A hosszú napok túl lassan teltek. Én pedig még mindig az ágyhoz voltam kötve. A tényt kizárva, hogy már minden sebem begyógyult, kivéve egyet, Larissa hajthatatlan volt és az ágyban tartott. A hátamon végig húzódó vágás, vagy inkább karmolás eléggé mély volt. Valami durván belém eresztette a karmait. Legalább fájni, nem fájt. Viszont ez volt a legkisebb problémám. Trystan és köztem nem alakultak valami fényesen a dolgok. Amíg én beszélni akartam vele, addig ő mindent megtett, hogy elkerüljön. Olykor rosszul esett, aztán arra gondoltam, hogy ez az egész nem rólam szól, hanem arról, hogy a bennem látott halott kedvesére nem emlékezni. Tudtam, hogy lassabban kellene haladnom a dolgokkal, de mindenképp beszélnem kellett vele. Személyesen és négyszemközt. Persze Larissa egyre csak azt hajtogatta, hogy Trytannak csak időre van szüksége.
És Trystan még messzebb került tőlem. Ez az után történt, hogy Nicholas felvetette az ötletet a családdal maradásomról. Trystan arcán horrorisztikus kifejezések jelentek meg, valamin folyamatosan járt az agya. Pillanatokon belül elhagyta a szobát, Isten tudja hová mehetett. Larissa és Nicholas majd kiugrottak a bőrükből, amikor igent mondtam. Talán túl meggondolatlanul válaszoltam, engem is hirtelen ért a kérdés. Ráadásul már közel egy hónapja velük vagyok és semmi jelét sem láttuk annak, hogy akárki is keresne. Ha erre gondoltam olyan nyomorúságosan éreztem magam. Bebizonyosodott, hogy senki sincs, akihez tartoznék, egy árva lélek sem. A tény azonban, hogy ilyen kedves „emberek” közé sodort a sors, megmelengette a szívem. Hálás voltam.
Amint biztossá vált a maradásom, Larissa neveken kezdett morfondírozni. Kissé nevetségesen éreztem magam. Most jöttem csak rá, mennyi ideje vagyok velük és még egyszer sem tudtak a nevemen szólítani, akármi is a nevem. Így örültem, amikor Larissa nevek ezreivel próbálkozott. Ám némelyik, hogy is mondjam, nem éppen ütötte meg a szintet, szörnyűek voltak.
- Matilda? – próbálkozott már közel a milliomodik névvel.
- Ki van zárva! Következő! – ekkora már egy naptárt vett a kezébe és onnan választott.
Egyre csak lapozgatta, amikor hirtelen megállt és szinte mozdulatlanul bámult maga elé. Tudni sem akartam mi járhat a fejében. Az egyetlen válasz csak is Sarah lehet.
- Elizabeth? – nézett rám kérlelően.
- Miért pont ezt? – nem mintha nem tetszett volna, de sokkal többet rejtett ez a név, hogy csak egy név legyen.
- Sarah második neve! Így Trystan sem lenne megsértve és neked találnánk egy gyönyörű nevet.
Egyszerűen tudtam, hogy ebből én nem jöhetek ki jól, francba. Olyan szemekkel nézett rám, nem volt szívem visszautasítani. Viszont ha én bele is mentem, még ott van Trystan. Fel fogja fedezni, miért éppen Elizabeth.
- Renben! Egy feltétellel! Felkelhetek az ágyból! Megbeszélve?
- Megbeszélve! – nevetett hangosan.
Ez úton Trystan nem menekülhet többet előlem, mindenhol ott leszek. Magam sem értettem, de vágytam az érintésére. A bronz vörös tincsek megőrjítettek, engem hívogattak.
- Felsegítenél? – nyújtottam jobbom Larissa felé.
Erősen húzott maga felé az ágyból, majd körém fonta egyik karját. A szoba egyik ajtajának az irányába kezdett húzni.
- Remélem, jók lesznek a ruhák, amiket vettem, csak szemre tudtalak lemérni.
Amint az ajtó kinyílt ruhák tömege tárult a szemeim elé. Szín, stílus és márka szerint sorba rendezve. Hihetetlen.
Azt hiszem hosszú délutánom lesz, mint egy élő barbie. Nagy levegőt véve bólintottam, hogy kezdődhet a tortúra. És tökéletesen jól gondoltam, minden egyes ruhadarabot felpróbáltatott velem. Fekete vagy fehér, színes vagy nem. Mindet.
Odakinn már sötétedett, mikor végre eldöntötte mit vegyek fel. Rám húzott egy sötétkék pólót és egy krémszínű kötött kardigánt, egy fekete farmer kíséretében. Magamra mosolyogtam a tükörben, talán megérte a szenvedés. Abban a pillanatban, ahogy megkönnyebbültem Larissa szembe fordított magával és a hajammal kezdett bíbelődni.
Ezt nem tudom elhinni, mikor már végre felöltöztetett, erre most kezdi a hajammal.
Két választást hagyott, egyenes vagy hullámos. Nem is érdekelt csak legyen már kész. Lehunytam szemeim és rá bíztam magam. Pár perc sem telt bele és már éreztem, amint kezei elhagyják tincseim.
- Kész is volnánk! – szinte dalolta.
Nem hittem a saját szememnek, egy istennő nézett vissza a tükörből. Hosszú barna hajam feléig egyenes onnantól pedig göndör volt. A szinte életre kelt tincseket egy fekete hajpánt tartotta vissza.
- Ez… én… köszönöm!
- El sem tudod képzelni, mióta vágyom arra, hogy legyen egy lányom.
Boldog voltam, mert ő is az volt. Lassan sétáltunk le a lépcsőn, gondolom a nappali felé. Nick és Trystan ott ültek és úgy tűnt eléggé elmélyültek a beszélgetésben. Larissa figyelem felkeltő hangjára azonban mind a ketten felnéztek. Sok érzés rohant át az arcukon, Nicholas elismerően tekintett rám, míg Trystan, nos, ő lényem miden centijét feltérképezte. Ez egy kissé zavarba ejtett.
- Engedjétek meg, hogy bemutassam családunk új tagját! Elizabeth! – csendült meg Larissa hangja mögülem.
Nick egy apai ölelést adva köszöntött. Ezután Trystan következett. Most jön még csak a java. Gondoltam magamban. Mint akit most rántottak vissza a valóságba, úgy nézett rám, majd körbe a nappaliban.
- Anya! Apa! Egyedül hagynátok vele? – hangzott inkább utasításként, mint kérdésként.
- Persze drágám! – gyors pillantást vetettem Larissára.
Nem hagyhat vele egyedül, ezt nem teheti. De még is. Széles vigyorral sétált ki a nappaliból Nickcel együtt.
Az elkövetkező percek csendje kényelmetlen volt. Le sem vette rólam a tekintetét. Volt egy olyan érzésem, hogy nem is itt jár, hanem valahol teljesen máshol. Megmozdítottam a jobb kezem, semmi reagálás, megmozdítottam a bal kezem, semmi. Hátrébb léptem az ajtó felé és még mindig semmi. Most már sietős léptekkel araszoltam háttal az ajtó felé. Ki tudja mikor tér magához. Épp mikor nyúltam a kilincsért pislogni kezdett. Először a közöttünk támadt távolság tűnt fel neki, majd a kezem a kilincsen.
- Hová készülsz? – emelte kérdőn szemöldökét.
Gyorsan találj ki valamit különben megint úgy fog végződni, mint a múltkor. Ettől tartottam a legjobban. Ha ismét a közelembe kerül, nem is akarom tudni mit, csinálna. Ilyenkor csak átkozni tudom az arcom, ami annyira hasonlít Sarahéra.
- Mondd el milyen volt, amikor megtaláltál, kérlek! – nyögtem ki a legkézenfekvőbb kérdést, ami eszembe jutott.
- Nem tudom!
- Ezt, hogy érted? – olyan nincs, hogy nem tudja hol talált, csak körbe nézett egyszer vagy kétszer.
- Könnyebb megmutatni.
Észre sem vettem mikor került ilyen közel. Abban sem vagyok biztos, hogy a válaszát, azt a kérdésemre kaptam.
- Mutasd! – szinte suttogtam.
- Most rögtön nem megy, de ha anya és apa belemennek, tehetünk egy kis kirándulást Forks környékére.
Forks. Ismétlődött újra meg újra a fejemben. Olyan közelinek hangzott, mégis távolinak.
Másodperc töredéke alatt magam mellett találtam Larissát.
- Olyan rég mozdultunk már ki.
- Vannak ott ismerőseink, felhívhatom Carlislet, hogy nem lenne e gond, ha pár napig ott maradnánk. – hallottam Nicholas dörmögős hangját a dolgozó szobából.
Izgatott voltam, mint még soha. Végre látni fogom a helyet és talán valamit meg is tudok majd. A hely, ahol talán örökre elvesztettem régi önmagam. A hely ahol Trystan rám talált.
Forks, ahol talán éltem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés