mint valaha. Azt hiszem, nagyon kell majd vigyáznom, nehogy lecsapjanak a kezemről! - mosolygott. Egyszerre, egyforma láthatatlan gyorsasággal húzódtunk közelebb egymáshoz. Miután összetalálkoztunk én kényelmesen elhelyezkedtem az ölében. Percekig csak néztem Őt, megfigyeltem minden apró vonást, különösen azokat, amelyeket eddig nem láthattam. És mélyen beszívtam illatát, melyet még édesebbnek, finomabbnak éreztem.
- Szeretlek! - Ez volt az első szó, amit új életemben kimondtam. A hangom kissé megváltozott, én legalábbis kellemesebbnek hallottam.
- Én is, mindig, örökre! - súgta. Korábban problémát okozhatott volna, hogy ezt meghalljam, de most olyan tisztán értettem, mintha hangosan beszélt volna. Végül ajkát előbb lehelet finoman az enyémhez érintette, majd istenigazából csókolni kezdett. Hosszú percekig nem eresztettük el egymást, immár nekem sem kellett levegőért kapkodnom. Azt hittem már tudom, milyen érzékien csókol, de be kellett látnom, tévedtem. Így, hogy minden apró rezzenését képes voltam érzékelni, minden egészen új, és még sokkal jobb lett. Bár azt hiszem nem csak erről volt szó. Hiába feküdtünk már le, Ő mindig nagyon vigyázott rám, még akkor este is uralkodni próbált magán. Most viszont már semmi bajom nem eshetett, így aztán szabadjára engedhette vágyait. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne teperjem le. Csak azért állítottam le magam, mert néhány dolgot feltétlenül meg akartam beszélni vele. És ha ezt tovább folytatjuk... Nem biztos, hogy hamar beszélgetésre kerülhet a sor.

- Meddig aludtam? - kérdeztem, mikor végül sikerült elszakadnom tőle. Kissé bosszús arca arra utalt, hogy most Ő sem beszélgetni szeretne.
- Majdnem egy órát - felelte végül. - Furcsa, hogy hamar átváltoztál, de sokáig aludtál. Bár te mindenben egyedi vagy. - Aztán arca elkomorodott. - Még mindig nem haragszol? Hogy érzed magad?
- Furcsa. Még furcsa, hogy mindent ilyen könnyedén meg tudok tenni, és ilyen jól érzékelek, de azt hiszem, meg tudom szokni. - Az első kérdésre nem is válaszoltam.
- És nem bánod? Nem utálsz? Nem haragszol rám, amiért annyi fájdalmat és szenvedést okoztam neked? - faggatott tovább. Mióta felébredtem, vagy meghaltam, vagy nem ist tudom hogyan hívjam, azóta most először gondoltam a korábbi fajdalmaimra. Régebben azt hittem, hogy ha majd visszaemlékszem rájuk, akkor csak nevetek majd, hiszen erős, és sérthetetlen vagyok. De nem így volt: ijesztően élénken emlékeztem szenvedésem minden pillanatára. Ettől függetlenül nem bántam meg, most hogy túl vagyok rajta pláne nem. Az viszont kezdett zavarni, hogy Edward még mindig nem hiszi el nekem, hogy örülök ennek.
- Egyedül azért haragszom, hogy folyton ezt kérdezgeted - jelentettem ki. Nem látszott, hogy megkönnyebbült volna a válaszom hallatán.
- Majd fogsz még haragudni. Mikor menekülnöd kell majd, mert hamarosan éhes leszel, és eleinte az ösztöneidet lehetetlen fékezni. Vagy mikor hazudnod kell apádnak, és aztán mikor el kell hagynod a családodat, akkor majd bánni fogod - morogta sötéten.
- Edward! Egyrészt már semmi értelme ennek a civakodásnak, megtörtént, én nem bánom. Másrészt pedig azért akartam ezt, mert örökre veled szeretnék maradni, és egy csak így lehetséges. Nem kell elhagynom a családomat, mert már te vagy a családom. Szeretném, ha végre te is elhinnéd, hogy megérte. Te vagy nekem a legfontosabb a világon. Viszont az örökös bűntudatod kezd bosszantani, mert én szeretnék boldog lenni, veled. De úgy nehéz, ha te folyton azt várod, mikor hagylak el. Ezen már rég túl vagyunk. Egyszer sem az örök fiatalság, a halhatatlanság, vagy a vérivás miatt akartam vámpírrá válni, hanem csakis temiattad! - tört ki belőlem. Ha még ember lennék, már egész biztosan ömlenének a könnyeim.
- Ne haragudj! Mindettől függetlenül én tudom, hogy előbb-utóbb eleged lesz ebből és akkor dühös leszel rám, amiért átváltoztattalak. Még csak nem is haldokoltál, úgy azért más lett volna a helyzet.
- Egyezzünk meg, jó? Nem tudsz olvasni a gondolataimban, de ígérem, hogy ahogy eddig is, mindig őszinte leszek veled. - Bólintott. - Ha valami zavarni fog, akkor szólok. Ha két hétig nem utállak meg, akkor soha többé nem fogod ezeket a kérdéseket feltenni. Jó így? - próbáltam higgadt maradni, csak annyira idegesített, hogy ilyen – most már- lényegtelen dolgokon vitatkozzunk, hogy eléggé nehezen ment.
- Két hét alatt képtelenség mindent megtapasztalni...
- Komolyan, már annyira mondogatod ezt, hogy kezdem azt hinni, te akarsz elmenni. Hogy megbántad. Mármint abban az értelemben, hogy nem akarsz velem maradni - mondtam. Ez a gyanú már felmerült bennem, de mindeddig nem vettem komolyan. Nagyon rosszul esett volna, ha így van.
- Hiszen tudod, hogy te vagy számomra a legfontosabb a világon, és még ha elvileg halhatatlan vagyok is, belepusztulnék ha el kéne hagynom téged. Csak nem akarlak magamhoz láncolni. Képtelen vagyok megbocsátani magamnak, hogy bántottalak.
Éreztem, hogy őszintén gondolja, amit mond, így aztán csak annyit kérdeztem:
- Elfogadod az ajánlatom? - Egy darabig fürkészően nézett a szemembe, talán a gondolataimat próbálta kiolvasni.
- Elhiszed, hogy nem akarlak elhagyni, hogy örökké szeretlek? - kérdezett vissza végül. Azt hiszem, ezt próbálta eddig kiolvasni a fejemből, de mivel nem sikerült neki, kénytelen volt megkérdezni.
- Majd ha te elhiszed, hogy én nem bánom, és örökké veled akarok élni, mert mindennél fontosabb vagy nekem. - Bólintott. Akkor ebben sikerült megegyeznünk.
- Ez persze nem azt jelenti, hogy abban a két hétben folyton ezt kell majd kérdezgetned. Nyugodtan eltölthetjük hasznosabban is azt az időt - szögeztem le. Végre újra elmosolyodott.
- Van valami, amit már tegnap meg akartam kérdezni, csak elfelejtettem. Miért hallottad a múltkor a gondolataimat?
- Csak egyet hallottam. És azt szerintem csak azért, mert abban a pillanatban annyira rád figyeltem, annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy... ne haragudj, nem tudom szebben mondani, sikerült a te hullámodat is fognom. - Gyors válaszából arra következtettem, hogy ezt már korábban végiggondolta. Remélem mást is, mert volt még néhány kérdésem.
- Melyik képességem erősödött fel?
- Nem tudom, majd idővel kiderül. Egyelőre csak azt látom, hogy a szépséged megtriplázódott, pedig már eredetileg is büntetendően gyönyörű voltál, és hál istennek az illatod szemernyit sem változott - mosolygott.
- Akkor most triplán büntetendő vagyok? - kérdeztem kajánul. Még szélesebben mosolygott, és végig simított az arcom, aztán a nyakamon. Érintése észveszejtő volt, különösen most, hogy bőröm minden négyzetmillimétere érzékelte. De még meg akartam tudni valamit, így nem hagytam magam elcsábulni.
- Mikor... mikor kell majd először vadásznom? - Ettől az egy dologtól féltem egy kicsit. Leginkább attól, hogy valamit elrontok majd, vagy hogy a környezetemben lévőket fogom bántani. Megsejthette aggodalmam, mert kezét nyugtatólag a vállamra tette.
- Hamarosan, talán egy-két nap múlva. Időben elmegyünk majd, nehogy baj történjen. De nem hiszem, hogy bárkit is bántanál, te még most is túl emberi vagy ahhoz - mondta. Aztán megint megjelent arcán az az imádott féloldalas mosoly. - Van még kérdésed? Vagy - ahogy te mondtad - elkezdhetjük hasznosan tölteni az időt?
Úgy tettem, mint aki nagyon gondolkodik a válaszon. Edward egy darabig várt, aztán türelmét vesztve, két keze közé fogta az arcom, és újból csókolni kezdett.

- Na és van program ötleted mára? - kérdeztem jóval később. Bár az eső még mindig megállíthatatlanul zuhogott odakint, azért látszott, hogy már reggel van. Csak ebből sikerült érzékelnem az idő múlását. Mint mindig, ha Edwarddal lehetek, most is csak úgy suhantak az órák.
- Hát, én azt sem bánnám, ha egész nap ilyesmit csinálnánk - mondta, miközben megcirógatta meztelen vállamat. - De fontos feladataink vannak. Először is szeretnélek újra bemutatni a családomnak.
Erre a gondolatra, akár csak első alkalommal most is görcsbe rándult a gyomrom. Vajon mit fognak szólni a dologhoz Cullenék? Befogadnak majd, vagy betolakodónak tartanak? Utóbbit ugyan nehezen tudtam volna róluk elképzelni, azért mégsem voltam nyugodt. Azonban igyekeztem érzelmeim elrejteni Edward elől. Végre nem kínozza a bűntudat, és elfeledkezett minden problémáról.
- Rendben. És milyen feladatok várnak még ránk?
- Meg kell ismerned az új képességeidet, hogy megtanulhasd megfékezni és elrejteni is őket. Például legelőször még furcsa a futás, aztán teljesen természetes. Viszont gondolkodás nélkül, ösztönösen gyorsan fogsz mozogni, és ezt meg kell tanulnod kezelni. Charlie ma este hazaér, és addigra ezeket tudnod kell. Azt hiszem, hogy kicsit meglepődne, ha egy pillant alatt lerobognál a lépcsőn. Azt is elég nehéz lesz megmagyaráznod neki, hogy miért nem eszel - hangja tárgyilagos volt, ebből tudtam, hogy kicsit még mindig bántja a dolog. De Ő is próbálta ezt elrejteni előlem.

- A családod már tudja, hogy én...? - kérdeztem, miközben könnyedén bepattantam a Volvóba. Edward csúnyán nézett rám - a házban figyelmeztetett, hogy az utcán próbáljak emberi sebességgel mozogni, mert bárki megláthat -, most mégsem törődtem vele. - Mármint azt tudom, hogy Carlisle-nak elmondtad, de a többiek?
- Nekik én nem szóltam. Ettől még tudhatják, tudod, nekünk nincsenek titkaink egymás előtt.
- Meg, Alice úgyis előre látta.
- Igen, de ez még nem jelent semmit, nem látta előre, hogy mikor lesz. Bosszantotta is... Szerencsére ettől függetlenül még támogatott. - Most is a szokásos sebességgel hajtott, a házak elsuhantak mellettünk. Sok minden változott a legutóbbi autózásom óta. Hiába száguldoztunk, mégsem mosódtak össze a házak, mindent jól láttam. Még ennél is feltűnőbb volt az, hogy nem zavart a sebesség. Sőt egészen élveztem.
- Tényleg, ez már régóta foglalkoztat. Miért támogatta a kapcsolatunkat Alice? Nem mintha nem örülnék neki, csak nem értem. Tudta, hogy ha együtt maradunk, akkor előbb-utóbb átváltoztatsz, mégis mellettünk állt. Viszont mikor James harapása miatt vámpír lettem volna, akkor nem akarta, hogy az legyek. Később is mondta, hogy szerencse, hogy ki tudtad szívni a mérget.
Nem válaszolt. Nem értettem mire jó ez a titkolózás, sürgetően megböktem a karját.
- Jó oka volt rá - felelte vontatottan.
- Látott még valamit ugye? Valami olyasmit, ami meggyőzte.
- Igen - felelte Edward hosszú várakozás után. - Amikor utánad mentünk a reptérről, volt egy látomása. Elkéstünk, és azt hittük, hogy meghaltál. Aztán kiderült, hogy másodperceken múlott, és csak átváltozóban vagy. Látta, hogy később mindkettőnket rosszul érintette, hogy így történt. Hogy James tett téged vámpírrá.
Elgondolkoztam a hallottakon, sok mindent megmagyarázott. Aztán eszembe jutott, hogy ez az eredeti kérdésemre nem válasz.
- Már előtte is támogatta a kapcsolatunkat. Úgy, hogy tudta, mi lesz a vége. - Láttam rajta, hogy arra számított megelégszem előző válaszával, és elfelejtkezem erről.
- Nagy ritkán, de előfordul, hogy Alice nem csak látja az eseményeket, ha nem érzékeli is a szereplők hangulatát. Carlisle szerint ennek Jasperhez van valami köze. De igazából ez csak elmélet...
- És? - kérdeztem vissza. Nehogy már azt higgye, hogy ilyen félválaszokkal is beérem. Ha kell az örökké valóságig nyaggatom. - Mit látott, és mit érzett?
- Nem akarom elmondani - jelentette ki. Már a fák között jártunk, tudtam, hogy ha most nem szedem ki belőle az igazságot, jó darabig nem is fogom. Igaz megkérdezhetem Alice-t is, de én Tőle szeretném hallani.
- Miért nem?
- Mert még nem történt meg - vágta rá, és lezártnak tekintette a témát.
Támadt egy jó ötletem, amivel talán szólásra bírhatom Őt. Úgy gondoltam, egy próbát megér.
- Ígérem, jól fogom viselni a dolgot, csak kérlek, mondd el! - Miközben beszéltem, a kezemet a combjára tettem. Figyeltem a reakcióját, kezei enyhén megremegtek, majd szorosabban markolták a kormányt. Sikerem volt, mert végre beszélni kezdett.
- Na, jó - sóhajtott fel. - Ha nem teszed ezt többé, mesélek.
- Mit nem teszek többé? - játszottam az ártatlant, miközben kezem - természetesen véletlenül - feljebb csúszott a combján.
- Ezt - felelte, egyik kezével elengedte a kormányt, megfogta a kezem, és visszatette mellém az ülésre. - Így nehezebb a vezetésre koncentrálnom, akármilyen jók is a reflexeim. Tisztában vagyok vele, hogy már neked sem árthat egy karambol, de én azért szívesen kihagynám. Tudod, szeretem ezt a kocsit, sok szép emlék fűz hozzá, nem szeretném összetörni. A magyarázkodásról nem is beszélve.
- Ha elmondod a teljes igazságot jó kislány leszek - incselkedtem. Elnevette magát.
- Én örülnék, ha valóra válna, de nem szeretném, ha úgy éreznéd valóra kell váltani ezt a látomást. Majd egyszer hozunk egy döntést, amitől függ, hogy beteljesül-e vagy sem - kezdte. Bólintottam, hogy értem miről van szó. - Szóval Alice látott minket, már te is vámpír voltál. És érezte, hogy nagyon boldogok vagyunk...
- Mit látott? - sürgettem ismét, mert tudtam, hogy megpróbálja eltitkolni ezt a lényeges tényt.
- Jaj, Bella! Muszáj? - csattant fel. Aztán végre elárulta. - Alice a mi... a mi esküvőnket látta, és azt mondta, közben olyan boldogságot érzékelt, amit nem hogy látomásban nem, még személyesen sem élt át.
Meglepett a válasz, de ugyanakkor örültem is neki. Persze eddig is reméltem, hogy egyszer összeházasodunk, viszont most, hogy Alice garantálta ezt, még jobban szerettem volna. Na és persze, az csak még boldogabbá tett, ahogy
Edward felvezette ezt: "Én örülnék, ha valóra válna..." Annyira gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, mikor parkolt le a házuk előtt.
- Megijedtél?- kérdezte gyengéden. Megráztam a fejem.
- Nem! Örülök neki! Csak meglepett, de szeretném, ha így lenne - motyogtam, de kerültem a pillantását. Kezével az állam alá nyúlt, és felemelte fejem, így kénytelen voltam a szemébe nézni.
- Tényleg szeretnéd?
- Igen - leheltem, miközben elmerültem, sőt elvesztem sötétarany szemeiben. Hosszú ideig csak nézett engem, talán azt latolgatta, komolyan gondolom-e.
Hirtelen kipattant a kocsiból, egy pillanat alatt az én ajtómnál volt, és kinyitotta nekem.
- Akkor erre majd még visszatérünk - vigyorgott rám. Lelkesen bólogattam, beleegyezésem jeléül. Közben Ő kézen fogott, és elindultunk, hogy újból bemutatkozzam a Cullen családnak. Aminek - reményeim szerint - egy szép napon én is tagja leszek. Mrs Edward Cullen, Bella Cullen - ízlelgettem magamban a hangzásokat. Edward láthatóan igyekezett elfojtani egy mosolyt. Lelki békém érdekében inkább nem kérdeztem semmit. Jobb, ha nem tudom meg, hogy olvasott a gondolataimban.

Már messziről hallottam, hogy mind a nappaliban vannak, és beszélgetnek. Így aztán mikor beléptünk nem lepődtem meg a díszfogadtatáson. Végignéztem rajtuk, arcuk különböző érzelmekről árulkodott. Láttam, hogy Edward is a reakcióikat méri fel, csak egy kicsit másképp. Esme és Carlisle kissé aggodalmasan vizslattak engem, Alice és - meglepő módon - Rosalie vidám üdvözöltek, mindketten szélesen mosolyogtak. Gyanítottam, mi lehet az oka Rosalie pálfordulásának: immár én sem vagyok ember, tehát, már nincs miért irigykednie rám. Azért elhatároztam, hogy alkalomadtán megkérdezem a dolgot Edwardtól. Jasper hitetlenkedve meredt rám, Emmett viszont kissé bosszúsnak tűnt. Mint mindig, most is Alice jött oda hozzám, és üdvözölt először.
- Bella! Hogy érzed magad? - kérdezte őszintén Carlisle.
- Köszönöm, remekül vagyok. Hála Edwardnak ma egyetlen baleset sem ért, és remélhetőleg soha többé nem is fog - viccelődtem. Hirtelen megéreztem, hogy Jasper felocsúdva meglepettségéből derűs hangulatot varázsolt a házba.
- Nagyon rossz volt? - fordult hozzám együtt érzően Esme, miközben beterelt mindnyájunkat a nappaliba. Szerencsére három hatalmas kanapé állt itt, így mind kényelmesen elfértünk. Jaspernek köszönhetően nem voltam zavarban, amiért mindenki engem bámult.
- Nem, nem igazán. Szerencsére nagyon gyorsan vége lett, alig egy napig tartott.
- Igen, mi is csodálkoztunk, mikor hallottuk, hogy jöttök - mondta Carlisle. Még mindig engem méregetett, és valami nagyon foglalkoztatta. Ezt Edward reakciójából is le tudtam mérni, mert mikor Carlisle-ra nézett arca elsötétült. Ezt is feljegyeztem kérdéseim gondolatbeli listájára.
- De nagyon örülünk neked, Bella! Nem tudom, hogy pontosan mikor, és miért történt, de nagyon bátor vagy! Szeretném, ha tudnád, hogy a családunk tagjaként tekintünk rád - mosolygott rám Esme bátorítóan. Nagyon jól estek a szavai, de reméltem, hogy azért nincs sok fogalma arról, mikor és hogyan történt a dolog. Lehet, hogy nem a szokásos értelemben, de ő mégis csak Edward anyja... És már úgy látszik úgy-ahogy az enyém is.
- Hogy érzitek magatokat? - folytatta aztán.
- Boldogok. - Mind meglepetten fordultunk Jasper felé, aki helyettünk válaszolt. Aztán részletekbe menően elkezdte kifejteni érzelmeinket. - Bellának még kicsit új a dolog, van néhány kétsége, de nem bánja, egyszerűen csak új neki ez az egész. A legerőteljesebben a boldogságot érzékelem, jobban, mint valaha. Edward is boldog, de bűntudata van, fél, hogy tönkre tette Bellát. Amikor megfeledkezik ezekről, akkor viszont rózsaszín ködben lebeg, hogy örökre maga mellett tudhatja azt, akit a legjobban szeret. Bocs srácok, de annyira erősek az érzelmeitek, nem lehet őket nem észlelni. - Edward kivételével az összes jelenlévő tátott szájjal bámult Jasperre. Ő azonban kissé dühösnek tűnt. Láttam, hogy keze ökölbe szorul, izmai megfeszülnek. Úgy látszik, nem csípi, ha helyette mondják ki az érzelmeit. Mindenesetre nem akartam, hogy kirobbanjon egy esetleg vita, ezért közelebb húzódtam hozzá a kanapén. Végigsimítottam a karját, és megszorítottam ökölbe szorított kezét. Rám nézett, és jól láttam, ahogy a haragot lassan felváltja benne a gyöngédség. Végül nem törődve azzal, hogy az egész családja körülöttünk ül, magához húzott, arcát a nyakamba temette,és éreztem, ahogy mélyen beszívja az illatom.
- Köszönöm - suttogta végül, szinte hangtalanul, még én is alig értettem. Carlisle megköszörülte a torkát, mire én ijedten néztem fel; egészen megfeledkeztem róluk. Ha még élnék, most egész biztos elvörösödtem volna.
- Bella! Először is, én is nagyon örülök, hogy a családunkban üdvözölhetlek - finoman elmosolyodott. - De attól tartok, most kicsit komolyabb témákról is beszélnünk kell. Ha Edward jól mondta, akkor édesapád ma éjjel érkezik haza.
- Igen, tegnap ezt mondta.
- Úgy vélem, a vámpír lét minden hátrányával tisztában voltál, amikor Edward megharapott. - Miközben beszélt, éreztem, hogy Ő megint elkomorodik, ezért újra megszorítottam kezét.
- Edward! Bella nem haragszik, higgy neki! - szólt közbe csendesen Jasper. Még mielőtt a megszólított válaszolhatott volna Carlisle folytatta.
- Szóval, Bella bizonyára tudod, hogy vadásznod kell majd, és azt is, hogy eleinte nagyon nehezen lehet megfékezni az ösztönöket. Édesapád valószínűleg nem díjazná, ha véletlenül elveszítenéd az uralmadat, és megtámadnád őt, vagy valaki mást. Tudom, hogy Edward vissza tudna tartani, egyrészt, mert jóval gyakorlottabb az ilyesmiben - melletted különösen megedződött -, másrészt mert a fizikai ereje minden bizonnyal még így is nagyobb valamivel a tiednél. De kötve hiszem, hogy édesapád annak jobban örülne, ha Edward egy pillanatig sem hagyna magadra. Ezért szeretném, ha megtennénk minden lehetséges óvintézkedést. Edward majd segít, hogy megismerd az ösztönöket, és alkonyatkor elmegyünk vadászni.
Az utolsó mondat hallatán ideges lettem, az egésznek ez a része volt számomra a legtitokzatosabb. De nem volt időm ezen merengeni, mert mellettem Edward már felpattant, és magával húzott.

A nap nagy részét a Cullen ház udvarán töltöttük, szerencsére már nem esett az eső. Edward különböző feladatokat adott nekem: először körbe-körbe kellett futkosnom. Az első néhány kör igazán fura érzés volt, de aztán egyre jobban élveztem. Persze az sem volt utolsó dolog, hogy se rosszul nem lettem, se el nem estem. A végén futott velem pár verseny kört, persze mindig lehagyott. Ezután viszont sokkal nehezebb feladatok következtek. Lassan kellett sétálnom, és azt kellett gyakorolnom, hogy finoman mozogjak. Például fűszálak leszedése volt a feladatom. Ez meglepően nehéz volt, eleinte akárhogy igyekeztem is, csomóstul téptem a füvet. Ekkor Ő azt javasolta, hogy meditáljunk, mire belőlem akaratlanul is kitört a vihogás. De mikor rájöttem, hogyan gondolja már sokkal jobban tetszett az ötlet.
Egymás mellett feküdtünk a fűben, és mindössze annyi feladatom volt, hogy figyeljek rá. Ő pedig lassan, megnyugtató, bársonyos hangon beszélt hozzám. Teljesen ellazultam, és utána már sikerült a fű tépdesése is.
Késő délután aztán visszamentünk a házba. Edward azt mondta, hogy mást már nem nagyon gyakorolhatok, ahhoz, hogy a legfőbb ösztönök felett uralkodni tanuljak emberek kellenének, az viszont túl veszélyes. A házba lépve Esme fogadott minket.
- Carlisle fél óra múlva ér haza, akkor mentek vadászni, hogy Bella egészen biztosan hazaérjen. Emmett és Alice is veletek tart majd - tájékoztatott bennünket, majd másodpercek alatt eltűnt a szemem elől.
- Van kedved addig feljönni a szobámba? - kérdezte Edward, száját csibészes mosolyra húzva. Válaszul nekilódultam, és felrohantam az első emeletre. Ott azonban utolért, elkapta a derekamat, felemelt és a levegőben forgatott. Hangos nevetésünkre Rosalie nézett ki a folyosóra. Mikor meglátott minket elmosolyodott és kilépett a szobájukból, majd egyenesen hozzám sétált.
- Hogy vagy? - Most, hogy nem dühösen nézett rám, még sokkal szebbnek tűnt. - Úgy láttam, nőttél pár centit, gondolom kinőtted néhány ruhádat. Ha van kedved valamelyik nap szívesen elmegyek veled vásárolni.
Először szóhoz sem jutottam, hiába tudtam az okát, annyira meglepett, hogy most ilyen kedves velem. Végül udvariasan megköszöntem a meghívást, és azt mondtam, majd megnézem, mire van szükségem. Rosalie bólintott, majd visszasétált a szobába. Éppen indulni akartam felfelé, amikor Edward ismét elkapott.
- Gyakorlásként lassan, emberi tempóban kell felmenned a lépcsőn. Különben nem lesz meglepetés - adta ki a feladatot. Dühösen fújtattam, aztán a meditációra gondoltam, na meg arra, hogy mi lehet a meglepetés. Vettem egy mély lélegzetet, aztán szépen lassan felsétáltam a lépcsőn. Ő már odafent várt.
- Oké, jöhet a meglepetés! - örvendeztem, mikor bosszantóan lassan felértem.
- Fáradj beljebb! - Szélesre tárta előttem a szobája ajtaját, arra gondoltam, az ajándékom ott lehet. De körülnéztem, és semmi szokatlant nem láttam. Minden úgy nézett ki, mint négy napja, mikor legutóbb itt jártam: a tengernyi CD, a lejátszó, a hívogató, fekete kanapé, és a gyönyörű kilátás, minden a régi. Felé akartam fordulni, hogy segítséget kérjek, de nem volt az ajtóban. Ekkor éreztem, hogy mögém lép, hátulról átkarol, majd orrával végigsimítja a nyakam. Megborzongtam, és persze képtelenség lett volna, hogy ne vegye észre. Megcsókolta a gödröcskét a nyakamnál, aztán a fülem mögött. Azt hittem, ott helyben elolvadok. Mikor meglepetésről volt szó valami kézzel foghatóra gondoltam, de ez is tökéletesen megfelelt.
- Hunyd le a szemed! - Lehelte csiklandozta a bőrömet, és én újra megborzongtam. Becsuktam a szemem, Ő pedig finom magával húzott. Éreztem, ahogy leül a kanapéra, majd az ölébe húz, végül pedig egymáson feküdtünk a kanapén.
- Most már kinyithatod - mormolta bele még mindig a nyakamba. Abban a másodpercben felpattantak a szemeim. Korábban nem hittem volna, hogy lehetséges, de még Edward fantasztikus közelségéről is megfeledkeztem, annyira lenyűgözött a látvány. Szerencse, hogy már nem volt szükségem oxigénre, mert azt hiszem jó ideig nem vettem levegőt.
- Ez gyönyörű, mesés, Edward! - mondtam, mikor végre szóhoz jutottam. A meglepetés nem más volt, mint egy nagy ablak, pontosan a kanapé fölött a tetőn. Ráadásul már egész sötét volt odakint, de szerencsére nem volt felhős az ég. Így tökéletesen láthattam a ragyogó csillagokat, melyeket úgy megszoktam még Phoenixben.

- Carlisle hazaért - szólalt meg jóval később Edward. - Ideje mennünk.
De nekem nem akaródzott felkelnem. Nem csak azért, mert nem akartam Tőle egy pillanatig sem elszakadni, hanem mert féltem a vadászattól. De nem volt választási lehetőségem: felült, majd könnyedén talpra állított engem.
- Minden rendben lesz - nyugtatott meg, aztán elindult.
Mikor lerobogtam a földszintre még csak Carlisle és Emmett volt ott. Utóbbi megint bosszúsnak tűnt.
- Mondd csak, már soha többé nem fogsz megbotlani lefele jövet? - fordult hozzám. Egészen meglepődtem, nem hittem volna, hogy emiatt mérgelődik.
- Ha nagyon szeretnéd legközelebb megpróbálok leesni, jó? - kérdeztem vissza, mikor megtaláltam a hangomat. Erre elmosolyodott, majd egész váratlan dolgot tett. Esetlenül magához ölelt.
- Ereszted el Emmett! - szólt rá játékosan Edward, aki Alice társaságában jött le a lépcsőn.
- Akkor hát induljunk is! - indítványozta Carlisle. - Szeretném, ha mindenki jól lakna, és Bella időben hazaérne.
Mikor kiléptünk a házból sajnálni kezdtem, hogy Jasper nem jött velünk. Úgy látszik, az izgalommal vegyes aggodalom kiült az arcomra, mert előbb Alice ugrándozott mellém, hogy bátorítóan megszorítsa a kezem, majd Edward is adott egy apró puszit az arcomra. Az erdő felé indultunk, néhány méter után futni kezdtünk. Egészen lenyűgözött a látvány, a különféle páfrányokban, kis virágokban gyönyörködtem, melyeket így futás közben is tisztán láttam. Carlisle hirtelen lefékezett, és mind követtük a példáját. Aztán gyorsan ismertették velem a folytatást.
- Őzekre, apróbb vadakra vadászunk, kezdetnek ez is elég lesz Bellának - kezdte Carlisle olyan halkan, hogy nagyon kellett figyelnünk, hogy értsük minden szavát. Hozzám fordult. - Nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni, miképp kell ezt csinálni. Majd ösztönösen érzed. Elsőre lehet, hogy nem tudod majd elkapni, de másodjára egész biztos menni fog. A lényeg, hogy kövesd a ragadozó ösztönt.
Még mindig elég kétségbe esett, és értetlen arcot vághattam, mert Alice, majd Emmett is magyarázni kezdett.
- A lényeg az, hogy nagyon figyelj. Hallani fogod, mikor jön valami, és persze a szagát is érzed majd. Ne figyelj arra, hogy halk légy, meg ilyenek, képtelenek vagyunk hangosan lépni. Ha megérzed, hogy közelít, akkor eredj a nyomába!
- Aztán meg úgyis tudni fogod, mit kell tenned. Ráugrassz és ihatsz is! - vigyorgott Emmett.
Megborzongtam, mikor erre gondoltam. Közben azonban már tudtam, hogy mikor itt lesz az ideje, nem fog gondot okozni, az, amiről Emmett beszélt...
- Rendben, de én Bellával maradok! - válaszolta Edward. Pedig én nem hallottam, hogy bárki megszólalt volna. Ahogy Carlisle mosolygó arcára néztem, már tudtam, hogy Edward az ő gondolatára válaszolt. Tehát szétválunk.
- Persze. Mindenki indulhat, de maradjunk közel egymáshoz, és fél óra múlva itt találkozunk. Utána mi még vadászhatunk, de Bellának sietnie kell. - Aztán már hátat is fordított nekünk, és eliramodott az ellenkező irányba. Alice és Emmett is követte a példáját, így hamarosan ketten maradtunk.
- Nem messze van egy apró patak, annak a közelében biztos találunk valamit. - Épp hogy befejezte a mondatot, majd Ő is futásnak eredt. Utána indultam, és minden erőmet összeszedtem, hogy utolérhessem. Meglepően hamar sikerült, úgyhogy éltem a gyanúperrel, hogy direkt lassított. De már ott is voltunk a patak közelében, és nem mertem megszólalni. Egy bokor mögött térdeltünk, pár méterre a víztől, amit csak jó indulattal lehetett pataknak nevezni. Néhány perccel később ismeretlenül is ismerős patadobogást hallottam.
- Jön valami - mondta jelentőségteljesen Ő. Bólintottam, és a hangra koncentráltam, önkéntelenül is azt próbáltam bemérni, hogy merről jön, és milyen messze van.
- Kettő valami - súgtam neki vissza, mert a közeledő zajból tisztán hallottam, hogy a dobogás kettős. Kérdőn nézett rám, de én már nem válaszoltam, mert úgy érzékeltem, hogy az apró patások nem lehetnek messzebb, mint tíz-tizenöt méter.
Amikor a két őz előlépett, elcsodálkoztam, hogy milyen pontosan sikerült bemérnem a távot, és az irányt. Ez lehetett az utolsó emberi gondolatom, azután már csak cselekedtem. Az annyit említett ragadozó ösztöneim vehettek rá, hogy csöndben várjak, míg a két állat a patakocskához ér, és inni kezd. Ezek hatására lőttem ki pillanatokkal később a rejtekhelyemről, és ezek miatt ugortam rá az egyik állat hátára, majd haraptam a nyakába, ott ahol az ütőeret sejtettem. Csak tompán érzékeltem, hogy Edward hasonlóan cselekszik mellettem, mert ezután már csak az ivásra tudtam koncentrálni. Éreztem a vér szagát, ami meglepő módon még most sem tetszett, de az íze annál inkább, mohón szívtam hát.

Pár perccel később némán indultunk vissza a megbeszélt találkozóhelyre, ráértünk, így emberi tempóban haladtunk. Edward végig engem vizslatott, tudtam, hogy azt próbálja felmérni, milyen hatással volt rám az egész. Nem lehetett könnyű dolga, mert magam sem tudtam, mit érzek. Végig ragadozóként, ösztönösen cselekedtem, nem gondolkodtam, hogy mit tegyek, hogyan. Természetes volt, mint ahogy az is, hogy egy állat vérét fogyasztom. Csak egyetlen egy pillanatig rendültem meg, amikor végeztünk, és magamhoz tértem a kábulatból. Rápillantottam a két ártatlan állat tetemére, és rossz érzés fogott el. De meggyőztem magam, hogy helyesen cselekedtem: jobb, mintha embert öltem volna, és húst azelőtt is ettem.
- Jól csináltad - szólalt meg váratlanul Edward. Hirtelen megtorpant, és engem is megállított. Pár másodpercig merőn nézett a szemembe, csak azután folytatta. - A szemed egészen világos, úgyhogy azt hiszem, nem kell ma már vadásznunk, vagy?
- Nem, nem. Ugye nem túl világos a szemem? Nem szeretném, ha Charlie-nak feltűnne.
- Meglepően hasonlít az eredeti színére. Csak egy árnyalattal világosabb, lehet, hogy észre sem fogja venni - nyugtatott meg, majd folytattuk az utunkat. Míg beszélt láttam, hogy az Ő szeme újra aranyló karamella színű lett.
Hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg, mindketten gondolatainkba merültünk.
- Még mindig nem bánod? Hogy érzed magad? Megértem, ha undorodsz tőlem... - Rá sem kellett néznem, elég volt a hangján hallanom, hogy megint előtört belőle a bűntudat.
- Cseppet sem bánom, tudod jól. Jasper is megmondta, tényleg nem haragszom, nagyon is örülök, hogy örökké veled maradhatok. Ez a vádaszat kicsit furcsa volt, ugyanakkor természetes is... Én sem tudom, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Csak abban vagyok biztos, hogy a vér szagát még most is utálom, ha rosszul nem is vagyok tőle, de az ízét nem...
Végig csendben hallgatott engem, és véletlenül sem nézett rám, de az utolsó mondatnál felkapta fejét.
- Most sem szereted az illatát? Persze, bizonyos szempontból ez nagyon hasznos, mert akkor talán az emberek iránt sem fogsz szomjúságot érezni, legalább is nem olyan mértékűt. De nagyon furcsa. Különösen úgy, hogy közben annyira ügyes voltál, ha szabad ezt a szót használnom.
- Kérdezhetek valamit? - Nem igazán tudtam mit reagálni a szavaira, de kérdéseim voltak bőven.
- Ügyes és kíváncsi - mosolyodott el Ő. Ezt én persze igennek vettem, úgyhogy folytattam.
- Miért... miért gondolod mindig azt, hogy haragszom, hogy megbántam, vagy hogy éppen undorodnék tőled? - Ezt képtelen voltam megérteni, akárhogy is igyekeztem. Tudtam, hogy magára miért haragszik, hogy mitől féltett, de azt nem foghattam fel, hogy miért nem hisz nekem, mikor milliószor elmondtam, mit érzek. Jasper kijelentése pedig megerősített ebben a hitben.
Úgy tűnt komolyan elgondolkozik a kérdésen. Ő ritkábban tett ilyet, mint én, így hamar elkezdtem türelmetlenkedni, csettintgettem az ujjaimmal, és Rá bámultam.
- Ügyes, kíváncsi és türelmetlen - mormolta inkább magának. Aztán már hangosabban kezdte magyarázni. - Remélem, nem gondolod azt, hogy én ezeket a dolgokat szeretném... Hogy elhagyj, meg ilynek. Csak épp ez tűnne természetes reakciónak, főleg a vadászat után. Persze, már megszokhattam volna, hogy te sosem úgy reagálsz, ahogy azt elvárnák, mindig meglepsz. És igazából rettegek tőle, hogy egy nap eleged lesz abból, amivé én tettelek. Bár nem tehetsz majd ellene semmit, de félek, úgy haragszol majd, hogy elhagysz. Ez az én legnagyobb félelmem. Hogy elveszítelek, hogy nem tudhatlak magam mellett, hogy nem vigyázhatok rád, nem gyönyörködhetem benned, nem érezhetem az illatod, és nem láthatom a szépséged. Mert visszavonhatatlanul, menthetetlenül, örökre beléd szerettem. Mivel nem olvashatok a gondolataidban, mindig meg kell kérdeznem, amitől tartok, különben beleőrülök. Csakhogy néha az sem elég, ha hallom a válaszod, mert nem tudom elhinni. Pedig hidd el bízom benned, épp csak ez valami rossz berögződés.
Képtelen voltam megszólalni, mert attól, amit mondott egyszerre lepődtem meg, érzékenyültem el, és kezdtem aggódni. Mióta együtt vagyunk, kimondta már rengetegszer, hogy szeret, én mégsem tudtam megszokni, mindig jóleső borzongás futott végig rajtam a szó hallatán. És most különösen, annyi őszinteséggel, érzelemmel mondta ki, hogy vámpír létemre a könnyeimmel küszködtem. Valamelyest jobban értettem már, hogy mit érez, de nem igazán örültem az új felfedezéseknek. Hiszen gyakorlatilag nem hiszi el, amit mondok. Akarja, de nem tudja, mert nem látja a gondolataim. Mintha bizony azokat nem lehetne manipulálni... Bár, talán, mert a legtöbb ember nem tudja, hogy olvasnak a gondolataiban, nem is rejti el azokat. És úgy tűnik Ő ehhez szokott hozzá, és csak azt képes elhinni, amit maga szed ki az emberek fejéből.
Még mindig nem tudtam megszólalni, de talán pont ezért támadt egy ötletem. Edwardnak mostanában sikerült egyszer-kétszer bepillantani a gondolataimba, akaratom ellenére. És ha én még akarom is, hogy sikerüljön neki, akkor megint belém láthat, és maga is meggyőződhet arról, hogy miként érzek. Nem volt sok dolgom, hiszen nem feleltem arra, amit mondott. Biztosra vettem, hogy már csak megszokásból is meg fogja próbálni a fejemből kiolvasni a választ. Csak annyit kell tennem, hogy a mondandómra koncentrálok. Közben éreztem, hogy a föld helyett most újra engem néz, fürkésző pillantásával.
- Szeretlek, és bármi történjék szeretni foglak. Nem haragszom, örülök, mert veled akarok élni örökké - ismételgettem magamban. Rápillantottam, és láttam, hogy egyre erősebben összpontosít rám, a gondolataimra, ezért aztán csak mondogattam magamban. Talán percek is elteltek közben, már megérkeztünk a kiindulópontunkhoz, mikor végre megszólalt.
- Én is. És igyekszem majd örülni is, jó? - kérdezte végül, miközben elém lépett. Végre megint mosolygott, én pedig újra képes voltam megszólalni.
- Akkor minden rendben. Tényleg mindent komolyan gondoltam! - Az utolsó szót külön kihangsúlyoztam, mire Ő csak még szélesebben mosolygott. Majd lehajolt, és megcsókolt. Ekkor azonban halk kuncogást hallottam, és mikor felpillantottam megláttam Alice-t és Emmettet, akiknek úgy tűnt tetszik a látvány. Aggódva sandítottam Edwardra, de inkább tűnt vidámnak, mint dühösnek. Ekkor futott be Carlisle is.
- Teljes a siker? - nézett ránk kérdőn. Alice és én lelkesen bólogattunk.
- Bella nagyon profi volt. Elsőre ment neki - büszkélkedett Ő, és közben átkarolta a derekamat.
- Én viszont még visszamennék, jó? - mondta Emmett.
- Persze, csak azért akartam találkozni, hogyha Bellának nem sikerült volna valami, akkor segíthessünk. - Emmett már ott sem volt. - Akkor menjünk haza!
Pillanatokon belül ő is eltűnt, Alice még gyorsan megölelt, majd távozott.

Mi is futásnak eredtünk, de én igazából még maradni akartam volna. Vagyis nem akartam hazamenni, féltem attól, hogy Charlie észrevesz valamit, féltem hazudni neki. Azt hiszem ez játszhatott közre abban, hogy nekimentem egy fának futás közben. Tulajdonképpen csak súroltam, bár a fa beleremegett, nem éreztem fájdalmat ezért nyugodtan futottam tovább. De Edward lefékezett, így kénytelen voltam megállni én is.
- Jól vagy? - aggódott értem.
- Persze!
- Hol ütötted meg magad? Nem fáj? - Közben egyre közelebb lépett hozzám, és vizsgálgatni kezdett.
- Éppen csak súrolta a vállamat. Tényleg nem fáj, éppen csak valami bizsergést érzek - bizonygattam, miközben a bal vállamra mutatattam. Erre Ő könnyed csókokat adott a vállamra, majd egyre feljebb, a nyakamra.
- Lehet, hogy mégis fáj - sóhajtottam. Elnevette magát, aztán kisimított egy hajtincset az arcomból.
- Csak te vagy képes még így is bajba kerülni - mondta még, aztán szenvedélyesen csókolni kezdett. Karjaimat azonnal köré fontam, és egészen hozzápréselődtem.
- Haza kell, vigyelek - motyogta, miután gyöngéden ugyan, de elhúzódott tőlem. Beleegyezően sóhajtottam, aztán futni kezdtünk. Pillanatokon belül a házuknál voltunk, bepattantunk a kocsiba, és Ő már indított is, süvítettünk haza. Csak ekkor érzékeltem, hogy mennyire elszaladt az idő.

Szerencsére Charlie még nem volt otthon, mikor megérkeztünk. Edward megígérte, hogy apám érkezéséig marad, csak a autóval állt pár utcával odébb, hogy ne legyen feltűnő. Én pedig nekiláttam, hogy vacsorát készítsek, közben végig beszélgettünk.
- Na, és rájöttél már, hogy nekem melyik tulajdonságom erősödött fel? - érdeklődtem.
- Hát az erdőben történteket tekintve azt hiszem, lehet, hogy mégis a baleset vonzósdi marad a különleges képességed... - incselkedett. Kihasználtam, hogy még nem szokta meg, hogy én is képes vagyok arra a hihetetlen sebességre, mint Ő. Az egyik pillanatban még a tepsit tettem be a sütőbe, a másikban már mögötte voltam, és váratlanul a hátára ugrottam. Egyetlen másodpercig meginogott a váratlan súlytól, aztán megtalálta az egyensúlyát. Nyakába csimpaszkodtam és előrehajolva a fülébe suttogtam.
- Szóval?
- Na, jó! Szerintem rengeteg minden van benned. Mindnyájunknak nagyon jók az érzékszervei, de úgy tűnik a tieid a legjobbak, hiszen előbb észrevetted, hogy két őz jön, mint én. Ez logikusnak tűnik, már életedben is jó megfigyelő voltál. De van valami más is. - Lekapott a hátáról, és szembe állított magával. Tekintete komoly volt. - Ember. Azt hiszem, azért van, mert annyira emberi voltál, hogy az is maradtál. Te biztos nem vetted észre, a bőröd, ha csak kicsit is, de melegebb, mint a mienk. És nem szereted a vér illatát, ami pedig mindnyájunkat úgy vonz, mint méhet a legédesebb illatú virág. Ha pedig már az illatnál tartunk, a te illatod még mindig olyan őrjítően jó, mint azelőtt, épp már csak nem félek, ha megérzem - mosolyodott el.

Charlie csak órákkal később érkezett meg. Addigra én már átvettem a pizsamám, és próbáltam nagyon álmos képet vágni. Most először én hallottam meg előbb, a rendőrkocsi hangját. Edward még adott egy aprócska csókot, aztán elviharzott. Aztán a kocsi megállt a ház előtt, tisztán hallottam az ajtó csapódását, a kulcszörgését.
- Bella? - suttogta apám halkan, hangja olyan messzinek tűnt, mintha nem napokkal, hanem hetekkel ezelőtt hallottam volna utoljára. Vártam egy kicsit, majd lehető legemberibb tempóban kimentem az előszobába.
- Szia Apu! Hogy érezted magad? Beteszem a mikróba a vacsorát! - Miközben beszéltem próbáltam laposakat pislogni.
- Nem kellett volna megvárnod! Majd holnap mesélek, én is álmos vagyok te is, menj csak aludni. Tényleg!
Azért én bementem a konyhába és elkezdtem melegíteni az ételt. Charlie utánam jött.
- Te nem is ettél belőle? Most sem kérsz? - csodálkozott, mikor látta, hogy az étel még érintetlen. Erről teljesen megfeledkeztem.
- Én már... már ettem korábban, melegszendvicset.
- Értem. Innentől igazán boldogulok egyedül is, menj nyugodtan aludni - mondta. Egy kicsit még toporogtam ott, de aztán jó éjt kívántam és felindultam a lépcsőn. Még egy botlást is sikerült eljátszanom, szerintem egészen jól.
A szobámba lépve kicsit sem lepődtem meg, hogy Edward az ágyamon ül. Azon viszont annál inkább, hogy remeg a visszafojtott nevetéstől.
- Mi olyan vicces? - kérdeztem élesen.
- Az a mű... mű megbotlás... Bella! Igazán... művészi volt - alig bírt beszélni, nagyon halkan ugyan, de végig nevetett. Durcás képet vágtam, és kiöltöttem rá a nyelvemet.
- Inkább azt mond meg, mit gondol Charlie - morogtam.
- Haza megyek. Charlie gyanakszik, furcsának talál téged, nem tudja mi, de érzi, hogy valami megváltozott benned. Megint ellenőrizgetni fog.
- Attól még maradhatnál! - Nem akartam, hogy elmenjen, most hogy még aludni sem tudok, fogalmam sem volt mit csináljak egész éjjel. - Te pontosan akkor megtudod, hogy be akar jönni, mint amikor ő kitalálja.
- Ha rá koncentrálok... De nem vagyok benne biztos, hogy az adott körülmények közt az menne. Immár semmi okom nincs rá, hogy ellenálljak neked - hangja csak egészen kicsit komorodott el, de megértettem belőle, hogy most nem fog itt maradni. - Hamarosan együtt élhetünk majd, csak mi ketten, ha még akarod...
- Persze! - vágtam rá, aztán leültem mellé, hogy még egy utolsó búcsúcsókot adjak neki, mielőtt elmegy.
- Reggel amint egyedül maradsz a házban én itt leszek - súgta a fülembe, és el is tűnt az ablakon keresztül. Beletelt néhány másodpercbe, míg magamhoz tértem, és eljutott az agyamig, amit mondott. Még lett volna egy kérdésem, ezért az ablakhoz rohantam.
- Edward! Várj! - Tudtam, hogy még hallja, amit mondok, de nem válaszolt. - Valamit még szeretnék kérdezni! Mégis mit... - Ekkor már meghallottam a lépcső nyikorgását, így gyorsan becsuktam az ablakot és az ágyamhoz rohantam. Igyekeztem alvást színlelni, és jól tettem, mert fél perccel később Charlie benyitott a szobámba.
Tudtam, hogy Ő ma már nem jön vissza, és halvány fogalmam sem volt mivel lehetne elütni az időt. Nem mertem kikelni az ágyból, féltem, hogy esetleg nem figyelek majd és apám közben újra benyit. Így aztán azzal töltöttem az éjszakát, hogy a ház különböző reccsenéseit, kattogásait hallgattam és próbáltam beazonosítani a forrásukat. Na meg, hogy azt számoltam hányszor ellenőrzött Charlie.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés