Ez itt egy amolyan „Most még visszafordulhatsz” bevezető. A továbbiakban ugyanis kikotyogok egy-két részletet az eredeti sztori fordulataiból, a szereplők sorsáról és a történet végkifejletéről, épp ezért – s bár ezzel a saját érdekem ellen propagálok –, kérlek, csak akkor olvasd tovább, ha már ismered a fent említett pontokat, vagy amennyiben nem bánod, ha azokat most tőlem hallod először.
Abban az esetben, ha inkább izgalomban szeretnéd kivárni a könyvek folytatását (egyébként én biztos ezt tenném, a Harry Potter utolsó részét is teljesen „tudatlanul” olvastam végig), úgy most fordulj vissza, később még visszalátogathatsz ide, ha van kedved. Én szeretném. :)

És innen már lassan nem lesz visszaút, mert jönnek a spoilerek…

Nem kertelek tovább, belevágok. Két hét alatt kivégeztem a Twilight saga mindhárom, magyarul eddig még meg nem jelent kötetét, és annak ellenére, hogy elsősorban a berozsdásodott angoltudásom csiszolgatása érdekében vágtam bele a feladatba, nagyon is élveztem. És minél inkább belemerültem a történetbe, annál nagyobb izgalmat éreztem az egyik szereplő sorsa miatt. Vajon hogyan fogja az írónő elrendezni Jacob szerelmi életét – kérdezgettem magamtól – azután, hogy szegény fiú botor módon merészelt beleszeretni a főhősnőbe, aki pedig már visszavonhatatlanul zálogba helyezte a szívét Edwardnál? Ennek csak csalódás lehet a vége…

Nos, csak félig-meddig volt igazam. Bella szívét nem nyerhette el maradéktalanul a rivális fiú, neki másféle megoldás jutott a végére. Pedig meg kell hagyni, az írónő mindent elkövetett, hogy Bella (és az olvasó is) vonzónak találja Jacobot. Kezdetnek mindjárt megspékelte a személyiségét azzal a rejtélyesnek tűnő tulajdonsággal, hogy szteroid-rásegítés nélkül is úgy nő, mintha húznák, és szinte egyik napról a másikra tornyosul fölé az imponáló 190 centis testmagasságnak. Később persze lehull a lepel a titokról: Jacob vérfarkas (egész pontosan alakváltó) – innen a döbbenetes méretbeli progresszió. Saját akaratából képes átváltozni hatalmas termetű farkassá, s ebben a formájában épp olyan gyors, erős és természetfeletti, akár egy vámpír – ami logikus, hisz épp ennek a fajnak a megfékezésére és elpusztítására teremtetett.

Közben Jacob emberi megjelenése is egyre lélegzetelállítóbbá válik (női szemmel mindenképp): még tovább nő, attraktív izmokat növeszt, s amellett, hogy a bőre makulátlan és szemgyönyörködtetően rézfényű marad, az egész teste parázsforróvá hevül, és zsenge 16 éves kora ellenére máris úgy néz ki, mintha a húszas évei derekán járna, kész férfi. És hogy teljes legyen a hangulat, ahogy haladunk előre a történetben, mind gyakrabban mutatkozik félmeztelenül! Nem is értettem, kinek kellene ezek után egy sápatag, mirelit vámpír… :) (csak viccelek ám – nekem mindkét véglet szimpatikus)

Bella persze (egy kis megingást leszámítva) rendületlen marad Edward felé elkötelezett testi-lelki hűségében, és Jacobbal szemben újra és újra őt választja. A szerelmük minden téren beteljesül: összeházasodnak, elhálják a nászt, s Bella még teherbe is esik – miközben Jacob hasztalan epekedik utána, és hasztalan keresi immár végső elkeseredésében a nagy világban valahol reá váró lelki társat.

A vérfarkasoknak a lenyűgöző testi gyarapodáson túl ugyanis van még egy spéci tulajdonságuk: képesek első látásra beleszeretni a nekik rendeltetett társukba. Úgy működik ez náluk, mint a tojásból kibújó vadlibáknál: ahogy megpillantják az igazit, beléjük „vésődik” szerelmi végzetük, s kölcsönösen (!) egymásba szeretnek. Ennek a folyamatnak ugyanakkor nincsenek korspecifikus korlátai, a megtalált lelki társ épp úgy lehet korukbeli, mint tőlük korban igencsak messze álló. Könnyen előfordulhat például, hogy egy vérfarkas srác egy nálánál jóval fiatalabb kislányba, vagy uram bocsá’ egy csecsemőben találja meg igaz szerelmét.

Első hallásra pedofílnak tűnhet a dolog, de a helyzet korántsem ilyen súlyos. Amennyiben nagy a korkülönbség, úgy a páros idősebb tagja kezdetben csupán ártatlan testvéri szeretettel viseltet a másik iránt, s a testiség csak akkor jelenik meg a kapcsolatukban, amikor a páros ifjabbik fele felserdül, s éretté válik az ilyesfajta közeledésre. (Itt meg kell jegyezni, hogy a vérfarkasok nem öregszenek; miután néhány hónap alatt elérték a teljes férfiúi potenciáljukat, nem változnak, s amíg nem adják fel vérfarkas mivoltukat, addig ugyanolyan fiatalok maradnak, mint legelső átalakulásuk idején.)

Innen ugye ki lehet találni, ki lesz végül Jacob lelki társa? Amikor először leesett a tantusz, hisztérikus nevetésben törtem ki, annyira váratlanul ért a fordulat, ami pedig nagyon is előre látható volt!
Az írónő nyilvánvalóan hitt a költői igazságszolgáltatásban: ha Jacob szerelme nem lelhet viszonzásra Bella részéről, hát majd lel annak újszülött kislányától, aki – és ez csak fokozta a vigalmamat – ugyanúgy Edward gyermeke is.
A két szülő, mikor értesül a hírről, persze roppant mód berág (Bella legalábbis így tesz; Edwardot illetően csak feltételezek), és beletelik egy kis időbe, amíg kibékül a helyzettel.

Az újszülött csemete (Renesmee) hibrid teremtmény, félig ember, félig vámpír, akiben az első tekintetváltás pillanatában ugyanolyan mély, testvéri szeretet lobban fel Jacob iránt, ahogy a fiúban is őiránta.
A helyzet külön pikantériája, hogy a nagy egymásra találás és „bevésődés” (imprint az angol kifejezés) épp akkor következik be, amikor a Bella horrorisztikus szülésénél asszisztáló, s onnan végleteik feldúltan kisiető Jacob a kínálkozó alkalmat kihasználva megkísérli elpusztítani a kislányt – azt az általa olyannyira gyűlölt félszerzetet, aki egyhónapi magzatburokban való hipersebes fejlődése során anyjának számtalan csontját törte el, és aki a világrajövetelével majd’ halálba küldte életadóját (ami félig-meddig igaz is, hisz Bella ezután lesz vámpírrá változtatva).

Ám a végzet közbeszól, s ahelyett hogy Jacob széttépné a csecsemőt, egyszeriben megszabadul minden szívbéli fájdalmától: Bella iránt érzett szerelmétől, az emésztő gyűlölettől, amit Edwarddal és a többi vérszívóval szemben táplált; a lelke varázsütésre megnyugszik, s életének, cselekedeteinek új mozgatórugója a vörös hajú, barna szemű kislány lesz, akit az élete árán is megvédene bármilyen fenyegető veszélytől.

Renesmee persze születése után sem szűnik meg különleges, sőt, egyedi lenni. Nem olyan szédítő ütemben ugyan, de továbbra is elképesztő mértékben növekszik: féléves korára már eléri egy átlagos kisóvodás testméreteit, és ezzel összhangban beszélni is folyamatosan tud. Nagy a rémület a család berkeiben: mi lesz, ha ez a fejlődés ilyen nyugtalanító tempóban halad majd egészen az elkerülhetetlen végkifejletig? A kicsi lány alig néhány év múltán felnő, megöregszik, és végül meghal?

Nem, persze, hogy nem. Renesmeeről kiderül, hogy halhatatlan – vámpírgénjei gondoskodnak erről. Hat-hét év elteltével, mikor is teljesen kifejlődik, megáll majd a gyorsan pörgő biológiai óra, s ő érett nő alakjában fog élni örökkön örökké, akárcsak hideg bőrű rokonai.
Teste és tudata ugyanakkor félig emberi: a szíve dobog, az ereiben vér folyik, a teste meleg, s képes az úgymond hagyományos táplálékon üzemelni. Szóval Nessie (ahogy Jacob becézi) igazi hibrid.

Az eredeti történet itt véget ér. A szereplők sorsa lerendezve, Edward és Bella biztonságban és nyugalomban szerethetik egymást, s már Jacobnak sem kell harcolnia démonjaival (a lelki társ megtalálása kiölt belőle minden korábbi ellenségeskedést és a viszonzatlan szerelem miatt érzett fájdalmat), a vámpírok és a vérfarkasok között szövetség, sőt, igazi barátság kovácsolódik.

Nagyjából innen veszi kezdetét az én történetem. Csak néhány évet pörgetek előre az idő kerekén, s lassítom le az évek múlását annál a pontnál, amikor Nessie eléri a serdülőkor végét, és felfedezi magában a nőt.

A történet E/1-ben, Renesmee elbeszélésében játszódik. Hogy miért ő lett a főszereplő?

Mert izgalmasnak találom. Tetszik benne, hogy egy hibrid teremtmény, fele részt vámpír, fele részt ember, s hogy ezek közös tulajdonságaival rendelkezik. Fizikumát illetően épp olyan ellenálló, akár egy vámpír, a bőre áthatolhatatlan, a csontja törhetetlen (legalábbis emberi erővel), gyors és erős, ám korántsem olyan lehengerlő mértékben, mint vámpír rokonai. Az embervért felettébb vonzónak találja, ám mert erkölcsei emberiek (s mert a család jó példát mutat neki), soha nem vetemedne gyilkosságra, szomját – attól kezdve, hogy képes önállóan vadászni – kizárólag állatvérrel oltja. (Vagy önként adott embervérrel – elvégre még gyerek, kihisztizi.)

A szervezete ugyanakkor megélne abszolút diétás koszton is (értsd: emberi táplálék), amit ő kezdetben visszataszítónak talál, ám úgy gondolom, később érdekes alternatívát lát majd benne.

Tetszik benne továbbá az is, hogy rokonaival ellentétben neki sokkal emberibb a külseje. Szép, persze, hogyne lenne szép, hiszen az apjára ütött, de mégis van benne olyasmi, ami tipikusan csak az emberekre jellemző: például hogy képes elpirulni, és az érintése sem olyan hideg, mint a szüleinek, sőt, testhőmérséklete épp csak néhány fokkal alacsonyabb, mint a természetfelettien „forró” vérfarkasoké. Nessie szíve dobog, sokkal gyorsabban, mint egy normál embernek, ereiben pedig kering a vér (a sajátja).

Ja és igen, a szülei hagyományát követve ő is rendelkezik egy-két extra képességgel. Tud például emlék- és gondolatképeket küldeni mások tudatába, azáltal, hogy tenyerével megérinti az arcukat. Ezt a módszert kezdetben sokszor használja beszéd helyett – kényelmességi okokból, gondolom, hisz már néhány napos korában elérte azt a szellemi fejlettséget, hogy összefüggő mondatokban kommunikáljon.

Nessie nagyon gyorsan, ám lassuló ütemben növekszik. Nahuel – egy dél-amerikai, hasonlóan hibrid félvámpír – példájából pedig az is kiderül, hogy kábé hét év múlva teljesen kifejlődik majd, s attól kezdve változatlan és örökfiatal marad. S én úgy gondolom, ez lesz az a pont, amikor megváltozik Jacobhoz fűződő viszonyának ártatlan jellege.

Ők ketten a kezdetektől fogva egy párt alkotnak – akármennyire nehezére is esik ezt elfogadni a szülőknek. Jacob olyan Nessie-nek, mint egy féltő szülőbe oltott legjobb barát, aki oltalmazza, rajongva szereti és agyba-főbe kényezteti. Többek között Jacob az egyetlen, aki a pici lánynak megengedi, hogy olykor beleharapjon (be kell valljam, itt rögtön beindult a pajzánabbik fantáziám), s mert ez a harapás nem mérgező, ő pedig extra gyorsan gyógyul, a kóstolgatás nem okoz benne kárt. (Erről a gyerekkori passzióról, feltételezem, később leszokik.)
Szóval, Nessie amellett, hogy imádja az „ő Jacobját”, igazi kis kényúrként uralkodik a fiú szíve felett, és nem tud olyat kérni, amit az kezét-lábát törve meg ne tenne neki. A legodaadóbb bébiszitter sem teljesíthetne jobban, Jacob maga a megtestesült Mary Poppins… egészen addig, amíg a felserdült lány már nem óhajtja ezt a fajta törődést.

Most már talán nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, ez egy Jacob/Nessie történet lesz – és bocs, hogy ilyen szájbarágós vagyok, de nem tudhatom, hogy mennyire tiszta a kiindulási helyzet. Én magam is csak egyszer olvastam a könyveket, ráadásul angolul, úgyhogy talán nem árt, ha először magamban is letisztázom az alapokat; Te pedig, kedves Olvasó, aki eddig még nem morzsolódtál le, talán könnyebben követhetőnek és érthetőbbnek találod majd ezek után a sztorit. Lelkesítsen ígéretem, hogy az elkövetkező fejezetek nem, vagy alig lesznek hosszabbak a bevezetőnél. :)

A 16-os korhatárt az erotikus töltetű jelenetek indokolják, amikből a történet előrehaladtával bőven kijut majd a főszereplőknek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés