Minden azon a holdfénysugaras estén kezdődött, a nyár leghosszabb napjának izgatottsággal és túlfűtött várakozással teli, lassú alkonyán.

Hathónapnyi távollét után végre valahára hazaérkeztünk; a fakó fehér ház ott állt megszokott helyén, az erdősávból kihasított, csinos kis rét mindig árnyas és félhomályos közepén.

Egy végestelen hosszúnak érzett utazás állt aznap mögöttem: huszonkét órányi zaklatott repülés (amit félálom és félébrenlét határán töltöttem, oda-vissza imbolyogva) valamint egy kis híján veszekedésbe torkolló csípős vita a Los Angeles-i terminál érkező-termében, ahol is elsőosztályú jegyemről és szállodai szobámról lemondva kiharcoltam magamnak a korábbi indulást, és a szüleim minden sopánkodása ellenére felültem a legközelebbi Seattle-be tartó gépre, hogy két önkéntes utastársam kíséretében („Mert hát egyedül mégsem mehetsz el, Nessie!”) pihenés nélkül ide repülhessek.

Egy szó, mint száz: pokolian el voltam csigázva – a kinézetem gyűröttebb, mint a bőröndömbe behajigált ruháim –, mégis mikor begördültünk a felhajtóút végére, s a szemem megakadt a ház ismerős körvonalán, nagy dobbanást éreztem a mellkasomban, s úgy pattantam ki a hátsó ülésről, majd sprinteltem keresztül a cédrusfák között egészen a verandáig, mintha madzagon, vagy még inkább: mintha drótkötélpályán húztak volna odáig.

- Na, nézd már, milyen sürgős valakinek! …Evian-túladagolás, Nessie? – Emmett kaján nevetése messze a hátam mögül érkezett; én már javában a mozdulatlan kilincset feszegettem, mikor ő és Rosalie végre feltűntek a veranda aljában. Emmettből újabb irritáló nevetés pukkadt ki. – Tíz az egyhez mernék veled fogadni, Rosie, hogy nem a mosdóba igyekszik…

Rosalie nagyon bölcsen (vagy mert túlontúl jól ismert) nem bocsátkozott fogadásba. Jól is tette, hisz úgyis csak a rövidebbet húzta volna. Emmettnek ugyanis egyvalamiben tökéletesen igaza volt: nem halaszthatatlan folyó ügyem vonzott a házba, s késztetett arra, hogy türelmetlenségtől hajtva lábbal rugdossam az egyértelműen kulcsra zárt ajtót, hanem a vágy – az a hat hónapja növekvő és soha egy pillanatra sem múló sóvárgás, hogy végre viszontláthassam a legjobb barátomat.

Az ajtó végül egy évszázadnak is beillő félperc múltán adta meg magát, annak a kulcsnak a jóvoltából, amit Emmett, a legtenyérbemászóbb nagybácsis vigyorával a képén, magasra vont szemöldökkel húzott elő farmernadrágjának zsebéből.

- Ezeket úgy hívják, hogy kulcs – lengette meg előttem a csilingelő karikát. – Az emberek ezt az ördöngös szerkezetet használják házuk ajtajának be- és kizárására. Figyeled, Nessie?

Nem szóltam semmit, csak az arckifejezésem kommunikált. A csendes megvetés méltóságteljes pózába vágtam magam, s úgy néztem végig, hogyan dugja be, majd fordítja el végtelen lassúsággal a zárban a kulcsot vicces kedvű nagybátyám.

- Megjegyezted? Vagy mutassam meg még egyszer?

- Mész ám a…! – Félresöpörtem a kezét, mielőtt újból bezárhatta volna az ajtót, és önelégült kuncogásáról tudomást sem véve benyomakodtam mellette az immár nyitható ajtón. Egyenesen a tágas előtér közepére söpörtem, még a villanygyújtásra sem vesztegettem az időt; lehunyt szemmel felvetettem az állam, és mélyen beleszippantottam a levegőbe.

- Ah, mi ez a dögletes kutyabűz!? – zendített rá Rosalie abban a pillanatban, ahogy átlépte küszöböt. – Nyisd ki gyorsan a hátsó ablakot, Emmett! Könnybe lábad tőle az ember szeme, esküszöm…

Ez utóbbi kijelentés – tekintve a körülményeket és azt, hogy Rosie nagynéném, a többi családtagomhoz hasonlóan, minimum fél évszázada akadályoztatva volt az olyasfajta humán megnyilvánulásban, mint a könnyezés, nem beszélve a tényről, hogy tiszta lelkiismerettel még csak embernek sem vallhatta magát – annyira erőteljes túlzásnak tűnt, hogy minden sértettségem ellenére, még belőlem is kicsikart egy röpke nevetést.

- Hagyd már, Rosie… – Emmett csitítóan végigsimított az arcán, majd egy fénysebes sasszéval hozzám libbent, és csendesen a fülembe súgta: – Jacob nincs itt.

Hasztalan lett volna vitába bocsátkozni vele. Emberfeletti szimatom ide vagy oda, tudtam, hogy a nagybátyám szaglása sokkal kifinomultabb az enyémnél: ha ő nem fedezte fel Jacob illatát a helyiség kavargó molekulatáncában, akkor én sem fogom. A csalódottság mégis teljes erejével szakadt rám. Annyira bíztam benne, és olyannyira kívántam, hogy a házba lépve rögtön összefussunk, hogy az ő arca legyen az első, akit a félhomályban megpillantok!

Nagy sóhajjal kifújtam magamból a csalódást. Fölösleges bánkódni, gondoltam, hisz Jacob nyilván nem tudta, hogy előbbre hoztuk az érkezést. Honnan is tudta volna, mikor direkt meglepetésnek szántam az egészet?

Újult lelkesedéssel változtattam hát tervet, s míg Rosalie nagyban szidta a „büdös, ingyenélő kutyabagázst”, ami a távollétünkben pofátlanul befészkelte magát szépséges otthonunkban, s felélte éléskamránk készletét (mintha bizony ez érintené őt!), én suttyomban felslisszoltam a lépcsőn, s a tőlem telhető legnagyobb tempóban bevetettem magam a szobámba.

- Vedd már fel… vedd már fel… – biztattam a tárcsahangon búgó telefont, ami abban a pillanatban a fülemen volt, ahogy becsapódott mögöttem az ajtó. – Mi lesz már…

A vonal egy tompa kattanással életre kelt. – Nessie!? Kölyök, te vagy az?

Az ismerős hangtól önkéntelen mosolyra húzódott a szám. – Jacob! – kurjantottam örömtől sugárzó hangon, és minden felesleges bevezetőt megspórolva egyenesen rátértem a tárgyra: – Hol vagy most?

Rövid kivárás az éterben, aztán:

- Te hazajöttél. – Jake nem kérdezte, egyszerűen csak megerősítette a nyilvánvaló tényt, ami feltehetőleg szavak nélkül is ott rezgett a hangomban. – De hogy lehet… nem úgy volt, hogy holnap estefelé érkeztek? Ki akartam menni elétek a reptérre…

- A vártnál hamarabb szállt le a gépünk Los Angelesben, így aztán elértem egy korábbi járatot. Anyáék ott maradtak, ők nem vállalták be a turistaosztályt, de engem nem érdekelt, mert… már annyira hiányoztál! – bukott ki belőlem őserővel a vallomás, s emiatt egy cseppet sem szégyenkeztem. A hirtelen érzelemkitörések mindennaposak voltak közöttünk; Jacob és én soha nem csináltunk titkot egymás iránt érzett rajongásunkból.

- Te is szörnyen hiányoztál, Kölyök – jött a válasz késlekedés nélkül, mire a mosoly még szélesebb lett az arcomon. Istenem, milyen hosszú volt ez a fél év! És hogy biztos legyek benne, az érzés kölcsönös, rögtön záporozni kezdtek Jacob féltő-óvó kérdései: – Most érkeztél? Otthon vagy? Ettél már? Ki van veled? Ugye nem engedtek el egyedül? …Tudod mit, ne is mozdulj! Lerázom a többieket, és öt perc múlva ott vagyok érted!

- Csigavér – kuncogtam bele a telefonba. – Előbb haladjunk szépen sorban. Tehát: igen, most érkeztem, és itthon vagyok. Ugyanakkor: nem, ma még nem „ettem”, viszont nem is vagyok egyedül. Hogy is gondolhattad – hát ennyire nem ismered anyáékat? Előbb mészárolnának le egy stadionra való Red Sox drukkert, minthogy engem felügyelet nélkül utamra bocsássanak. Természetesen kaptam bébiszittert: ezúttal Emmett vállalta magára a kísérő szerepét. Meg Rosie.

A kis hatásszünet, amivel a második nevet bejelentettem, azonmód elérte célját. Jacob gúnyos nevetés címén egy förtelmes, orrhangú röfögést produkált az éterben.

- Add át üdvözletemet legszőkébb nagynénidnek – recsegte –, és mondd meg neki, hogy én és a többiek imádtuk a névre szóló kutyatálakat, amit a konyhapulton volt kegyes hátrahagyni nekünk. Szívmelengető gesztus volt a részéről, mindannyian nagyra értékeltük. – Rövid csönd támadt a vonal túloldalán, aztán valamivel komolyabb tónusban folytatta: – A srácokkal lent vagyunk a parton, First Beach-en, idejössz? Már ha persze az ötletdús nagynénéd elenged… Különben kénytelen leszek személyesen tolmácsolni a csapat jókívánságait.

- Arra semmi szükség – hárítottam el gyorsan az alternatívát. Rosie „néni” és Jacob sportot űztek egymás ugratásából, így tudtam: ha most áthívom Jacobot magunkhoz, akkor az értékes közös időből tutira lőttek harminc percnek, hisz nyilván kötelességüknek éreznék bepótolni az elmúlt félév kimaradt sértéseit. – Inkább én megyek le hozzátok, jó? Gyorsan összekapom magam, és legkésőbb tizenöt perc múlva ott vagyok!

De a tizenöt perc végül túlságosan is szűkre szabottnak bizonyult. Mire kikeveredtem a fürdőszobából, s az ágyra kirángatott holmik közül sikerült kiválasztanom a legmegfelelőbb öltözetet, már bőven kifutottam az időből.

Alice és az ő megalomán méreteket öltő ruhavásárlási mániája tehetett róla! Akárhogy is keresgéltem a rengeteg holmi között, egyetlen árva ruhadarab sem akadt a kezembe, ami akár csak megközelítőleg is egyezett volna azzal a képzeletbeli ideális szereléssel, amit a parton terveztem viselni. Csupa finom anyagú és szükségtelenül drága cucc hevert előttem, olyan márkás darabok, amiket, néhány kivételesebb alkalomtól eltekintve, soha nem tudtam jó érzéssel, felszabadultan viselni.

Végül egy egyszerű (legalábbis a többihez képest egyszerűbb) vászonnadrágra esett a választásom, ami kellően strapásnak és feláldozhatónak tűnt ahhoz, hogy a part kövein összekoszoljam. Olívazöld, trikófazonú fölsőt húztam hozzá, a hajamat pedig széttúrtam, és Alice művészi csavarokkal megcifrázott kontyát hagytam a hátamra omlani.

- Hékás! – volt Rosalie első szava, mikor meglátott lesuhanni a lépcsőn. Éppen a kanapépárnák „kutyaszőrtelenítésével” foglalatoskodott (egy akkora TV shopos szőrfogó kesztyűvel, amivel egy kifejlett bernáthegyit is kopaszra lehetett volna simogatni), és az arcára merevedett dühös undor maszkján át vetette rám számonkérő pillantását. – Hova, hova?

A közömbösség elfogadható látszatát keltve megrántottam a vállam. – Csak a partra. Jacob ott van a többiekkel. Gondoltam, köszönök nekik. – Majd mintegy alázatosan hozzátettem: – Szabad?

Az automatikus „Na de ilyen későn?” kezdetű kifogás már ott billegett Rosalie elnyíló ajkán, mikor Emmett váratlanul a segítségemre sietett. – Nesze – nyomott kezembe egy slusszkulcsot –, vidd Bella kocsiját, és éjfélre itthon legyél. Rosalie és én ébren várunk rád.

Futó mosollyal jutalmaztam a gyenge poént – ebben a házban csak én használom alvásra az ágyat –, de megkísérteni nem mertem a szerencsémet. Fogtam hát a slusszkulcsot, és Rosalie rosszalló tekintetének súlyával a hátamon eliramodtam az alagsorba nyíló ajtó felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés