Az ismerős hang felszabadított bennem valamit. A váratlanul jött elfogódottság, amelyet korábban sohasem éreztem a jelenlétében, egy csapásra elmúlt; nekiiramodtam, a fennmaradó métereket repülve szeltem át, és ugyanazzal a felszabadult lendülettel vetettem magam a nyakába, ami a kettőnk játékos viszonyát az óta jellemezte, amióta csak az eszemet tudom.

Jacob egy egész picit megingott a becsapódás alatt, mintha kisebb súlyra számított volna; hogy megtartsa az egyensúlyt, hosszat lépett hátra, de nem engedett el: derekamon összefont két karjával szorosan ölelt magához.

- Jesszus, Kölyök – nyögött fel az ő grizzly medvét idéző mély basszusán –, mivel etettek téged Brazíliában, óriásmamuttal?

- Nem nyert – feleltem nagy vigyorral az arcomon –, de tényleg speciális étrenden voltam, jól sejted. – Továbbra is a csípője köré kulcsolt lábakkal nagy levegőt vettem, s mint valami gyorscsévélésre állított magnószalag, hadarva kezdtem ömlengeni: – Jaj, annyi mesélnivalóm van! Telefonon a felét sem tudtam elmondani neked, valaki mindig ott állt a közelemben, vagy apa hallgatózott stikában, úgyhogy bele se mertem kezdeni, e-mailben meg nem volt türelmem leírni, úgyhogy most azt sem tudom, hol kezdjem, pedig…

- Levegőt! Vegyél levegőt, Kölyök! – Jacob kinyújtott karokkal eltartott magától. Már csak köré kulcsolt lábaimmal kapaszkodtam belé, de így is éreztem, ahogy a mellkasa visszafojtott nevetéstől hullámzik. Aztán tett egy hirtelen félfordulatot a tengelye körül, s engem váratlanul telibe kapott a holdfény, ami addig a hátam mögül sütött. A lumineszkáló fehérség olyan élesen vágott az arcomba, hogy szinte napként kápráztatott el, s néhány pillanatig nem láttam mást, csak egy nagy feketeséget Jacob helyén.

Mielőtt kitisztulhatott volna a látásom, s viszonozhattam volna az arcomat pásztázó kíváncsi tekintetet, két forró kéz megragadott az oldalamnál fogva, és gyengén erővel lefejtett a keskeny csípőről, amibe addig majommód csimpaszkodtam.

- Gyere – szólt az arcát vesztett hang valahonnan magasan a fejem fölül –, a többiek is nagyon kíváncsiak már rád. Ne várakoztassuk tovább őket…

- Oh… persze. Bocs. – A korábbi elfogódottság hirtelen ismét visszalopta magát a testembe. Újfajta szégyent éreztem szertelenül gyerekes viselkedésem miatt. Mit is gondoltam, mikor olyan idétlenül ráakaszkodtam!? Nem vagyok már pillesúlyú kisbaba!

A szokottnál merevebb tagokkal indultam meg Jacob mellett, aki viszont rendhagyó lassúsággal vágott neki a visszavezető útnak, nyilván azért, hogy jóval rövidebb lábaimmal én is könnyen lépést tarthassak vele.

- Na és hogy vannak a többiek? Még mindig az idegeire mentek egymásnak? – Rövid oldalpillantást vetettem Jacob felé, és reméltem, hogy a kérdéssel sikerül elfeledtetnem a helytelen belépőt.

Apró, torokhangú nevetést hallatott, s egy futó pillantás erejéig elszakította tekintetét a homokos fövenyről, hogy a szemembe nézve válaszoljon. – A srácok jól vannak, túlságosan is jól, ha engem kérdezel. Heti átlag négyszer akarom torkon harapni őket a hülyeségükért.

- Collin és Brady még mindig eljárnak „sziklát görgetni”?

Jacob nagyot horkantott. – El. Azzal a különbséggel, hogy most már nem csak görgetik, de „kapura is rúgnak” vele. Sorban döntik ki a fenyőket, és akkora zajt csapnak, hogy szerintem még Seattle-ben is hallani, de mintha a falnak beszélnék. Két öntörvényű, felelőtlen kutyakölyök!

Jacob ezen a nyomvonalon haladt tovább, míg el nem értük a tűzet. Félig nevetve, félig bosszúsan zsörtölődött a fiúk kicsapongásai miatt; látszott rajta, hogy mint a csapat alfa hímje kötelességének érzi ráncba szedni a fiatalabbakat, még akkor is, ha szíve szerint inkább velük tartana a prédikálás helyett, s úgy ökörködne minden este, ahogy ők teszik.

Nekem nem sok lehetőségem volt közbeszólni, Jacob teljes egészében magára vállalta a társalgást. Egyáltalán nem bántam, így legalább zavartalanul szemügyre vehettem rég látott barátomat, miközben ő hol lesütött, hol pedig előre szegezett szemmel baktatott mellettem. Amikor biztosra vettem, hogy nem veszi észre, óvatosan végighúztam rajta a pillantásomat, s mert Jacob nem az a kimondott mélynövésű alkat, ez eltartott egy darabig.

Hatalmas volt! Úgy értem, tényleg igazán magas és erős, mintha az alatt a fél év alatt is, amíg távol voltam tőle, újabb centiket pakolt volna magára. Ami persze képtelenség, hisz végső testmagasságát már tizenhat évesen elérte; csak arra tudtam hát gondolni, hogy az emlékezetem tréfált meg, s őrizte meg őt egy kurtább verzióban a valóságosnál. Hisz én voltam az, aki igazából megnőtt, én gyarapodtam mind súlyban, mind pedig centiben annyira, hogy az szembeötlő legyen – mégis úgy tűnt, mintha semmit sem szűkült volna a köztünk tátongó magasságkülönbség.

Minden apró változást, minden újabb felfedezett másságot aprólékosan katalogizáltam magamban. A még sötétebb bőrt, ami nyilván a nyári hetekben nyerte el ezt a napsütötte árnyalatát; a vállát verdeső, ébenfekete hajat, ami jócskán lenőtt a legutóbbi találkozásunk óta; a léptei ritmusára megfeszülő hasizmokat, amiket azelőtt valamilyen oknál fogva soha nem vettem még észre…

Túl hamar megérkeztünk a tábortűzhöz. Befejezni sem volt időm a testrészek leltározását, mikor egy szemből támadó, torokhangú üdvözlésorkán csapódott bele a dobhártyámba, s én egyszeriben a tűzkör közepén, egy rakás túlfejlett, sortra vetkőzött srác mosolygó arca és lapogató tenyere alatt találtam magam. Quill, Seth, Embry és Paul, meg a csapat többi tagja is versengve sietett üdvözölni engem; csupa ismerős mosollyal vigyorgó fej, amiket alig győztem a látóterembe fogni.

- Milyen volt Dél-Amerika? Perfekt vagy már spanyolból?

- Kipróbáltad a liánokat? Lehet úgy lengeni rajtuk, ahogy a filmekben szokták?

- Az ottani nők tényleg félmeztelenül járnak, vagy ez csak egy újabb National Geographic-os túlkapás?

- Igaz a hír, hogy kinyírtál egy anakondát? Na és a pumás pletyka? Élnek még arrafelé dinoszauruszok?

Valósággal nyakon öntöttek a kérdéseikkel. Azt se tudtam, melyiknek fogjak neki, úgy szédült a fejem a nagy iramú érdeklődéstől. Mikor látták, hogy egyelőre nem jutok szóhoz, visszavettek a sebességből, helyet szorítottak maguk közt az egyik napszítta fatörzsön, s hagyták, hogy kicsit kifújjam magam.

- Dél-Amerika szédületesen izgi és irtó érdekes volt – fogtam bele az élménybeszámolóba, és igyekeztem az összes jelenlévőhöz intézni a szavaimat. – Mi az esőerdő azon részében voltunk, ami Brazília területére esik, úgyhogy a spanyolom nem, de a portugál tudásom csiszolódott egy kicsit, nem tagadom. Ö… a liánok? Kipróbáltuk őket, de csak hasra esés lett a vége. Értékelhető eredményt csak Emmett ért el azzal, hogy kidöntött egy egész ligetre való veszélyeztetett mangrovefát, mikor a túl nagy lendülettől nem bírt időben lefékezni. Szóval a gyakorlat távolról sem emlékeztet a filmekre. A pumás dolog csak kacsa! Bocs a rossz szóviccért, de így igaz. Habár a fiúk masszívan ritkították ezt az elbűvölő állatfajt. Öhm… Mi volt a negyedik kérdés?

- A félmeztelen dilemma – sietett a segítségemre Embry, akinek széles mosolya még nagyobb terpeszbe nyílt mohó arcán. – Arrafelé tényleg lazábbak az erkölcsök?

Ragályos nevetés tört ki, amit még én is megspékeltem egy halvány kuncogással.

- Nem annyira – feleltem. – A meztelenségnek nincs olyan jelentősége, mint nálunk. Ott ez mindennapos.

- Szóval a nők tényleg félmeztelenek? – Embry izgalmában majd’ lefordult a fatörzsről.

- Igen, tényleg azok – bólintottam mosolyogva. – Egyes népcsoportoknál ez teljesen természetes.

- És te is kipróbáltad ezt az elbűvölő helyi szokást?

Ez utóbbi kérdés már valaki mástól származott, de a nagy vihogásban nem tudtam eldönteni, kitől. Csak annyit láttam, hogy Jacob nagyot rándul mellettem, s harákoló köhögésbe kezd, mintha félrenyelt volna valamit. – Ne légy barom, Paul! – könyökölte oldalba a mellette ülő fiút (aki minden valószínűség szerint a kérdésfeltevő lehetett). – Nessie-t nem civilizálatlan vademberek nevelték. Esze ágában sem volt…

- Hát, tulajdonképpen… – vettem vissza a szót, kissé sértetten, hogy helyettem válaszolt – én igyekeztem beleolvadni a helyi kultúrába, és hát ennek érdekében kipróbáltam ezt-azt… – megrántottam a vállam, és rejtelmesen elhallgattam.

A fiúk persze rögtön a legpajzánabb következtetést vonták le a befejezetlen mondatból, s én pirulós restelkedéssel fogadtam a meglepett húú-zást. A kaján hangulatban egyedül Jacob nem osztozott, ő sötét képpel nézett végig a többieken, mígnem a vihogás teljesen el nem halt.

Ezután szemérmesebb terepen folytatódott tovább a beszélgetés. Az ilyenkor szokásos „jó, hogy újra itthon vagy” stílusban röppentek felém a gesztusok; a fiúk szemlátomást remekül érezték magukat, s cseppet sem zavarta őket, hogy váratlanul felbukkantam az esti kis összeröffenésükön, nevetgélve ettek és ittak, s felváltva próbáltak szóval tartani.

Egyedül Jacob volt csendesebb a szokásosnál. Ő az idő nagy részében csak görnyedt mellettem némán, s habár nem néztem egyenesen az arcába (ahhoz gyakorlatilag le kellett volna térdelnem elé a homokba), az volt az érzésem, hogy a szeme sarkából folyamatosan engem figyel. A haja mélyen előre hullott az arcába, így még a vonásait sem tudtam kivenni, mégis megkísértett a kellemetlen gondolat, hogy ez a félmogorva szótlanság egyedül nekem szól. Talán mérges, amiért nem meséltem el neki mindent Dél-Amerikáról? Mindig ő volt az első, akivel megosztottam az új élményeimet… Szóval lehet, hogy most ezért orrolt meg rám, mert megszegtem a szabályt? De hát olyan ritkán jutottam internetközelbe. És a mobilt sem lehetett akárhol használni, a telekommunikáció nem működik az esőerdő közepén.

Minden mentségem ellenére belém szúrt a bűntudat. Hát persze, hogy megbántottam! Gyakrabban kellett volna megkísérelnem a kapcsolatfelvételt, akármennyire is forgatták szemüket a családtagjaim.

Távolságtartása komolyan nyomasztani kezdett, megkockáztattam hát egy engesztelő gesztust: kinyújtottam és finoman Jacob combjára fektettem a kezem; szerettem volna lazának és természetesnek tűnni, de amint összeért a bőrünk, ő akkorát rándult, hogy menten vissza kellett rántanom a karom. Még így is csupa libabőr lett ott, ahol egy pillanatig egymást érintettük.

- Bocs – szabadkoztam automatikusan –, mindig elfelejtem, hogy én olyan vagyok neked, mint egy jégkocka.

Csend. Aztán:

- Olvadt fagyi…

- Tessék?

- Inkább olyan, mint az olvadt fagyi. – Jacob kedves félmosollyal emelte rám a pillantását. – A jégkocka túl erős hasonlat.

- Oh… értem. – Megkíséreltem kipasszírozni magamból egy válaszmosolyt, de merev arcizmaim nem akartak engedelmeskedni a felszólításnak. Valami a bőröm alatt bizseregni, égni kezdett, s ezt nem tudtam egyszerűen a mellettem tornyosuló férfitest hőkibocsátásának számlájára írni. Jacob testhőmérséklete alapjáraton 42 és fél fok, amihez már csecsemőkoromban hozzászoktam, és amit mindig is végtelenül kellemesnek találtam. Akkor viszont mitől éreztem úgy, hogy menten felgyulladok?

Jacob persze egy szemrándulással sem jelezte, hogy zavarba lenne. Épp ellenkezőleg: játékosan beleborzolt a hajamba, és, mintha csak korábbi morcosságáért akarna kárpótolni, harsány jókedvvel vont magához. Úgy ölelt meg, ahogy azelőtt is mindig: a karját fojtogató (de gyengéd) mozdulattal a nyakam köré kulcsolta, kuncogva megszorongatott, és valósággal a hóna alá ékelt – mint egy apró tojást, amit ott akar kikölteni.

Mozdulni sem mertem. Nem a félelem miatt – hisz ott, ahol voltam nagyobb biztonságban éreztem magam, mint bárhol máshol a világon –, és nem is azért, mert Jacob nagyon szorított vagy durva lett volna. Nem. Az a különös érzés bénított meg, ami az egy órával korábbi találkozásunk alkalmával is elfogott, és aminek akkor még nem ismertem a nevét.

Nem tudtam, honnan merítsem a szavakat az engem eltöltő érzéshalmaz körülírásához; megilletődöttség, zavar és méltatlankodás kergette egymást a lelkemben. Egyszeriben irritálni kezdett, amiért ő ilyen szenvtelen egyszerűséggel tud magához vonni, miközben nekem megmagyarázhatatlan zavart okoz a közelsége. Mellkasának csupasz bőre ott táncolt az orrom előtt, forrón és zavarba ejtően illatozva; a bicepsze az arcomnak nyomódott, államon éreztem ugrálni az izomrostokat, miközben ő a kezével gesztikulált; beszédtől emelkedő és süllyedő mellkasa úgy ringatta hozzá préselt testem, mint dobáló hullámok a törékeny falevelet.

- Nyomsz – nyöszörögtem erőtlen hangon, s két apró kezemmel szánalmas kísérletet tettem az erős kar leoldására.

- Upsz… ne haragudj, Kölyök. – A döbbenetesen erős izomköteg nyomban ellazult, s Jacob karja a vállamról a hátamra csúszott. – Gyere, dőlj nekem – ütögette meg a mellkasát, és talán azért, hogy még hívogatóbbá tegye a felkínált helyet, a másik kezével felnyúlt, és hátrasöpörte róla kibontott haját.

Istenem, bár ne tette volna. Csak a csecsemőkorom óta gyakorolt és hat év alatt sziklaszilárddá fejlesztett önfegyelmemnek köszönhettem, hogy nem haraptam bele ott, mindenki szeme láttára. Az illat, ami fedetlen nyakának fészkéből megcsapott, zsigerdúlóan és pusztítóan bódító volt. Egy vérvörös sikítás a fejemben, ami végigrezonált az egész testemen, hogy olyan izmaim is belefeszüljenek, melyeknek a létezéséről addig a pillanatig még csak fogalmam sem volt. A kín ezerízű hurka kezdte fojtogatni a torkom; olyan gyötrelmes szomjúságot éreztem, olyan fájdalmas, gyomorszorító vágyat, amit lehetetlennek tűnt máshogy csillapítani, minthogy…

De nem, azt nem tehettem. Megfeszítettem a rekeszizmom, s üresre préselt tüdővel valahogy kinyögtem:

- Most inkább nem – majd merev izmokkal eltoltam magam a kísértés mérgező kígyófészkétől.

Jacob arca megrándult, valami kifürkészhetetlen (talán sértett?) gondolat árnyéka futott át rajta, aztán megvonta a vállát – ahogy akarod, mondta ez a mozdulat –, és engedelmesen elhúzódott mellőlem.

A társalgás ezek után szigorúan csakis közvetetten folyt köztünk, a többiek bevonásával, egymáshoz egy megveszekedett szót sem szóltunk, míg véget nem ért az este.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés