Mintha egyetlen visszatartott lélegzettel szenvedtem volna végig az este fennmaradó másfél óráját. Még csak ahhoz sem volt bátorságom, hogy felé fordítsam a fejem; a legtöbb, amit láttam belőle, két hatalmas kéz volt, ahogy a térdére könyökölve gesztikulál velük, meg néhány folyékony fekete villanás, ahogy az arcába zúduló haja ringott fejmozdulatainak ritmusára.

A paranccsal is felérő késztetés, hogy beléharapjak, még mindig ott fészkelt a gondolataim kellős közepén, ám az eszeveszett vágy, amit a kínzó szomjúság kioltására éreztem, már elfakult, s döbbent szégyenérzet formájában emésztette fel önmagát. Hogyan támadhatott bennem ilyesféle sóvárgás, hogyan hagyhatott cserben legendás önmérsékletem? Egyszerűen nem fért a fejembe, miért találtam hirtelen olyan ellenállhatatlannak Jacob védtelen nyaki ütőerét. Az isten szerelmére, hisz már évek óta nem ittam, és nem is vágytam embervérre!

A keserű dilemmán semmit sem javított a tudat, hogy úgysem tudnék árthatni neki, még a legelvetemültebb szándékkal sem. Az én harapásom nem mérgező, ráadásul fele olyan erős sem vagyok, mint ő; és annak a valószínűsége, hogy nyolc másik vérfarkas társaságában bármiféle testi sérülést tudnék neki okozni (amit ne lehetne, mondjuk, egy ragtapasszal orvosolni), olyan elenyésző jelentőségű, hogy említésre sem érdemes.

De hát nem ez volt a lényeg. Engem az a tény zavart, hogy majdnem megtettem. Hogy kis híja volt, hogy szégyenszemre rá nem vetettem magam, ott a nyílt színen. Hogyan néztem volna azok után a többiek szemébe? Hogyan győzhettem volna meg őket arról az elhatározásról, amire épp dél-amerikai tartózkodásom alatt vettem rá magamat: hogy sokkal inkább emberi leszek, mint vámpírszerű.

Az arcom belső fele már sajgott a kitartott mosolygástól, amivel a rendületlenül folyó beszélgetést igyekeztem figyelemmel kísérni. Bólogattam, ha az kellett, hümmögtem, ha úgy tűnt helyénvalónak, és még valamiféle érdeklődést is sikerült kicsikarnom magamból, mikor a „farkaspóló” névre hallgató újabb keletű csapatjátékra terelődött a szó. De igazi érdeklődést nem tudtam a kérdéseimbe csempészni, s ezért, vagy inkább amiatt, hogy a Hold már hosszú utat tett meg az égen érkezésem óta, a fiúk sora szépen lassan felbomlott, s a társaság elkezdett egyesével hazaszállingózni.

Mire elég lelki erőt éreztem magamban a feltápászkodásra, már csak négyen kuporogtunk a tűznél. Aztán a sereghajtó Collin-Brady páros is összevackolódott, és elindult felfelé.

- O-kééé… – Jacob hosszan szívta befelé a levegőt, miközben, mint valami energiával feltöltekező ballon, kiegyenesedett összegörnyedt ülőpozíciójából. – Hazakísérlek – s hogy egyértelmű legyen, ez nem kérdés, hanem kijelentés, rögtön fel is állt, fel kezét sortja zsebébe süllyesztette, s némi guberálás után egy hajgumit halászott elő belőle.

Elborzadva néztem, mint köti szoros lófarokban a tarkóján összefogott hajat. Elment az esze!? Még ingerel is!?

- Nem szükséges – recsegtem szerencsétlenül, és lelki szemeimmel már láttam is, ahogy a kocsi diszkrét magányában a figyelmesen előkészített, csupasz nyakra vetem magam. – Anya Mercedesével jöttem, a páncélozottal, úgyhogy ma este nekem semmi sem árthat. Szóval tényleg nem kell fáradnod.

Jacob mindezt elengedte a füle mellett. – Badarság – legyintett. – Lehet, hogy a bombabiztos acélötvözet megvéd a golyótól, de ha elalszol a volán mögött, még nem kapcsol automatikusan robotpilótára. Nincs vita, majd én hazafuvarozlak!

Iszonyú kelepcébe kerültem. Most utasítsam vissza figyelmes segítségét, és hagyjam vérig sértődni, vagy kockáztassam meg azt a szégyent, hogy lásson kicsorduló nyállal? Mert bizony ettől féltem; ha egy légtérbe kerülök csupaszon illatozó nyakával, aligha úszom meg valami hasonlóan zavarba ejtő megnyilvánulás nélkül.

Jacob már nyújtotta a kezét: – Nessie… jössz?

- Mondom, hogy nem kell hazakísérni! Nagylány vagyok már, egyedül is megoldom, oké!? – A kifakadás egy lendületből, egyetlen nagy erejű kilégzéssel szakadt ki belőlem, miközben a józanabbik felem elborzadva hőkölt hátra. Ezt tényleg én mondtam?

Jacob felrántotta, majd lassan, nagyon lassan leengedte a szemöldökét. A szája szólásra nyílt, egy fél pillanatig úgy tűnt, mindjárt rákérdez a nagy tiltakozás okára, aztán mégis letett róla, finoman megvonta a vállát, s csak annyit mondott nagyon kimérten: – Rendben. Ahogy akarod. Szia.

- Szia… – Zsibbadt ajkakkal viszonoztam a köszönést, majd béna mozdulatlanságban néztem végig, hogyan nyeli el a sötétség távolodó alakját.

A parázs egy utolsót pislant mögöttem, aztán kihunyt. Magamra maradtam a csillagpöttyös éjszaka hűvös kupolája alatt.

A hazaút talán még az odavezetőnél is gyorsabban olvadt el mögöttem. Olyan erővel gyilkoltam a gázt, mintha a kilométerekkel együtt a kellemetlen gondolatokat is hátra tudnám hagyni. Odahaza egyből az emeleti szobámba sprinteltem, csak egy „Helló, megjöttem!” erejéig lassítottam le a nappaliban, hogy aztán újult lendülettel süvítsek be különbejáratú fürdőszobámba.

Utam nyílegyenesen a kád mellett tornyosuló egész alakos állótükörhöz vezetett, hogy addig nézhessek farkasszemet a bennem lakozó szörnnyel, amíg felülkerekedő józan eszem el nem takarja azt előlem.

Mereven előre bámultam: Hát így néz ki egy félig vámpír, félig ember teremtmény, aki nem bír állati ösztönével? Aki évekig tartó böjt után ma újra megkívánta az embervért? Akiben felszínre törtek a legyőzni kívánt gének?

Megmondom az igazat: nem láttam semmi különbséget. A bőröm továbbra is ugyanolyan hattyúfehér volt, mint azelőtt, talán csak az utóbbi idők napfényfürdőinek hozadéka, egy leheletnyi rózsaszín pír látszott meg rajta. A hajam a maga vörös és göndör összevisszaságában ágaskodott, alaposan megcibálta ugyan a tengerparti szellő, de ezen sem mutatkozott démoni elváltozás. A szemem tágra nyíltan és csokoládébarnán viszonozta a pillantásomat, a szám íve telt maradt, és a néma értetlenség résével nyitotta szét ajkaimat. A testalkatom nyúlánk volt, amilyen mindig is, és az elmúlt néhány hónap óta az elvárt helyeken egyre teltebb és gömbölyűbb.

Összezavart, hogy nem lelem a furcsa ösztönkésztetés forrását, hogy nincs kiindulási pont, ahol megkezdhetném a baj felderítését és orvoslását. Nem kéne vörösben izzania a szememnek? Nem kéne kiforduló és remegő orrcimpákkal fújtatnom, akár egy öklelő bika? Vagy mondjuk agyarat növesztenem… esetleg egy pár csinos kis szarvat?

Minden őrült gondolatom dacára persze továbbra is száz százalékig tisztában voltam vele, hogy a dolog nem így működik. Genetikailag ugyan csak félig számítottam vámpírnak, ám az elmélettel és a gyakorlattal bőven akadt módom megismerkedni – nem olyan nagy csoda, ha az embernek vámpírok a szülei és vérfarkasok a gyerekkori játszópajtásai. Az embervér iránti szomjam ugyanúgy velem született, ahogy a jobb érzés is, amivel sikerült azt különösebb erőfeszítés nélkül legyőznöm. Soha egyetlen emberi lény sem halt vagy sérült meg az én hibámból, ez irányú szükségleteimet – ahogy a többiek is – kizárólag állati eredetű vérrel elégítettem ki, csupán kisbaba koromban itattak embervérrel, míg meg nem tanultam önállóan vadászni.

Borzasztó visszalépést jelentett nekem ez az éjszaka. Kívánatosnak találni valami tiltottat, valami messzemenően tabut, olyan megszégyenüléssel ért fel, amit lelkiismeretem tükre (és nem az, amelyik előttem állt) óriásira nagyított.

Nagyra törő tervekkel érkeztem vissza Forksba – és feltett szándékom volt, hogy ezekhez tartom is magam. Végre lelassult annyira a fejlődésem, hogy a növekmény ne legyen szemmel látható vagy napról napra követhetően valós; életemben először adatott meg nekem a lehetőség, hogy tartós emberi kapcsolatokat kössek másokkal, hogy legyenek barátaim és barátnőim, hogy egy helyen járhassak végig egy egész tanévet, s ne kelljen még az előtt iskolát váltanom, hogy a „rendellenes” fejlődésem szemet szúrna valakinek.

Most végre úgy néztem ki, mint egy 16-17 éves, szervezetem gőzgépe kezdett lecsendesedni, a frusztráló fejlődés megállapodott bennem. Lehetőséget kaptam a normális életre, az emberi társadalomba való beilleszkedésre. Olyan sokáig kellett várnom erre, és olyan sok fájdalmas tapasztalat állt már mögöttem, hogy megtanultam értékelni a kínálkozó lehetőséget.
A szocializációm mindig is elsőbbséget élvezett a neveltetésemben, ezt a családom legalább annyira szorgalmazta, mint én magam. Relatívan számított 10 és 15 éves korom között több iskolába is beírattak; Seattle tanintézményeinek gyakorlatilag valamennyi épületében megfordultam, és mindenhol eltöltöttem pár hónapot. Ennél tovább azonban sehol sem maradhattam, a fejlődésem túl látványos volt ahhoz, hogy „letelepedjek”.

De most… ezzel a megállapodott külsővel és azzal a fogadalommal, amit Dél-Amerikában tettem, minden máshogy alakulhatott volna – sokkal boldogabban, sokkal eredményesebben.

De hogy állhatnám meg a helyem a nagyvilágban, ha ilyen erővel képes feltámadni bennem az embervér iránti vágy? Hogyan leszek képes nap mint nap illatosan csábító diákok közt élni, tanulni és étkezni, anélkül, hogy ne éreznék pusztító késztetést a megharapásukra?
Valami későn jelentkező vámpírgén ez, amit Jacob illata aktivált bennem… vagy csak én lihegem túl a dolgot?

Gondolataimba merülve álltam be a zuhanyrózsa alá, s az elviselhető legforróbb vízsugárban áztattam magam mindaddig, míg a bőröm egyetlen vörösen lüktető fájdalom lett köztem és a külvilág között.
Gőzölgő testtel bújtam bele aztán a hálóingbe, és azzal az eltökélt szándékkal vetettem magam az ágyba, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kiverem fejemből ezt a sok ostobaságot. A ma esti csak egy elszigetelt eset volt, én pedig igenis egy megbízható és teljességgel veszélytelen félvámpír vagyok, aki soha nem tenné kockára régóta dédelgetett álmait. Ha véget ér a nyár, beiratkozom a forksi gimnázium harmadik osztályába, s ahogy anyu tette azt néhány évvel ezelőtt, én is ott fogom befejezni középiskolai tanulmányaimat, lehetőleg egy tucat (és mindvégig sértetlen nyakú) kebelbaráttal az oldalamon.

Jacob pedig… nos, ő továbbra is a legeslegjobb barátom lesz, a lelkem tiszta fényű tükre, akire minden titkomat rábízhatom, s aki elől sem okom, sem célom eltitkolni bármit is – legyen akármilyen jó illatú az a hosszú nyaka! Nem lesz itt semmi fennakadás, kérem, az élet megy majd tovább a maga nyugodt medrében. Tiszta sor…

Már másnap kiderült, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés