Ott álltam, bal kezemet egy fán nyugtatva, és nem mozdultam. Még lélegezni is elfelejtettem. A tisztás közepén ott ült az a lány, akit töri órán az ablakból láttam elájulni. Semmi kétség, ez a vörös haj eltéveszthetetlen… A lány felhúzott térdeibe temette az arcát. Vállai rázkódása elárulta, hogy zokog, bár egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Csak álltam, és néztem őt. Szöges ellentéte volt Evanak. Alaposan szemügyre vettem a különbségeket. Például Eva haja csokoládébarna, ezé a lányé, pedig mélyvörös. Eva testalkata nagyon vékony és törékeny volt, tisztán emlékeztem a hihetetlenül keskeny vállaira. A vörös is vékony volt, de sokkal erősebb testalkatú, szélesebb vállakkal. Jó, természetesen nem volt egy kétajtós szekrény, de Evahoz képest izmosnak tűnt. Emellett Eva mindig a pasztellszínű ruhákat részesítette előnyben, szemben a tisztás közepén sírdogáló kamasz szemmel láthatóan kedvelte az élénk színeket – egy élénk zöld póló, farmer és fehér tornacipő volt rajta. A zöld póló erős kontrasztot alkotott vörös hajával. Ahogy ott ült, magába roskadva, rázkódó vállakkal, tökéletes áldozatnak bizonyult. A vére csábított, a torkomat égette a szomjúság. Korántsem vágytam annyira a vérére, mint korábban, amikor megéreztem AZ illatot… igen, én is megtaláltam, sőt… de erre nem szívesen emlékszem, hiszen a létezésemnek vannak időszakai, amikre nem vagyok büszke. És most, mégis mindezt könnyű volt elfelejteni. Az örökös lelkiismeret – furdalást, a több évtizedes munkát a vegetáriánus életmódhoz… minden olyan távolinak tűnt, és csak az égető szomjúságot éreztem. Szinte a torkomban éreztem a lány vérének a lüktetését, tisztán hallottam a sebesen száguldó rubint piros, éltető folyadék útját az ereiben. Gyors lennék, és fájdalommentes… szinte meg sem érezné… Hirtelen, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Úristen… Min fantáziálok én? Hiszen vegetáriánusok vagyunk, magunk választottuk ezt az életformát, és be is tartjuk. Felrémlett előttem a családom arca… így mindegyiküket elárulnám. Nem, ezt nem tehetem, akkor sem, ha ennyire hívogat… Egy centit arrébb mozdultam, mire a talpam alatt egy parányi ág fájdalmas reccsenéssel adta meg magát. A lány lendületből felém fordult. Könnyáztatta arcán félelem ült, gyönyörű, tengerkék szemei ijedten pásztáztak engem. Az arca is merőben más volt, mint Eváé. Evanak szelíd vonásai voltak, míg ennek a lánynak nagyon karakteres arca volt –és ezzel együtt gyönyörű. Elképedve bámultuk egymást. A lány felpattant, és idegesen kezdte porolni a farmerét, koszos kezeivel könnyeit maszatolta, de ezzel csak azt érte el, hogy kissé sápadt bőre is földes lett.
- Ki vagy te? Mit akarsz? Mióta leskelődsz? És egyáltalán, hallottál már arról, hogy intim szféra? – a lány dühösen kiabált, miközben próbálta eltüntetni arcáról a maszatot – sikertelenül. Kissé mókás látvány volt, a koszos arcával, földes farmerével, a világ minden égtája felé meredező vörös hajával és a vadul csillogó kék szemeivel. Mókás – de szép is. Nem tudtam elfojtani egy feltörő mosolyt. Annyira nem hasonlított Evara, és mégis annyira egyformák voltak… oké, ez így nagyon hülyén hangzik, de nem tudom jobban megfogalmazni. Külsőre és belsőre is a két lány ég és föld, és mégis…
- Most meg min röhögsz? Élvezed, ha kileshetsz másokat? Milyen jó buli, meglesni a zokogó középiskolásokat… mi vagy te, valami perverz? Hagyj békén… - a lány hangja elcsuklott. Dühösen elfordult tőlem, és megindult felém, gondolom el akart húzni mellettem. Ehelyett ahogy mellém ért, megbotlott egy kiálló gyökérben. Reflexszerűen kaptam utána, így most háttal álltunk egymásnak, én fogva a karját, ő, pedig kissé meghajolva a botlástól.
- Nézz a lábad elé, még el találsz esni… - alig tudtam elfojtani egy jóízű nevetést. A lány dühösen kitépte magát a kezem közül, és hátrált pár lépést.
- Ezzel még nem tetted jóvá a leskelődést! – morogta, de a hangja valamivel nyugodtabb volt. – Szóval, ki a franc vagy te?
- Ezt én is kérdezhetném… - láttam, hogy megint dühös lesz, ezért inkább válaszoltam. Nem mintha félnem kellene egy halandótól, de valamiért nagy hatással volt rám. – Jól van, Connor vagyok.
- És mit csinálsz itt?
- Sétáltam. Talán tilos?- húztam az ajkaimat arra a mosolyra, aminek hatására a legtöbb lány elalél. Ő sem volt kivétel, habár elég jól leplezte. – Tudod, ha valaki bemutatkozik, illendő azt viszonozni.
- Heather… - Lassan el kezdett szemerkélni az eső.
- És... – várakozóan pillantottam Heatherre.
- Mit és?
- Mit keres egy 17 év körüli lány iskola időben ilyen messze benn az erdőben?
- Semmi közöd hozzá… - morogta Heather.
- Oké… próbálkozzunk máshogy. – Megköszörültem a torkomat. – Láttalak az ablakból, amikor összeestél az udvaron. Minden rendben?
Válasz helyett Heather a szája elé tette a kezét, majd a földre roskadt. Odaszaladtam mellé. Még a szuper hallásom sem kellett hozzá, hogy tisztán halljam: Heather sír.
- Hé, ne haragudj, nem akartalak megbántani… - ügyetlenül térdeltem le mellé. Szerettem volna megvigasztalni, de én ehhez nem értek. Száz év alatt egyedül Evanál volt erre szükségem, és nála ezt egy öleléssel, vagy néhány szerelmes szóval elértem. Eva… ekkor tudatosult bennem, hogy Heather most hasonlít a legjobban rá. Így, a fájdalomtól összegörnyedve, védtelenül. Az eső egyre jobban rákezdett. Néhány vizes hajtincs tapadt az arcomra, amiket kisöpörtem onnan. Nem akartam szem elől téveszteni Heathert. Hiszen olyan gyenge így, olyan sebezhető… hiába kívánta minden porcikám a vérét, hiába tudtam, hogy veszélyes vagyok rá, nem bírtam otthagyni.
- Hé, minden oké? – hülye kérdés…
- Nem. Semmi sem oké… - Heather vett egy mély levegőt, majd felállt. Vörös haja rátapadt a könnytől és esővíztől most már tiszta arcára. Karjait fázósan összehúzta maga előtt. Szó nélkül levettem a pulóveremet, ami természetesen már teljesen vizes volt, mégis odanyújtottam neki. Szemmel láthatóan meglepődött a gesztustól, de azért elfogadta.
- Kösz… - motyogta, és hagyta, hogy a hátára terítsem a nedves ruhadarabot.
- Meg fogsz fázni. Gyere, hazakísérlek – mondtam neki halkan, és elindultam mellette. Nem mertem hozzáérni, hiszen azonnal megérezte volna a természetellenesen hideg bőrömet. Egy darabig némán álltunk egymás mellett, amikor Heather hirtelen megállt.
- Baj van? – alig volt időm odaugrani, hogy elkapjam a földre csukló lányt. – Hé, Heather! Hallasz? Hé? Heather!
De persze nem hallott. Eszméletlenül feküdt a karjaimban. Az arca majdnem olyan sápadt volt, mint a miénk, szemei alatt sötét karikák ültek. Nem alhatott valami sokat… de itt nem ez lesz a fő baj. Ölbe vettem, és elkezdtem vele futni a kórház felé. A hátsó parkoló felől mentem, így nem vehették észre a természetellenesen gyors mozgásomat. A mentőfeljáró felől mentem be. Amint beléptem a kórházba, minden szem rám szegeződött. Egy pillanatig mindenki meredten bámult ránk. Mondjuk, nem csodálom. Egy szétázott tinédzser hoz az ölében egy másikat. Na igen, mindennapos látvány…
- Öhm… segítene valaki?
Legelőször egy orvos tért magához, és rögtön hordágyat hozatott. Nagyon óvatosan lefektettem rá Heathert, és egy pillanatra ismét eszembe jutott az, az éjjel…
- Hé, figyelsz rám? Hozzád beszélek! – a nyugodt, mégis határozott hang kizökkentett a gondolatmenetemből, és egyszer csak szembe találtam magam egy vámpírral. Na, komolyan mondom, ilyen nincs… mi van itt, invázió? A férfi a harmincas évei elején járhatott (mármint amikor átváltozott, tekintve, hogy nem öregszünk), velem egy magas volt, szőke haja, és fürkésző, arany szemei voltak. Szóval vegetáriánus.
- Elnézést… - nyögtem. – Mit kérdezett?
- Azt szeretném tudni, hogy pontosan mi történt a barátoddal?
- Ööö… - tényleg, mi is? Hiszen az egyik percben még állt, aztán meg már a kórházba hoztam. – Nem igazán tudom… nagyon gyorsan történt… egyszer csak elájult.
- Értem. – a szőke vámpír látszólag nem izgatta magát a mivoltomon, bár egy apró megdöbbent arckifejezést nem tudott elrejteni, amikor megérezte a sok ázott ruha közt az én szagom is. A névtáblájára pillantottam. Dr. Carlisle Cullen… oké, ez sok mindent megmagyaráz. Szóval nincs invázió, de még nemzetközi vámpírkongresszus sem, nyilván ő is Alice családjába tartozik. Na jó…
- Előfordult ez már korábban is? – Dr. Cullen egy papírra írta a mondandóm lényegét. Hm, micsoda értelmes vázlat lehet…
- Nem tudom… - kezdtem, de beugrott a töri óra. – Vagyis, de igen, előfordult már. Ma délelőtt, testnevelés órájuk volt, és ott is elájult.
- Rendben, köszönöm a segítséged. Hogy is hívnak?
- Connor Richardson.
- Richardson… - Dr. Cullen megállt a mozdulatban. – Csak nem az új pszichiáter, Dr. Ethan Richardson fia vagy?
- Ennyire látszik? – poénkodtam, mire elmosolyodott.
- Na jól van Connor, jól tetted, hogy behoztad. Majd értesítjük a szüleit, te csak menj haza. Szia!
- Viszlát… - kissé még megilletődve álltam egy helyben a folyosón. Nem igaz, vajon mennyi Cullen rohangál még szabadon Forksban? Már megint nem gondolkodhattam nyugodtan, mert ezúttal az apám zökkentett ki.
- Connor! – Ethan egy erőteljes mozdulattal maga felé fordított. – Mit keresel te itt? És miért nem vagy otthon?
- Apa, ez attól tartok, hosszú… - motyogtam. Ethan értette a célzást.
- Oké. Gyere az irodámba. Most.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés