Teljesen kiborultam, képtelen voltam bármire is koncentrálni aznap. Korábbi fogadkozásommal ellentétben direkt örültem, hogy Edward vezetett, azt hiszem, a furgon csúfos véget ért volna, ha én ülök a volánnál. Carlisle és később Edward is próbált megnyugtatni, hiába. Arról győzködtek, hogy bármi is történik, vagy történt velem, nem valami végzetes hiba, attól még minden rendben lesz. Azt hiszem az egész leginkább azért zaklatott fel, mert emberként is mindig különböztem a környezetemtől. Míg Edwardot meg nem ismertem, teljesen egyedül voltam, de még mellette is előfordult, hogy kívülállónak éreztem magam. Elég csak arra gondolni, hogy én voltam az egyetlen, akinek nem tudott és nem is tud olvasni a gondolataiban, csak nagyon ritkán. Mert az én agyam máshogy működött. Nem is kellett volna meglepődnöm, hogy vámpír létemben is különbözöm. De én valahol a szívem mélyén mégis abban reménykedtem, hogy ha átváltozom, akkor végre tartozni fogok valahová, és olyan leszek, mint mások. Igaz ugyan, hogy ezek a mások vámpírok, tehát meglehetősen egyediek, és az a család, akiket szerettem még a fajtájukon belül is különlegesnek számított, mégis összetartoztak, és egyformák voltak. Hiú remény volt, a balszerencse nem hagyott nekem nyugtot, most sem olvadhattam be a szürke tömegbe.
Ezeket azonban féltem elmondani Edwardnak. De voltak más félelmeim is, amiket megosztottam vele. Legjobban attól rettegtem, hogy ha az immúnissá válás teóriánál maradunk, valami nem sikerült. Nem változtam át teljesen, és nem is fogok, és egy nap majd mégiscsak meghalok, és elvesztem Őt. Hogy hiába volt minden idáig, mert mégsem maradhatok örökre vele. Féltem, hogy valami furcsa elváltozásom van, vagy nem is tudom, hogy nevezzem, és valami szörnyű fog történni velem. Például, hogy elvesztem a kontrollt magam felett és megtámadok valakit, vagy mérgező vagyok, és a mérgem megöli a vámpírokat is. Valóban, azt el kell ismernem, hogy a végére kissé meglódult a fantáziám...
Carlisle visszament a kórházba, de akkor már nem érdekelt, hogy üres-e a ház. Edward nagyon türelmesen arról győzködött, hogy nincs semmiféle bajom, és minden a legnagyobb rendben lesz. Nem igazán tudott megnyugtatni, főleg azért nem, mert láttam rajta, hogy közben maga is tépelődik. Épp csak próbálta eltitkolni.
Lehet, hogy Ő is aggódott, mégis tisztább fejjel tudott gondolkodni, mint én. Így mielőtt hazavitt volna, vett vacsorát Charlie-nak, látta rajtam, hogy nem tudnék főzni. Ettől azonban csak még rosszabbul éreztem magam: Ő megőrzi a hidegvérét én meg kis híján rosszul leszek, pedig immár mindketten vámpírok vagyunk.
Hazaérve aztán tovább győzködött, azzal érvelt, hogy ha baj lenne Carlisle biztos észrevette volna, és nem vizsgálna, hanem segítene. Ettől kicsit jobban éreztem magam, ezt látva újult erővel próbált megnyugtatni. Azt hiszem azzal ért el igazi áttörést, amikor kijelentette, ha mérgező vagyok, Ő akkor is velem marad, mert szeret. És különben is, míg Ő volt veszélyes volt, én is mellette maradtam. Hangján éreztem, hogy viccelődni próbál, de ettől még komolyan gondolja. Mire Charlie hazaért már sikerült egészen összeszednem magam.

Hétfő délután az ágyamon ültem, és arra vártam, hogy Edward értem jöjjön, és bevigyen a kórházba. Reggel amíg Charlie el nem ment, addig nem keltem ki az ágyból, mert egész biztos észrevette volna rajtam a feszültséget. Míg figyeltem, hogy mikor hallom a Volvo ismerős hangját, azon töprengtem, mire is emlékszem az elmúlt hétből. De semmi nem jutott szembe, csak a szorongás. Edward egész héten győzködött, és próbálta elterelni a figyelmem, nem sok sikerrel. Csak annyira sikerült összekapnom magam, hogy a környezetem és különösképp Charlie ne vegyenek észre rajtam semmit. Akkor este Edward az átváltozásom óta elsőször ott maradt nálam éjszakára. Charlie csak egyszer ellenőrzött, könnyen meghallottuk, mivel nem volt semmi, ami leterelje a figyelmünket. Egész éjjel megnyugtató szavakat sutyorgott a fülembe, és folyamatosan biztosított róla, hogy mennyire szeret. Hogy nincs semmi ezen a világon ami elszakíthatna minket, és hogy mindig vigyázni fog rám. Sajnos a dolog kissé csúfosan végződött, mert dallamos hangja, közelsége, ígéretei, és a hetekkel korábban hallott, immár ritmusossá váló, megszokott dobolás megtették hatásukat: néhány órácskára elszenderedtem... Így Ő is megtapasztalhatta, valóban nem vagyok egészen... normális. De később mégis abból az estéből merítettem energiát, hogy kedvesen mosolyogjak az utcán a volt osztálytársakra, hogy vacsorát főzzek Charlie-nak, és így tovább.
Meghallottam az ismerős motorzúgást, és nem tehettem semmit, hiába féltem, indulnom kellett.

Bárhogy kedveltem újabban a sebességet, mégis azt kívántam, bárcsak lassabban haladnánk a kórház felé. Féltem egész héten, zavart a tudatlanság, de attól még jobban rettegtem, hogy kiderül mi bajom van, és hogy az a valami egészen szörnyű lesz. Szinte éreztem, ahogy fogynak a percek a vizsgálatig, és nem akartam, hogy úgy repüljön az idő...
- Mit mondtál apádnak, hova mész? - kérdezte Edward csöndesen. Az utóbbi napokban felépített egy látszatot, hogy Ő teljesen nyugodt, minden rendben van. És én ugyan tudtam a valóságot, jól játszott, így jólesett és könnyű volt neki hinni. De mára már Ő sem volt képes megjátszani magát, láttam rajta, hogy majdnem olyan feszült, mint én.
- Azt, hogy értem jössz és átmegyünk hozzátok. Ahogy mindig - feleltem, de aztán felmerült bennem egy apró kétség. - Mi lesz, ha meglátnak a kórházban?
- Semmi. Majd azt mondjuk, hogy míg nálunk voltál, szenvedtél valami apró balesetet, mondjuk, elvágtad az ujjad. Rakunk rád egy kötést és kész. - A helyzet komolysága ellenére megrándult az ajka egy elfojtott mosolytól. - Senki nem fog gyanakodni...
Csak bólintani volt erőm, az idegesség pillanatról, pillanatra nőtt bennem. Edward egyik kezével elengedte a kormányt, megsimogatta az arcomat, és aztán megfogta a kezem.
- Félek - vallottam be.
- Semmi baj nem lesz. Én itt vagyok, és vigyázok rád. - Közben leparkolt a kórház mögött a személyzet számára fenntartott parkolóban. Kiszállt az autóból, és aztán segített nekem is. Egyedül talán nem is sikerült volna. Aztán nagyon gyöngéden átölelt.
- Köszönöm - suttogtam. Nem kellett többet mondanom, tudtam, hogy érti, nem csak ezt köszönöm meg. Hanem az egész elmúlt hetet, az örökös gondoskodását, védelmét.
Kézen fogva indultunk az épület felé, a fejemben ezernyi kérdés cikázott. Vajon milyen vizsgálatokat végeznek majd rajtam? Kísérleti nyúl leszek? Rájön majd Carlisle, hogy mi a bajom? És ha igen, mi lesz az? Olyasmi, amivel együtt élhetek, valami apró eltérés, aminek van néhány furcsa következménye, de semmi egyéb? Vagy valami félelmetes, komoly probléma? Ha az utóbbi, akkor mi lesz velem?

Carlisle már fél órája vizsgálgatott és bennem nőttön-nőtt a feszültség, már úgy éreztem, majd fel robbanok. De csak nem lett vége, mindig jött egy újabb és újabb vizsgálat. Először egészen általános dolgokkal kezdte, bár elég érdekes volt, amikor megpróbálta megmérni a pulzusom. Folyamatosan az ő arcát tanulmányoztam, hátha valamelyik kísérlet után sikerül róla leolvasnom valamit. Mivel nem jártam sikerrel, Edwardot figyeltem. Már az első percben láttam, hogy figyeli Carlisle gondolatait, ezért reméltem, hogy az Ő viselkedéséből kikövetkeztethetek majd valamit, de csak bosszúságot láttam. Carlisle-nak vagy nem volt semmi érdekes gondolata, vagy elrejtette őket. Éppen egy sztetoszkóppal vizsgált, amikor az arcán átfutott valami meglepettség. Azonnal rendezte vonásait, így nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán megtörtént. Aztán felegyenesedett, én pedig egyszerre lelegeztem fel, hogy vége, és rettegtem még jobban az eredménytől.
- Bella, öltözz fel, és utána, kérlek, gyertek velem. Elintézem, hogy a vizsgáló addig üres legyen, mindjárt jövök - ezzel távozott is.
- Mit gondol? - kérdeztem szorongva Edwardot.
- Mindössze egy gondolatát sikerült elcsípnem, nagyon vigyáz rá, hogy semmit se halljak. Talán nem akar megrémíteni a bizonytalan felvetéseivel, nem tudom...
- Mi volt az az egy gondolat? - sürgettem, mert közben már hallottam Carlisle lépteit.
- Az, hogy: Nem, az nem lehet... - nyögte ki Ő kelletlenül. Jeges borzongás futott végig rajtam.
A következő pillanatban Carlisle már vissza is tért, és intett, hogy kövessük.

Annyira ideges voltam, hogy körülnézni sem tudtam, később semmire sem emlékeztem az újabb rendelőből, sem a kórház hosszú folyosóiról, amiken áthaladtunk.
Ezúttal sokkal kevesebb vizsgálatot végzett rajtam. Már nem is figyeltem mit csinál velem, csak azon imádkoztam magamban, hogy minden rendben legyen. Hogy ne találjon semmit, hogy az legyen a magyarázat, hogy egy különc vagyok és kész. Eltűnődtem, vajon mit is keres tulajdonképpen? Hogyan próbálja megtalálni a magyarázatot? Gondolataimba merülve észre sem vettem, amint Carlisle valami ragacsos anyagot kent a hasamra, majd egy furcsa tárgyat kezdett mozgatni rajta.
Addig csak a tévében láttam ilyesmit, így beletelt egy kis időbe, míg rá is jöttem, hogy egy ultrahangos eszközről van szó. De hát minek az nekem? Eszembe jutott, hogy hallottam egyszer valami olyasmit, hogy vannak gyomorbetegségek, melyeket így vizsgálnak ki. Bevallom, ez a gondolat annyira megrémített, hogy más lehetőség meg sem fordult a fejemben... Lehetnek egy vámpírnak ilyen jellegű betegségei? Vagy ez már emberlétemben is megvolt?
Aztán hirtelen mindezekről teljesen megfeledkeztem, mert a kis szobát betöltötte a hetek alatt oly megszokottá vált hang. Bolond módra azt hittem a víz csepereg, vagy nem is tudom, hányféle magyarázatot találtam. Egyszer sem jutott eszembe, hogy mindig hallottam a hangot, akkor is ha nem esett. Arra sem gondoltam soha, hogy egy ilyen hang folyamatos, nem pedig kezdetben ritmustalan, majd ütemes... Dobolásnak hittem a dobogást... A szívdobogást...
Lehetetlen - gondoltam magamban. Csak képzelődöm, ez nem lehetséges, ilyen nincs. Edwardra pillantottam, de Ő nem figyelt rám, Carlisle-t bámulta és arcán valami furcsa kifejezés ült. Én is ránéztem, megkövülten állt a vizsgálóasztal mellet és bámult. Meg akartam kérdezni, hogy mi ez, hogy mi történt valójában, azt akartam, hogy végre megmagyarázza nekem valaki, hogy mi a helyzet. Minél előbb, mielőtt még beleőrülök, mielőtt még túlságosan beleélem magam, hogy én... Még magamban sem mertem kimondani, féltem, hogy nincs igazam, nem lehetett igazam! És akkor csak még jobban fájna, hogy nem... Ilyen nem lehet! Vámpír vagyok, a francba is! Gyakorlatilag nem is élek, akkor meg, hogyan is lehetne? De közben legbelül mégis úgy éreztem, hogy nem lehetetlen...
- Bella, én... én azt hiszem, hogy te... te terhes vagy - mondta ki végül Carlisle azt, ami mindnyájunk számára nyilvánvaló volt, és mégis elképzelhetetlen. Egy monitorra bámult, amit én addig észre sem vettem. Egy aprócska folt a dobogás ütemére lüktet rajta. Az aprócska folt, a szíve volt... Az én kisbabám szíve... A mi kisbabánk...
Képtelen voltam felfogni, hogy mindez igaz lehet, attól féltem, csak álom. Hazudnék, ha azt mondanám sohasem játszottam el a gondolattal, milyen lenne, ha lenne gyerekünk, de sosem vettem komolyan. Eszembe sem jutott, hogy ez lehetséges volna, hogy Edward... És miután átváltoztam, nem is reménykedtem benne. De egészen idáig nem éreztem áldozatnak. Edward nekem elég volt, annyira szerelmes voltam belé, csak Őt akartam az örökkévalóságig, érte ahogy minden másról, a terhességről is lemondtam. Most azonban rádöbbentem, hogy csak ezzel a kis csöppséggel lehet teljes az életem. Újból Rá néztem, Ő is a monitort nézte. Arca egészen különös volt, rengeteg érzelem játszott rajta, a boldogságtól elkezdve, az ijedségen át, az értetlenségig minden. Lehunytam a szemem és csak erre a hangra koncentráltam, melyet a legszebben éreztem a földön. Valami ősi nyugalom kerített hatalmába, és nagyon bosszantott, hogy kirángattak ebből... Carlisle azonban megköszörülte a torkát, aztán kikapcsolta gépet, és letörölte zselés anyagot a hasamról. Ez persze még nem akadályozott volna meg abban, hogy halljam a baba szívdobogását. Furcsa érzés volt kimondani ezt a szót, hihetetlennek tűnt.

- Hát ezt nem hittem volna - motyogta inkább csak magának Carlisle. Aztán hozzánk fordulva folytatta, ezúttal hangosabban. - Tudom, hogy most mindketten meg vagytok döbbenve, engem is meglepett a hír. A legmerészebb álmaiban sem hittem volna, hogy ez az oka Bella furcsa tulajdonságainak. Így utólag már logikus, mindent megmagyaráz. Sosem gondoltam, hogy magunkfajtáknak lehet gyermekük, hiszen... Sosem láttam még ilyet. A baba még Bella átváltozása előtt fogantathatott, és ez értelmet adna annak is, hogy miért alakultál át olyan hamar. Nem halhattál meg egészen, mert benned élt egy másik élet is. Nem kíváncsiságból, csupán orvosi okokból kérdezem, hogy azelőtt nem voltatok még együtt úgy, ugye? - kérdezte zavartan.
- Nem, én akkor először... Edwarddal... - motyogtam még mindig teljese kábulatban. Úgy éreztem, hozzá kell tennem, hogy én csak Edwarddal feküdtem le, mert olyan furcsa hangsúlyban mondta, hogy vámpíroknak nem lehet gyerekük...
- Értem. Szóval tudom, hogy most ez nektek is új, és fel kell dolgoznotok, de mégis fel kell készítenem titeket, meg kell beszélnünk néhány fontos dolgot. - Hangsúlya megijesztett. Edwardra néztem, arca még mindig vegyes érzelmekről árulkodott, nem tudtam róla semmi konkrétat leolvasni. Carlisle kis szünet után folytatta.
- Mint mondtam még sosem hallottam ilyesmiről. Éppen ezért félek, nem tudom, mi következik. Azt először is mindenképpen le kell szögeznünk, hogy Bella nem mehet más orvoshoz, rajtam kívül. Hiszen a hagyományos vizsgálat egyik alap pillére a vérvétel. És hogy magyarázná meg, hogy neki nincs vére? - Helyeseltem. Noha tudtam, hogy nem nőgyógyász, mégis nem is bíztam volna másra a... a gyerekemet. - De nem csak erről van szó. Eszemben sincs megijeszteni titeket, de... nem tudhatjuk mi lesz az a baba. Vámpír vagy ember? Esetleg mindkettő? Mi halhatatlanok vagyunk, és nem fejlődünk. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan lesz vele. Akár melyik pillanatban megállhat majd a fejlődésben, néhány hónaposan épp úgy, mint két-három évesen. Az is lehet, hogy emberként fog felnőni...
Ezek a mondatok megrémisztetek, korábbi nyugalmam, boldogságom nyom nélkül elszállt. Hiszen a gyerekem afféle kísérleti nyúl lesz, velem együtt. Nem tudjuk, milyen lesz, mi lesz ő egyáltalán. A vizsgálat előtti pánik, az ismeretlentől való félelem újra kezdett előtörni. Csak még erősebben, hiszen most nem magamért aggódtam, hanem egy ártatlan, védtelen apróságért.
Carlisle még közel egy órán át magyarázott nekem, de szinte semmi nem maradt meg bennem. Arra még emlékszem, hogy azt mondta, fontos a táplálkozás. Mindkét módon sokat kell ennem, vámpírként is, és emberi ételeket is, hiszen nem tudhatjuk, hogy a babának melyikre van szüksége...
Egészen késésben voltunk, de én indulás előtt még megkértem Carlisle-t, hogy még a Cullen családnak se említse meg mindezt. Szeretném előbb én magam felfogni, és Edwarddal együtt személyesen közölni a jó hírt mindenkivel.

Ő egész úton hazafelé nagyon szótlan volt. Én is, elmerültem gondolataimban, aggódtam, hogy hogyan bírom ki az elkövetkező nyolc hónapot. Hiszen nem tudtam... Tulajdobképpen semmit sem tudtam, csak azt, hogy terhes vagyok. De a rengeteg kétség mellett sem tudtam nem érezni a boldogságot, a mérhetetlen boldogságot. Félve néztem a szemem sarkából újra Edwardra. Láttam, hogy Ő is nagyon gondolkodik valamin, és szomorúan vettem észre, hogy nem látszik igazán boldognak. Persze lehet, hogy csak nálam is jobban aggódik a baba miatt... De mégsem tudtam kiverni a fejemből a gyanút, hogy nem örül. Talán Ő nem is akarja a gyerekünket? Megbánta, hogy lefeküdt velem? Nem lehet, hogy így legyen! Mi együtt kell boldogok legyünk! Viszont örömmel láttam, hogy lassabban vezet, mint szokott... Akkor vigyázni próbál ránk, a babára. Talán mégiscsak örül neki...
Aztán az autó megállt a sötét ház előtt, tehát Charlie még nincs itthon. Míg hazaér vacsorát kell készítenem, és legalább külsőleg rendeznem magam. Még nem akarom neki elmondani. Dühös lesz, és nekem ahhoz most nincs elég erőm.
Edward némán nyitotta ki nekem a Volvo ajtaját, segített kiszállni. Mintha már most hatalmas hasam lenne... Erre a gondolatra elmosolyodtam. Közben Ő előre sietett, kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a lámpát. Nyugodtan sétáltam be a házba, közben Forksban gyönyörködtem. Most is pont olyan volt, mint mindig, az ég felhős, akármelyik percben eleredhet az eső, és mégis szebbnek láttam. A kétségeim ellenére rózsaszínben láttam a világot. Csak Őt nem láttam vidámnak, és ez aggasztott.
- Charlie két perc múlva hazaér, úgyhogy én megyek is - mondta. Válaszolni akartam valamit, és meg akartam kérdezni, hogy örül-e vagy sem. El akartam mondani, én mit érzek, de képtelen voltam megszólalni, és a pillanat elillant.
- Vigyázz... magatokra! - szólalt meg újból, kirángatva gondolataim közül. Nem tudom miért, de megint olyan érzésem támadt, mint régen. Mintha búcsúzkodna... De elhessegettem ezeket a gondolatokat.
- Nem maradsz? Vagy jössz vissza éjszakára? - kérdeztem reménykedve. A mai nap túl sok minden történt, és úgy éreztem szükségem van Rá. És arra, hogy mindent megbeszéljünk, hogy elmondjam a félelmeim, és Ő megnyugtasson.
- Pihenned kell! Azt hallottam, az fontos... És elég izgatottnak tűnsz - Végre elmosolyodott egy kicsit. - Szerintem Charlie is észreveszi majd rajtad, és sokat fog ellenőrizgetni. Akkor meg eleve kevesebbet fogsz tudni pihenni. És ma Alice meg Jasper vadászni megy, azt hiszem velük tartok... Te nem akarsz?
Megráztam a fejem, és próbáltam elrejteni csalódottságom.
- Ha mégis, holnap elmehetünk, ha gondolod... - Aztán közelebb lépett, adott egy apró csókot a számra és már ott sem volt.
Bebotladoztam a konyhába, és nekiláttam vacsorát főzni. Nem sokkal később hallottam, ahogy apám befordul a sarkon, így megpróbáltam rendezni a vonásaimat.

Már volt tökéletes magyarázatom arra, hogy vámpír létemre miért is alszom, akkor este mégsem voltam képes elaludni. Edwardnak igaza lett, Charlie látta rajtam az izgatottságot, és rengetegszer ellenőrzött engem. Nem tudtam ezt elrejteni előle, sőt már nem is próbáltam. Ha megpróbáltam volna, akkor egész biztos, hogy az aggodalom és a bizonytalanság ül ki az arcomra. Akkor pedig az éjszakai látogatásnál is sokkal rosszabb következett volna: folyamatos faggatózás. És nyilván azt hitte volna, hogy Edward zaklatott fel - ami részben igaz is -, és még kevésbé kedvelné. Pedig ha van egy kis szerencsém, akkor hamarosan rokonok lesznek...
Csakhogy képtelen voltam szabadulni attól a gondolattól, hogy Edwarddal nem stimmel valami. Legnagyobb bánatomra nem találtam más okot, minthogy nem örül a babának. Épp csak ezt nem tudtam felfogni, miért? És persze közben aggódtam, hogy mi lesz a kicsivel? Ki lesz, milyen lesz? Egyszerűen féltem a jövőtől. Folyton arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha Ő itt lenne most velem. Tudtam, hogy sokkal kevésbé félnék a jövőtől, ha tudnám, hogy Ő egész biztos velünk marad, hogy egy család leszünk. Akkor úgy érezném, akármi történjen is megoldjuk, kibírjuk, mert ott vagyunk egymásnak. Egyre jobban kétségbe estem, egyre nagyobb szükségem volt rá. Olyan volt, mintha egy űr tátongna bennem nélküle.
Abban a pillanatban, hogy megtudtam, terhes vagyok, minden átértékelődött bennem. Azt hiszem, ez így is van rendjén, a születendő csöppség érdekei kerültek az enyémek elé. Csak egyetlen dolog nem változott: Edward. Mikor ezt a felismerést tettem, rettenetesen elszégyelltem magam. Képes voltam magam elé helyezni mindent, ami a babával kapcsolatos, de Edward elé nem. Még mindig Ő volt a legfontosabb számomra, és nélküle értelmetlennek éreztem mindent. De nem tudtam ezen változtatni, akárhogy akartam is. Mégis, eltökéltem, hogy akkor is megtartom, felnevelem a babát, ha Ő nem akarja, ha elhagy.
Ekkor kezdtem hangtalanul, könnyek nélkül zokogni. Mert egész eddig magamban sem mondtam ki, hogy mitől is félek. Így nem, ilyen konkrétan. Akaratlanul is elképzeltem milyen lenne nélküle az életem. Vajon elköltözne? És a családja? Hiszen én csak miatta akartam vámpírrá válni, mi lesz, ha Ő elhagy? Örökké azzal a tudattal kell majd élnem, hogy elhagyott az egyetlen, akit szerettem.
Hirtelen bűntudatot éreztem, amiért rögvest a legrosszabbat feltételeztem. Hiszen én magam is megijedtem, a gyerekvállalás nem egyszerű, pláne ha az ember épphogy leérettségizett. És pláne ha az ember nem is ember, hanem vámpír; és azt sem tudja milyen lesz a gyereke. Azonkívül, legyen akármilyen tökéletes is, Ő is csak férfi, a férfiak pedig nehezebben kezelik az ilyesmit. Lehet, hogy csupán Ő is megijedt, aggódik miattunk, és ezért viselkedett furcsán.
Nem lehettem benne biztos, de ez megnyugtató, hiteles érvnek tűnt, így próbáltam elhinni. Azzal vigasztaltam magam, hogy holnapra mindketten végiggondoljuk a helyzetet, és mindent átbeszélünk. Akkor majd minden rendbe jön!
Félálomban még eszembe jutott, hogy ha tényleg minden jól megy, akkor Charlie-nak mindenképpen bele kell egyeznie a közös lakásba. Ezzel a boldog tudattal merültem álomba, nem sejtve mit hoz a holnap...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés