Egészen biztosan nem aludtam el, hiszen a vámpírok nem is alszanak! De mégis, valamiféle kábulatba eshettem az éjjel nagy unalmamban, mert reggel arra eszméltem, hogy hallom amint Charlie becsukja maga után a bejárati ajtót. Fogalmam sem volt, mit csináltam azelőtt, ha nem aludtam. Egészen a hatodik ellenőrzésig mindenre tisztán emlékszem, aztán homály... De Edwardnak semmi pénzért nem említettem volna ezeket, a furcsa dolgokat, mert még megijedne, ahhoz meg semmi kedvem sem volt.
Éppen csak felöltözni volt időm, már kopogott is az ajtómon.
- Gyere be nyugodtan! - szóltam ki neki, miközben kisimítottam a ráncokat a pulóveremen. Mire felpillantottam Ő már a hintaszékben ült. Odasétáltam, és kényelmesen elhelyezkedtem az ölében.
- Szia! Borzasztóan, elmondhatatlanul hiányoztál! - mormolta, miközben arcát a hajamba temette.
Aznap szerencsére sűrűn esett így szabadon mozoghattunk a városban. Edward fontosnak tartotta, hogy ugyanúgy menjek emberek közé, mint előtte. Egyfelől, hogy kerüljük a feltűnést, másrészt pedig azért, hogy megtanuljak uralkodni az ösztöneim felett. Utóbbi meglepően könnyen ment. Talán egy-két ember illatát találtam kellemesnek. De úgy voltam velük, mint a nagyon elszánt, erős akaratú diétázó a csokival: könnyedén ellenálltam. Nem éreztem olyan erősségű vonzalmat irántuk, mint Edward, vagy akár csak Jasper énirántam. Ez valószínűleg azzal állt kapcsolatban, hogy még mindig nem kedveltem a vér illatát. Viszont, hogy ezt mi okozta, azt senki nem tudta megmagyarázni. Pedig hogy igyekeztek! A Cullen család kedvenc elfoglaltsága lett, hogy ezt a különleges reakcióm megértsék. Szerencse, hogy nem említettem nekik, hogy éjszaka néha mintha elbóbiskolnék, mert még azt hinnék valami nem sikerült. Szerintem, ami az alvást illeti, nem is alszom, csak valami emberi megszokás alapján van, mint a légzés is. A vér illatát pedig azért nem szeretem most sem, mert emberi életemben annyira rosszul voltam tőle. Talán ezt is átmentettem.
A napok hihetetlen gyorsasággal peregtek, naná, hiszen Edwarddal tölthettem őket. Meglepő módon Carlisle - gyanúm szerint Jasper segítségével - rávette Charlie-t, hogy elmehessek velük kempingezni. Természetesen vadászni mentünk, és egész idő alatt okítottak. Az első számú lecke az volt, hogy fiatal, életerős állatokra nem támadunk. Az első vadászatom persze kivételes eset volt, sietnünk kellett, de ha nincs szükséghelyzet csak idős állatokat támadhatok meg. Valamint megtanultam, hogyan kell csoportosan elfogni egy grizzly-t. Mikor ezt említették, bevallom, megijedtem, de aztán ez alaptalannak bizonyult, egészen élveztem a vadászatot. Edward persze megtiltotta, hogy valaha is nélküle vadásszak. Ugyan ennek már kevés értelme volt, hiszen nem eshetett bántódásom, gondoskodása nagyon jólesett, így természetesen elfogadtam a szigorú parancsot.

Meglehetősen idegesen kavargattam a szószt a vacsorához. Az utóbbi időben igyekeztem minél kevesebbet együtt étkezni Charlie-val, de ma este muszáj volt vele vacsoráznom. A reggeliket ügyesen kikerültem a sokáig alvás álcájával, a vacsora már nehezebb volt. Általában bevált, hogy ha később értem haza, vagy azt mondtam, hogy én már ettem, Edwarddal. Ez néha teljesen igaz is volt, ha nem is úgy ahogy apám gondolta, de nem hazudozhattam folyton. Ezért aztán időnként kénytelen voltam vele enni. A saláták, tészták, amiket korábban annyira kedveltem a rémálmaimmá váltak; csak rágtam őket, rágtam és nyeltem, miközben legszívesebben kiköptem volna. Mindennek teljesen egyforma, gusztustalan íze volt, fel sem érhettek a jávorantiloppal!
Csakhogy Edward rám szólt, nem halogathatom tovább, el kell mondanom Charlie-nak, hogy közös lakásba akarok vele költözni, amint egyetemre megyünk. Bár nem értettem mi értelme ennek, ha nem egyezik bele, én akkor is megteszem.
De Ő ragaszkodott hozzá, hogy beszéljem ezt meg apámmal. Ezért most vacsorát főzök, és sajnos eszek is...
Éppen kivettem a húst a sütőből, amikor hallottam, hogy Charlie megérkezett.
- Bella? Itthon vagy? - kiáltott be.
- A konyhában! - feleltem vissza. Megszokásból kóstoltam meg a mártást, mielőtt lehúztam volna a tűzről, de rögvest meg is bántam: ugyanolyan borzasztó íze volt, mint a többi emberi ételnek.
Szép kis este elé nézünk - gondoltam magamban.
- Remek illatok terjengnek a házban, Bells! - Charlie besétált a konyhába és szintén belekanalazott a szószba. Úgy tűnt, neki jobban ízlik.
- Nemsokára készen lesz, mindjárt terítek is. Addig nyugodtan ülj le a nappaliban! - Miért, ó, miért mentem ebbe bele? De most már késő kihátrálni, egész biztos, hogy Edward itt fog hallgatózni, és pokolian dühös lesz, ha nem beszélek apámmal. Úgyhogy ha már lúd, legyen kövér alapon különösen kedves próbáltam lenni.

Néhány perccel később minden készen állt a vacsorához, vettem egy mély levegőt, mielőtt hívtam volna apámat. Csöndben kezdtünk enni, és én a tészta mellett azon is rágódhattam, hogy is tálaljam a témát. Figyelmem némileg elvonta az a meglepő tény, hogy a hús ízlett. Valami csoda folytán nem ehetetlen borzalom volt, mint a többi étel, az íze pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem.
Végül gondolatban átismételtem nem túl stabil érveimet, összegyűjtöttem minden bátorságomat, és megszólaltam.
- Apa! Szeretnék veled megbeszélni valamit... az egyetemmel kapcsolatban.
- Hallgatlak!
- Arról lenne szó... Szóval... - küszködve kerestem a megfelelő szavakat. Mintha nem a tökéletes beszéd kitalálásával töltöttem volna a délutánt. Pontosabban a fél délutánt... - Tudod, Apu, arra gondoltam, hogy nem igazán szeretnék kollégiumban lakni... - Hát ez nem volt valami fényes kezdés.
- De hát nem jöhetsz mindennap haza! Én nagyon örülnék neki, de ahhoz túl messze van az egyetem. - Aztán mintha hirtelen megvilágosodott volna, folytatta. - Saját lakást szeretnél, kicsim? Tudod, az elég sok pénzbe fog kerülni. Persze szívesen adok hozzá kezdő tőkét, de attól még drága. Bár Renée és Phil is biztosan támogat majd... De miért szeretnél egyedül élni? Nem lenne jobb a kollégium, ott biztos sok hasonlóan aranyos lánnyal élhetnél együtt!
Pedig már éppen fellélegeztem volna, hogy magától kitalálja a dolgokat, de nem. Vagy nagyon fárasztó napja volt, és nem esik le neki a tantusz, vagy csak nem akar rájönni miről is van szó. Erős gyanúm volt, hogy az utóbbiról van szó, és hogy ezáltal nem fogja megkönnyíteni a helyzetemet.
- Ehm... Hát nem egészen így van. Nem egyedül szeretnék élni...
- Vagy úgy! Keresel lakótársakat, és akkor osztoztok a lakbéren? Hisz az már majdnem olyan, mint a kollégium! Bár igaz, így válogathatnád meg, kikkel akarsz együtt lakni. – Most már egészen biztos voltam benne, hogy direkt adja az értetlent. Csak tudnám miért... Charlie lehet, hogy még mindig nem rajong különösebben Edwardért, de ilyesmit nem szokott csinálni.
- Igazából én... Edwarddal szeretnék egy közös lakást - nyögtem ki végül. Mikor felpillantottam rá láttam, és láttam milyen hihetetlenül dühös képet vág, nagyon örültem, hogy a barátom nincs itt. És hogy halhatatlan. Ellenkező esetben, hát...
- Isten... Mentsen! - szűrte fogai közt a szavakat. Az első szónál lecsapta a kést és a villát, a másodiknál pedig öklével csapott az asztalra. Aztán egészen váratlan dolgokat mondott.
- Ma beszélgettem Billy-vel. Nagyon csalódott vagyok Bella! Mesélt ugyanis valami olyasmit, ami rettenetesen felbosszantott és elszomorított. Persze nem hittem el, hallani akarom a te verziódat is.
- Hmmm... Igazán? Mégis mit mesélt? - Nem kellett volna hagynom, hogy Edward rábeszéljen erre a nagy apa-lánya beszélgetésre. Vagy legalább figyelmeztetett volna, hogy Billy bekavart...
- Azt állította, hogy míg nem voltam itthon, reggel horgászat előtt Jake-kel eljöttek, hogy meglátogassanak. De te nem voltál itthon...
- Igen, mondtam, hogy találkoztam Edwarddal, de akkor még nem haragudtál! - szúrtam közbe, bár sejtettem, hogy nem erről van szó.
- És amikor megkérdezték a szomszédot, hogy nem tudja-e hol vagy, akkor tudod mit felelt? Hogy elmentél, egy fiúval. Egy fiúval, akinek nagyon elegáns, ezüst autója van, ami egész éjjel a házunk előtt parkolt! - Az utolsó szavakat valósággal mennydörögte.
Én közben arra gondoltam, hogy Billy Black, és a cserfes szomszédunk is nagyon örülhet, hogy nincsenek itt. Jobban, mint Edward, mert ha jól tudom, egyikőjük sem halhatatlan. Ellentétben velem.
- De nem hozok elhamarkodott döntést Isabella! - Ha teljes nevemet használja, az már régen rossz. - Nem teszem. Pedig minden okom meglenne rá. Hiszen ez mindent megmagyarázna: a különös viselkedésed, hogy alig látlak itthon, és most ezt a lakás dolgot is. De előbb tőled szeretném hallani, mi is történt valójában. Szóval?
Eltöprengtem a lehetőségeimen, de igazából nem sok maradt.
- Igaz - suttogtam végül. - Edward itt aludt... - Ahogy majdnem minden éjjel is tette, azelőtt, gondoltam magamban. Bár Őrá az alvás szót alkalmazni nem a legpontosabb, és akkor este különösen nem illett rá a meghatározás, de ezt természetesen nem közöltem Charlie-val.
Vártam, hogy ordítson, hogy mérges legyen, de egyik sem történt. Mikor felpillantottam rá, aggódva méricskélt engem.
- Miért? Miért kellett ilyen elhamarkodott döntéseket hoznod? - kérdezte végül csendesen. Hirtelen hangulatváltozása megdöbbentett.
- Szeretem - mindössze ennyit feleltem.
- Bells! Ne ess a mi hibánkba! Ne kötelezd el magad túl hamar, ne hozz megfontolatlan döntéseket! - Egy csapásra világos lett a helyzet, Charlie attól fél, hogy hasonló sorsra jutok, mint ő... De ez nem történhet meg!
- Nem szeretném, ha összeköltöznétek azzal a fiúval. Korai lenne még - mondta hosszas hallgatás után. Felállt és elkezdte leszedni az asztalt.
- De én nagyon szeretem őt, Apu! Hidd el, kérlek! Szeretnék vele élni! - Néhány végtelennek tűnő másodpercig az arcomat fürkészte.
- Később visszatérünk rá - zárta le a témát. Visszafojtott dühvel kezdtem mosogatni. Attól, hogy az ő házasságuk olyan rosszul végződött, a mi kapcsoltunknak miért kéne tönkremennie? Amint Charlie leült a nappaliban a tévé elé, új sebességemben kezdtem mosogatni. Így aztán elég hamar végeztem.

A konyhából kiáltva kívántam Charlie-nak jó éjt, és kíváncsian lépkedtem fel a lépcsőn. Edward megígérte, hogy ma megvár vacsora után, hogy megbeszéljük a végeredményt. Hát, lesz miről beszélgetnünk...
- Szia, Édes! - hallottam meg halk, dallamos hangját ahogy beléptem a szobámba. Semmire sem esett vágytam jobban, mint megértően csillogó szemeibe nézni, és aztán odabújni hozzá.
- Érdekes volt, mi? - kérdeztem lehangoltan, miközben letelepedtem mellé az ágyra. Mellkasára tettem a fejem, Ő pedig szorosan átölelt.
- Az biztos. Az a szomszéd sose volt nekem szimpatikus, a Black-ekről nem is beszélve - morogta.
- De ugye azért élhetünk együtt?
- Van rá néhány évszázadunk, hogy kerítsünk egy közös lakást - viccelődött.
- És most? - nyűgösködtem.
- Most talán nem kéne... Tudod, nem szeretném még jobban kihúzni a gyufát édesapádnál. Amit fiúdként elronthattam nála, majdnem mind meg is tettem. És hidd el, bőven lesz még időnk együtt élni! Előbb-utóbb úgyis megunsz, ha nem költözünk össze, akkor lehet, hogy csak később lesz belőlem eleged.
- Tudod, hogy ez hülyeség. Az örökkévalóság nem is elég idő nekem veled! - Hitetlenkedve felhorkant, aztán végigsimított a gerincemen. Egész testemen kellemes borzongás futott végig. - Ha már itt hallgatóztál, mesélj! Mi gondol Charlie?
- Őszinte volt veled, Bella!
- Biztos, de azért azt nem hiszem, hogy minden egyes gondolatát ki is mondta.
- Na, jó. Nem igazán dühös, rád semmiképp, én már más helyzet vagyok. De nagyon aggódik érted, úgy érzi, túlságosan hasonlítasz hozzá, fél, hogy az ő sorsára jutsz. Vagy pedig, hogy én kihasznállak, mert olyan melegszívű, megértő, önfeláldozó és gondoskodó vagy. És ezen félelmeit erősíti meg, az amit a drága Billy-től megtudott - felelte megfontoltan Edward. - És ízlett neki a vacsora.
- Nekem is. - Nevetni kezdett. - Tényleg, a húsnak egész ehető íze van.
- Biztos, nem viccelsz? - komolyodott el. Rögvest meg is bántam, hogy megemlítettem ezt. - Vajon miért van ez...?
- Mondd csak... Tudja pontosan, hogy mi történt akkor éjjel? - Fogalmam sincs miért érdekelt, de kíváncsi voltam. Vagy csak el akartam terelni a szót a korábbiakról...
- Kötve hiszem, hogy ismeri a véres részeket is - somolygott megint.
- Tudod jól, hogy mire gondoltam!
- Persze. Nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy lefeküdtél velem, de abban reménykedik, hogy amikor a fiú először alszik a lánynál, még nem történik ilyesmi.
- Jól gondolta, nem? Csak ott a hiba, hogy az a bizonyos először itt alvás, már régen megtörtént - nevettem és közelebb simultam hozzá.
Néhány percig csak élveztük egymás közelségét, én, a magam részéről mélyen beszívtam Edward fantasztikus illatát. Tisztában voltam vele, hogy rengeteg idők lesz még együtt élni, de türelmetlen voltam. Nem akartam egyetlen másodpercet sem veszíteni a Vele tölthető időből, akkor sem, ha ez az idő végtelen.

- Én attól még veled fogok élni az egyetem alatt is. Legfeljebb Charlie nem tud majd róla - törtem meg a csendet.
- Miért hazudnál neki még többet? Többet, mint amennyit amúgy is muszáj lesz? - hangja megtört volt.
- Hogy veled lehessek. Lehet, hogy még nem vetted észre, de engem ez az egy dolog érdekel csak - feleltem nemes egyszerűséggel.
- Jaj, Bella! Egyezzünk meg, rendben? Most hagyd őt egy kicsit, komolyan gondolta, hogy visszatértek a témára... Ha mindketten lehiggadtatok, akkor megpróbálsz beszélni vele újra. Ha azután sem enged, én is megpróbálok hatni rá, de ha nem engedi, akkor hagyjuk. Jövő évben is össze lehet költözni - nyugtatgatott.
- Te nem akarod? - kérdeztem aggódva, fejemet kissé felemeltem, hogy lássam az arcát. Közben arra gondoltam, hogy ez az együtt élés nehezebb lesz mint gondoltam. Az elmúlt több mint két hétben nem is aludt itt egyszer sem, Charlie miatt.
- Buta Bella! Hogy is ne akarnám! Egyetlen vágyam, hogy mindig melletted lehessek, és vigyázhassak rád. Csak tudom, hogy rengeteg időnk lesz még, miért okoznál több és több fájdalmat apádnak? - gyöngéden magához szorított. Aztán egyik kezével a hajamat rendezgette, majd megsimította az arcom. Éppen lehajolt volna, hogy megcsókoljon, de ekkor hirtelen megdermedt.
- Ideje a fürdőbe menned - sóhajtotta. - Charlie gyanakodni kezd.
Kelletlenül tápászkodtam fel az ágyról, és kezdtem összeszedni a holmimat.
- Nem maradsz ma sem, igaz? - próbáltam nemtörődömséget színlelni, de nem sikerült, hangom szomorú volt.
- Az új helyzet fényében, még jobban akar vigyázni rád. - Bólintottam, aztán letörten indultam zuhanyozni. Teljes erőmből bevágtam magam után a fürdőajtót...
Edward tartotta magát ahhoz, amit megígért, így mikor visszaértem a szobám üres volt. Kicsit még rendezkedtem, aztán lefeküdtem az ágyamba, és szokásos esti elfoglaltságom végeztem. Nem tévedett, Charlie akkor éjjel is kétszer ellenőrzött, rettenetesen dühített vele. De viszonylag hamar aludni ment, így egyedül maradtam gondolataimmal, és a jól ismert hangokkal. Ezúttal azonban valami új hangot is meghallottam. Ütemtelen, de folyamatos dobolás volt.
Egyfelől idegesített, mert nem volt megnyugtató, megszokható ritmusa, de pont emiatt tetszett is. Azon agyaltam, mi is lehet ez. Nagyon reméltem, hogy nem valami rágcsáló a padláson... Aztán eszembe jutott, hogy talán a délutáni eső csepereg még mindig az ereszről. Ez a gondolat megnyugtatott, így - elvileg nem létező - álomba merültem.

A következő egy-két hét nyugalomban telt, Charlie nem hozta fel a témát, és Edwardnak tett ígéretem szerint én sem. Szerencsére továbbra is engedte, hogy vele töltsem az időm, noha hozott néhány újabb szabályt. Edward csak olyankor jöhetett át hozzánk, ha Charlie is otthon volt, és olyankor is vagy a nappaliban kellett lennünk, vagy a nyitott ajtajú szobámban. Csak utóbb derült ki, hogy apám időnként a munkából hazajárogatva ellenőrizte, nincs-e mégis nálunk Edward. Azt azonban nem tiltotta meg, hogy átmenjek Cullenékhez, bár felhívta Carlisle-t, hogy megkérje, figyeljen ránk. Néhány kellemetlen beszélgetéssel töltött perc után azonban Carlisle békén hagyott minket, így hát Edward szobája lett a menedékhelyünk. Lassan már jobban otthonomnak éreztem azt a szobát, mint a sajátomat. Sajnos az új ablak nyújtotta kilátást nem élvezhettem, Charlie legrosszabb szabálya miatt. Este egészen korán haza kellett érnem, és minden áldott éjjel ellenőrzött. Ennek legnagyobb hátulütője kétségkívül az volt, hogy minden este vele kellett vacsoráznom. Igaz ugyan, hogy a húsok egészen ízlettek, de a látszat kedvéért mást is ennem kellett, amik elnyomták az egyetlen kellemes ízt. Edward azonban azt tanácsolta, tartsam be a szabályokat, mert így van a legtöbb esélyem arra, hogy apám megbéküljön vele. Így aztán ettem... A korai hazatérés másik nagy hátránya volt, hogy korábban kellett vadászni mennünk, rövidebb ideig. De valahányszor elegem lett, a közös lakásra gondoltam és tovább tűrtem.

Aztán egy vasárnap, mikor Charlie épp horgászni indult - én meg örültem, mert onnan csak nem fog hazajárni, ellenőrizni -, betoppant Billy.
Még mindig rémesen dühös voltam rá, a pletykálkodása miatt. Mikor hallottam, hogy megjött elhatároztam, hogy észre sem veszem őt. Csakhogy Charlie keresztül húzta a számításaimat. Felordított, hogy menjek le és üdvözöljem Billy-t; tisztára, mint a dedóban. Vettem egy mély lélegzetet, és miközben lesétáltam a lépcsőn Edwardra, meg valami szép kis lakásra gondoltam - messze Forkstól, Billy-től, Charlie-tól és a szabályoktól.
Eszembe sem jutott az az apróság, hogy Billy tudja kicsoda valójában Edward. Bár, ha gondoltam volna is erre, semmit nem tehettem volna... Mindenestre, amikor - új természetemnél fogva halkan - leértem a lépcsőn, és hűvösen ráköszöntem, majdnem szívrohamot kapott. Hitetlenkedve meredt rám, érzésem szerint jó darabig levegőt sem vett. Akárcsak Charlie, ő is észlelte a változást, de ő az okát is tudta.
- Bella... - lehelte végül, mikor magához tért meglepetéséből. Aztán rádöbbent, hogy Charlie is ott van, és gyorsan rendezte arcvonásait. Apámhoz fordulva folytatta. - Hát, ha már pont most jöttem, tényleg nem bánod, ha veled tartok?
- Kifejezetten örülök! Elmegyek neked is kerítek felszerelést! Addig, Bella, kínáld meg valamivel Billy-t! - nézett rám szúrósan apám, mielőtt kilépett az ajtón.
- Hozhatok valamit? - kérdeztem minden udvariasság nélkül.
- Semmit - motyogta Billy. Aztán összeszedte magát. - Tudod, reméltem, hogy kettesben beszélgethetünk ma, ezért is jöttem, és hozattam magam egy szomszéddal ide, nem pedig a fiammal. Bocsánatot akartam kérni, amiért beszéltem Charlie-val és meg akartam magyarázni. Azért szóltam neki, hogy több ilyen ne lehessen, hogy vigyázzon rád. De látom már megtörtént, amitől meg akartalak védeni. - Újra hitetlenkedve végigmért. - Remélem, tudod mit tettek veled. És, hogy ez mivel jár. Én többé nem avatkozom a dolgaidba, te a hidegekhez csatlakoztál.
- Nos, ideje volt, hogy levedd rólam a kezed.
- Vigyázni próbáltam rád, meg akartalak menteni. De megelőztek, és az övéké lettél. - Egyre jobban belelendült, én pedig egyre sértőbbnek találtam szavait, és egyre dühösebb lettem tőlük. - Ugye azzal is tisztában vagy, hogy többé nem jöhetsz a rezervátumba?
Bólintottam. Arra gondoltam, ennyi áldozatot igazán megér Edward.
- És szeretném, ha többet nem jönnél a fiam közelébe se - tette hozzá. Ez már fájt. Jacob igazán jó barátom volt, és mindig remekül éreztem magam a társaságában. De nem tudtam igazán aggódni. Eléggé ismertem ahhoz Jake-t, hogy tudjam, ha akar, tudunk majd továbbra is találkozni.
Charlie ekkor tért vissza a házba, és pillanatok múlva indultak is. Nem integettem nekik: apró felhők úsztak csak az égen, félő volt, hogy a nap előbújik. És különben is, mostanság egyikük sem volt a szívem csücske.

Miközben felrobogtam a lépcsőn gondolataimba merültem. Bár ezek most már inkább akörül forogtak, hogy mit is vegyek fel a mai találkánkra Edwarddal. Így aztán eléggé meglepődtem, amikor az említett személyt a szobámban találtam.
- Későbbre vártalak - mondtam, de hangomban öröm bujkált. Odalépett hozzám, és egy könnyed csókot lehelt az ajkamra, mielőtt válaszolt volna.
- Unatkoztam, gondoltam hallgatózom egy kicsit, és lám, megérte.
- Billy iszonyúan kibukott, bár lehet, hogy te jobban tudod, mint én...
- A gondolatait hallgatva, szívesen láttam volna az arcát - helyeselt. Aztán kicsit elkomorodott. - De bizonyos tekintetben igaza is volt.
- Réges-rég letelt a két hét - céloztam. Figyeltem az arcát, ahogy szomorúból bosszússá válik, majd lassan lehiggad. Gyönyörű arany szemei rám ragyogtak, én pedig - noha nem volt rá semmi esélyem - olvasni próbáltam belőlük. Mint mindig, most is elmerültem bennük, láttam a rengeteg érzést, de alig-alig értettem valamit. Tudtam, hogy Ő hasonlóan tesz, próbálja megtudni, mire gondolok.
- Mire gondolsz? - kérdezte végül, feladva a kutakodást.
- Arra, hogy te mire gondolhatsz... És hogy meddig kell még várnom, míg folyton együtt lehetek veled - vallottam. Láttam, amint elfojt egy mosolyt, de szemét nem takarhatta: abból tisztán kiolvastam a vidámságot.
- Charlie ma egész optimista, nagyon örült, amikor az engedélyét kérted, hogy találkozhass velem. Ha Black nem beszéli tele a fejét, akkor ma megpróbálhatsz beszélni vele.
Fáradtan roskadtam le az ágyamra, sejtettem, hogy Billy nem lesz ilyen rendes.
- Ne búsulj! Addig is, élvezzük ki a mai napot! - kacsintott rám, aztán felhúzott az ágyról. - Volna kedved átjönni hozzánk?
- Persze! Csak előbb átöltözöm - igyekeztem kiverni a fejemből a sötét gondolatokat.
- Lent megvárlak - ígérte és kilépett a szobából. Néhány percig hezitáltam, mit vegyek fel, de végül sikerült döntenem. A kedvenc farmernadrágom vettem fel, és egy új pólót. Rosalie-val vettük, nagyon szép volt, csónak nyakú, alul hímzett virágokkal. És egészen olyan kék volt, mint a másik felsőm, ami Edward kedvence volt. Ő még nem látta ezt pólót és most izgatottan vártam mit is szól hozzá. Fésülködés közben felidéztem a Rosalie-val töltött napot, ami meglepően jól sikerült. Edward is velünk akart tartani, de Rose lebeszélte, csajos délutánt tervezett. Nem sok ruhára volt szükségem, de hosszasan válogattunk, közben pedig rengeteget beszélgettünk, bár igazán komoly témákat egyszer sem érintettünk.

Edward a lépcső aljában várt, és örömmel láttam, hogy tetszik neki a ruhám.
- Gyönyörű vagy - mondta, mikor megtalálta a hangját. Egy mosollyal köszöntem meg a bókot. - Nagyon jól áll ez a szín! - mikor ilyeneket mond, mindig elterveztem, hogy a teljes ruhatáramat kékre cserélem...
- Indulhatunk?
- Igen. Nem hoztam autót, nem bánod, ha futunk? - érdeklődte. Kinézett az ablakon, a napot szerencsére még mindig takarta néhány felhő.
- Mehetünk a furgonommal is - poénkodtam. Szegény járgányt már csak a látszat kedvéért használtam ímmel-ámmal. Edward az égre emelte a szemét, tiltakozása jeléül. - Viccet félretéve azzal kell mennem. Mégsem mondhatom, hogy gyalogoltam egész a házatokig.
Bosszús arccal lépett az ajtóhoz, hogy kinyissa nekem. A kocsi mellett várta, míg bezárom a házat.
- Lehetne, hogy legalább én vezessek? - könyörgött.
- Hát... Nem is tudom. Meg kéne győznöd róla - incselkedtem, és mellé sétáltam. Egészen közel hajolt, illata elkábított.
- Utólag szívesen meggyőzlek, de a kedvenc szomszédunk épp nagyon figyel minket - súgta fülembe. Úgy tettem, mint aki nagyon jól megfontolja a lehetőséget.
- Azért valami előleget kérnék, a biztonság kedvéért. - Erre elmosolyodott, megfogta kezem és a kocsi túloldalára húzott engem, ahol kevésbé láthatott a szomszéd.
A kocsiajtónak dőltem, összefontam karjaimat és kérdő tekintettel várakoztam. Néhány másodperccel később elém lépett, arcomat két keze közé fogta, majd megcsókolt. Előbb lágyan, majd egyre erősebben, én pedig mindjobban élveztem. Teste az enyémhez préselődött, és egészen nekiszorított a furgon oldalának - utólag jutott csak eszembe, hogy be is horpadhatott volna. Aztán kezét a nyakamra csúsztatta, ajkával pedig megcsókolta a fülem mögött kis gödröcskét.
- Vezethetek? - suttogta a fülembe. Bólogatni sem volt erőm, szükségem volt néhány másodpercre, amíg összeszedtem magam. És ez még csak az előleg volt! Aztán a kezébe nyomtam a kocsi kulcsot. Hálásan vigyorgott, és segített beülni, egyedül nem is biztos, hogy ment volna. Míg kecses mozgásával megkerülte az autót, sőt egész úton a házukig, szépségében gyönyörködtem. Régóta voltunk már együtt, és mindennap láthattam, mégis újra meg újra elvarázsolt. Tökéletes alakja, szoborszerű arca, kócos, bronzvörös haja, ragyogó, aranyszín szemei, egyenes orra, márvány ajkai - minden egyes vonását imádtam, képtelen voltam betelni velük. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy valóban én vagyok az a szerencsés személy, aki ezzel az istennel élhet. Hogy én vagyok az, akit szeret, aki viszont szeretheti. Hogy nekem szánta a sors. Hihetetlennek tűnt, de persze nem volt ellene kifogásom...

A Cullen ház ajtajában Esmével futottunk össze.
- Sziasztok! Minden rendben? Most mennem kell bevásárolni, de gondolom, ketten is jól meglesztek - kacsintott, aztán el is viharzott.
- Bevásárolni? - faggattam Edwardot. - Minek megy Esme bevásárolni? Vagy ez is egy családi poén?
- Nem - nevetett Ő. - Valóban bevásárolni megy, a szupermarketbe. Sose feledd, Bella, figyelni kell a részletekre! Nem gondolod, hogy feltűnő volna, ha egy héttagú család sohasem venne semmi élelmiszert?
- De hát mihez kezdtek annyi étellel? Tapasztalatból tudom, hogy nem túl finomak - ezúttal csak magamban tettem hozzá, hogy a hús kivétel.
- Vásárlás után Esme egy innen pár kilométerre lévő árvaházba megy, a gyerekeknek adja amit megvett - magyarázta Edward. - Így jó helyre kerül a pénz.
Csak bólogattam. Magamban azonban egészen meghatódtam: igaz ugyan, hogy nem volt szükségük arra az ételre, de a pénzüket másra költhették volna. Persze nem kéne így meglepődnöm, ez az önzetlenség annyira rájuk vall...
- Esetleg megkínálhatlak valamivel? - viccelődött Edward.
- Köszönöm, nem. A tegnapi vacsora elég bőséges volt, egy hétig nem leszek éhes utána.
- Ez esetben - mosolyodott el, és elindult felfelé - beinvitálhatlak a szobámba?
Követtem őt, másodpercek alatt felértünk a szobájához.
- Rég jártál itt - húzott be magával az ajtón. Emlékeim szerint csütörtökön is itt töltöttem néhány órát, de nem replikáztam. Mielőtt becsukhattuk volna az ajtót - Carlisle ugyanis nem hozott ilyen jellegű szabályokat - megjelent Rosalie és Emmett.
- Elmegyünk egy kicsit az erdőbe... - vigyorgott Emmett. - Alice meg Jasper átugrottak Seattle-be. Alice látott valami hirtelen felindulásból tett gyilkosságot, amit most megakadályoznak.
Edward mellettem hirtelen megdermedt.
- Nyugi, minden rendben lesz, Alice előre látta azt is - csitította Rosalie.
- Persze, különben nem is engedtem volna őket el - jelentette ki Emmett. - Csak azt akartam mondani, hogy tiétek a ház.
Rosalie még cinkosan rám kacsintott, aztán mielőtt válaszolhattunk volna, becsukták maguk mögött az ajtót és mindketten eltűntek.
Leültem a kanapéra és kibámultam a az ablakon. Ami tulajdonképpen a falat helyettesítette, és meglehetősen lekicsinylő szó volt rá az ablak...
- Hmmm... Üres a ház... - elmélkedtem hangosan. Felpillantottam Edwardra, sötéten mosolygott.
- Nagyon csúnya gondolataim lesznek, ha ezt így folytatod, Bella! - jegyezte meg.
- Akkor nem folytatom. Csak még megemlíteném, hogy tartozol nekem.
Olyan gyors volt, hogy észre sem vettem. Egyszer csak futni kezdett, majd rámugrott a kanapén, ami csúszott jó néhány centit.
- Hogyan törleszthetek?
Egyelőre nem jutottam szóhoz az előbbiek miatt,de valahogy magától is kitalálta a fizetés módját...

Az új kék pólóm már a földön hevert, és pillanatok kérdése volt, hogy az Ő inge is odakerüljön. Csak egymásra figyeltünk, így történhetett, hogy egyszer csak kinyílt az ajtó. Pedig előtte nem hallottunk semmit és senkit. Azt hittük üres a ház, így aztán egyikünk sem figyelt. Csakhogy Carlisle határozottan otthon volt, vagy éppen hazaért, mindenesetre most épp az ajtóban állt, földbe gyökerezett lábakkal.
Vámpír létemre elvörösödtem, mikor eljutott a tudatomig mi is történt. Addigra Carlisle is magához tért, és valami elnézés-szerűt mormolva kiment a szobából. Egy darabig még meredten bámultam a zárt ajtót.
- Úristen! - szakadt ki végül belőlem. Edward valamiért sokkal kevésbé volt megilletődve. Én majd elsüllyedtem szégyenemben. Lehet köztük akármilyen különleges, bensőséges viszony, Carlisle valahogy mégiscsak Edward apja, és most éppen ránk nyitott. Azt is sejtettem, hogy talán ő az egyetlen a Cullen családban - rajtunk kívül -, aki tudja, hogy pontosan mi vezetett az én átalakulásomhoz. És nyilván a múltkori kínos beszélgetés, meg a zárt ajtó iránti vágyunk világossá tette számára, mennyire közeli a kapcsolatunk. Csak, azért mégis úgy véltem, más ha az ember elméletben tud ilyesmit, és ha személyesen látja. Fogalmam sem volt, hogy fogok ezek után beszélgetni vele. Egyáltalán a szeme elé kerülni, annyira kínos helyzetbe kerültem most. Sietősen felkaptam a pólóm, és újra Edwardhoz fordultam.
- Soha többé nem vezetheted a kocsimat - jelentettem ki. - Hogy van Carlisle?
- Túléli, nyugi. Majd beszélni szeretne velünk, de nem sürgős - mondta és visszahúzott maga mellé a kanapéra. Láthatta rajtam, hogy engem jobban megviselt, mert hirtelen elengedett. Ő is elkezdte begombolni az ingét.
- Ne haragudj, de ez most... - kezdtem mentegetőzni.
- Nincs semmi baj! - magához ölelt. - Carlisle nem haragszik ránk, és én sem rád. Gondolom, hogy most kínosan érzed magad, lemegyünk, és megbeszéljük vele, jó? Nem történt semmi tragédia. Csak szereztünk egy közös kellemetlen élményt. - Még mindig eléggé zavarban voltam. Ő tovább csitítgatott. - Pár évtized múlva nevetve emlékszünk majd vissza erre.
- Hogyan tudod ezt ilyen... könnyen kezelni?
- Tapasztalat - vigyorgott. Be kell vallanom megijedtem, és nem is sikerült lepleznem ezt.
- Hogy mi? Veled gyakran előfordul, hogy kettesben vagy egy lánnyal és a nevelőapád rád nyit? - a hangom hisztérikus volt, de mit tehettem volna, bepánikoltam. Az nem létezik, hogy Edward... Az én Edwardom...
- Ja, dehogy! Nem úgy értettem, a másik oldalról vagyok tapasztalt! - Pimasz vigyorából arra következtettem, hogy az előbb direkt fogalmazott ilyen kétértelműen. - Emlékszel, mikor azt mondtam, szerintem a vámpíroknál a házasság ugyanazt jelenti, mint az embereknél? Nos, nem mondtam teljesen igazat. Meglehetősen biztos voltam benne. Néhány évtizeddel az után, hogy visszatértem Esméhez és Carlisle-hoz, egyszer én nyitottam rájuk. Addig ilyesmi nekem eszembe se jutott. Mármint, hogy lehetséges, képzelheted milyen élmény volt... - Inkább nem akartam belegondolni. Úgy aztán végképp nem tudnék Carlisle elé állni.

Percekkel később - amikor sikerült már kissé lehiggadnom - kopogtunk Carlisle irodájának ajtaján.
- Szabad! - hallatszott, és mi már bent is voltunk. Első látogatásom óta nem is jártam itt, így a szoba ismét lenyűgözött. Nem emlékeztem mindenre pontosan, de olyan érzésem volt, mintha még sokkal több könyv lenne az amúgy is minden helyet elfoglaló könyvespolcokon. A képek sokaságán is újra végignéztem, és titkon reméltem, hogy egyszer mindent alaposan megnézhetem majd, meghallgatva történetüket. De biztos voltam benne, hogy ez nem most lesz...
- Foglaljatok helyet - mutatott Carlisle a két üres székre. Leültem, és folyamatosan kerültem a pillantását. Aztán erőt vettem magamon, és megszólaltam.
- Az előbbi miatt szeretnék....
- Ugyan, Bella! Ha valakinek itt bocsánatot kell kérnie, az én vagyok - vágott a szavamba, de mégis valahogy udvarias volt. - Mindazonáltal az eredeti... témán kívül erről is szeretnék veletek beszélni egy kicsit.
Míg rövid szünetet tartott Edwardra sandítottam. Feszülten figyelte Carlisle-t, valamit próbálhatott kiolvasni a fejéből, talán a másik témát. Nem járhatott nagy sikerrel, mert arcán nyoma sem volt a korábbi vidámságnak, sokkal inkább ingerültnek tűnt.
- Mindent elmondok, amire gondolok, elég, ha a szavaimra figyelsz! - Szóval igazam volt. Aztán a doktor folytatta. - Ami az iméntit illeti, szeretnék elnézést kérni, kopognom kellett volna. De szeretnélek megkérni titeket, legyetek egy kicsit... nem is tudom. Mit mondhatna az ember két fiatal szerelmesnek? - mosolygott. - Talán a figyelmes a legmegfelelőbb szó. Én csak azért lepődtem meg, mert azt hittem Edward egyedül van itthon. Viszont, ha ez Belláéknál történik... Tudod, ugye, édesapád mennyire aggódik érted?
- Igen. - A beszélgetés kezdett hasonlóan alakulni, mint a múltkori.
- Náluk mindig jól viselkedem - jegyezte meg Edward megint csak szemtelen vigyorral. Egyikőnk sem válaszolt neki, bár én kezdtem bepipulni.
- Nem tudom teljesen átérezni a helyzetét, de azért nagyjából sejtem, mit érezhet. Kedvelem őt, rendes ember. Főleg miatta kérem, hogy vigyázzatok jobban. Tudom, hogy én adtam nektek engedélyt, hogy a mi házunkban magatok lehessetek, de rossz érzés hazudni neki. És nem szeretnék még többet hazudozni, ennek pedig legegyszerűbb módja lenne, ha Swan rendőrfőnök elfogadná Edwardot. Ha magatokra haragítjátok, eltilthat titeket egymástól. De mivel Bella már közénk tartozik, ez szinte lehetetlen volna, tehát hazudnunk kéne. Azt hiszem ez teljesen világos, ugye?
Mindketten buzgón bólogattunk. Legközelebb mielőtt belépek Edward szobájába, keresek hozzá egy kulcsot. Vagy kirakok egy "Ne zavarj!" táblát. Mert hiába dühít fel, ahogy kezeli a helyzetet, azért még szeretem azt a szobát. Szándékomban áll a jövőben még visszatérni oda, és akár a tartozás maradékát is behajtani rajta... Csak nem ma.
- A másik téma kicsit érdekesebb - a korábbi kissé kellemetlen beszélgetéshez képest Carlisle most komolyabb hangnemre váltott. - Volt néhány saját észrevételem, és Edward a múltkor említett valamit... Sokat töprengtem ezeken, míg eljutottam idáig. Azt hiszem valami más történt veled, mint ami szokott, Bella! Edward szerint ízlik neked a hús, viszont ugye, nem vonz a vér szaga. Sokkal gyorsabban változtál át, mint akármelyikünk, és az átváltozás elején még lábra állni is képes voltál. Ezenkívül, a szemed színe kevésbé változik, a bőröd pedig melegebb. Jól mondtam ezeket?
Szavai megrémisztettek, ezért először válaszolni, moccanni sem bírtam. Valami nem jól sikerült? Én ronthattam el valamit? Kezdett beteríteni a pánik, hiszen minden igaz volt, külön-külön egyik sem aggasztott különösebben, de együtt ijesztőek voltak.
- Így van - suttogtam végül. Eszembe jutott, hogy amikor kisgyerekként anyám orvoshoz vitt, mindig arról győzködött, hogy mondjam el minden panaszom, csak úgy tudnak meggyógyítani. Ezért aztán hozzátettem: - Néha olyan... mintha aludnék is.
Carlisle a meglepettség legkisebb jelét sem adta ennek hallatán, mintha számított volna rá.
- Szóval szerinted én elrontottam valamit? - Nehéz lett volna meghatározni Edward viselkedését. Egyszerre tűnt aggódónak, csalódottnak, sőt kétségbeesettnek. Úgy tűnt, mintha dühös is lenne, de ez összeegyeztethetetlen lett volna Carlisle iránti mély tiszteletével... Talán megint sajátmagára haragudott?
Megfogtam a kezét, hogy megnyugtassam, mire rám fordította tekintetét, egészen addig apja gondolatait próbálta kiolvasni. Láthatott valamit az arcomon, talán a rettegés ült ki rá, mert megszorította a kezem, aztán simogatni kezdte.
- Kérlek, nyugodjatok meg! Nem gondolom, hogy baj lenne, hiszen Bella nagyon is jól van. Épp csak kíváncsi vagyok, mi történhetett. Fontosnak tartom, hogy megismerjük ezeket az eltéréseket... lehet, hogy Bellának így van valami sebezhető pontja, és azt akkor minél előbb meg kell ismernünk.
- De miért? Miért van ez? - hangom még mindig alig volt több suttogásnál.
- Magam sem tudom. Nem hiszem, hogy Edward hibázott volna, nem is nagyon lehet ebben hibázni. Talán ahhoz van köze, hogy egyszer már megtámadtak, lehet, hogy valamilyen szinten immúnissá váltál a mérgünkre. - Ez a magyarázat logikusan hangzott, ezért kicsit megnyugodtam. - De ez csupán feltételezés. Ezért szeretnélek megvizsgálni, hátha kiderül mi történt.
Bólogattam, de közben a félelem újabb hulláma söpört végig rajtam. Carlisle közben a naptárat nézte.
- Egy hét múlva hétfőn, 11-én ráérsz? Akkor csak délelőtt dolgozom, és nem lesz aznap egy előre bejegyzett műtét sem, ami zavarhatna.
- Ott leszek - ígértem remegő gyomorral. Közben azon agyaltam, vajon kibírom-e ép ésszel a következő hetet...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés