Este. Étkezőasztal körüli csoportosulás, megbeszélésre várva. Emmett még hiányzik. Rosalie percenként próbálta felhívni telefonom, de semmi. Alice fejét rázta minden felé irányuló kérésre; apa mosolygott, anya felé suttogott valamit, mindenki elkapta csak én nem.  Mindenki nevetett csak én nem, meg Rosalie.

Semmit sem értettem. Jake oldalamon a nevetéstől fuldoklott.

-         Mi az? – kérdeztem.

Ekkor fordult be Emmett az ajtón. Férjecském megtalálta az első hangot:

-         Csipp!  - fordult nagybátyám felé, aki vádlóm Alice-ra mordult, aki pedig válaszként ujjával lazán apa felé bökött. Jake mellettem kihúzta magát, karjait mellkasára fűzte és széles vigyorral nézte családunkat. Sejtettem újabb kakaskodás kezdődik, anya is erre a következtetésre jutott, és halkan, de mégis tisztán hallható szép hangjával próbálta csitítani a kedélyeket.

-         Emmett, semmi baj nincs azzal, ha szereted a madarakat – hangja egy kis derült szint kapott, – etetni.

-         Ha sok a madár, sok a perdátor… a medvékre hajtok – morgott. – A környéken egy sincs, az emberek kiirtották vagy elűzték.

-         Örülök, hogy Emmett ennyire szívén viseli a természet egyensúlyban tartását – szállt be a beszélgetésbe Carlisle Esme egyetértő bólogatásával.

-         Csak a medvék érdekelnek! – sziszegte erőszakosan. - Ha nekik kaja kell, én megadom. Sok madár, sok növény, sok róka, sok őz – megrázta fejét, - vagy valahogy így, és sok MEDVE! – lehuppant Rose mellé.

-         Legalább tudom, hogy karácsonyra mit adjunk neki – mondta nekem Jake, - egy Greenpeace pólót, vagy egy „Én a medvékkel vagyok!” feliratút.

-         Olyan már van neki, TŐLEM! – lombozta le Alice.

Fél óra kellett, mire mindenki olyan állapotba került, hogy komolyan tudja kezelni gyűlésünk témáját: visszatérés Forksba.

Nem volt nehéz eldönteni mi legyen; menni akartunk, de egy probléma mégis csak volt: Jacob miként illeszthető be családmodellünkbe. Testvér, örökbefogadott gyerek nem lehetett, nem nézett ki tizenévesnek. Carlisle vagy Esme rokonának se illene be bronzos bőrszíne miatt.

Rosalie ötleteire próbáltam nem is oda figyelni, de az extrémekre még így is sikerült felkapnom a fejem: a kutya marad; a ház mögött berendezünk egy vadállatkifutót neki, és a forksi lakosoknak mutogatjuk pénzért.

-         Lehetne a kertészünk – ajánlotta Emmett.

-         Ezt úgy gondoltad, hogy amíg én a virágokkal prüntyögök, te madárkázol? Jasper, lepkeháló? – kacsintott a csendben ülő családtagunk felé.

-         Felejtsd el! – hárított.

Carlisle átvette a szót és összefoglalta mihez kell tartanunk magunkat: a családunk együtt marad! Túl fájdalmas mindenki számára – itt anyára pillantott – a különélés. Szeretjük egymást annyira, hogy a kis kellemetlenséget elviseljük – itt már többen kaptak kitüntető figyelmet. Apa, Jacob, Rose a célzást felfogva bólintott.

Azt hittem, hogy családom elég kreativitással rendelkezik, de be kellett látnom vannak olyan esetek, mikor semmire sem mennek. Jake felajánlotta, hogy mi élhetnénk a rezervátumban, de anya hallani sem akart róla.

-         Egy család, egy ház… vagyis több ház egy birtokon - tette hozzá mosolyogva.

Felsóhajtottam, még mindig túl hangosak voltak.

-         Elég nehéz lesz. Nem érhetek majd hozzá a feleségemhez nyilvánosan, mert azt hinnék, hogy pedofil vagyok – panaszkodott Jacob.

-         Nyugi kutya, mi tudjuk is!

-         Rosalie erre most nincs szükség – szólt rá családfőnk. – Jacob igénye igazán érthető.

-         Talán – szólat meg Jasper halkan, - Jacob vállalhatna munkát, van elég diplomája, amivel az iskolában el tud helyezkedni, és albérlőként lakhatna a birtokon…

Alice szerelmesen büszke pillantásokkal jutalmazta meg; a döntés kimondása előtt felpattant és lelkesen elszaladt csomagolni. Carlisle megrántotta vállát és elmosolyodott:

-         Gondolom, akkor úgy döntöttünk, hogy minden rendben, és megyünk.

Esme is felszökkent.

-         Meg kell néznem a legfrissebb lakberendezési lapokat! Egy teljes új ház… - csapta össze tenyerét.

-         Esme – szólt Jake vonakodva utána, - én nem szeretem a pasztellszíneket. 

-         Ez kihívás lesz – lelkendezett és már el is tűnt szemünk elöl.

Emmett körbenézett a megmaradt tagokon.

-         Még valaki? Rose?

-         Majd veszek új ruhákat.

-         Forksban?

-         Csak elteszek pár dolgot – motyogta, eszébe jutva hova is megyünk.

-         Jake, átmehetek hozzátok meccset nézni? – meredt rá Emmett kérdőn, Rose első erőteljes „Hol van a kedvenc…” kezdetű követelését meghallva.

Drágaságom hárított.

-         Ő a főnök - intett felém.

-         Persze – egyeztem bele, a házassági évfordulónkat majd pótoljuk. – Még valaki?

Szüleim nemet intettek.

-         Carlisle?

-         Hozzászoktam már – válaszolt szelíd mosollyal.

Rosalie valamit dühösen kidobott az ablakon. „Ehhez hozzá lehet?” Elismerően néztem felé.

Hazaúton Jake vezetett, Emmett futott, és én elmerengve néztem ki az ablakon.

Forks. Rég jártam ott. Mégis tisztán emlékszem az utolsó alkalomra.

            Sötét volt; a csendet csak Seth fuldokló nevetése töltötte ki, meg olykor saját szaggatva elakadó lélegzetem.

-         Csak a lábát fogod – röhögött fel Seth újult erővel arcomra pillantva. – Azt hittem erős vagy.

-         Egy emberhez képest erős is vagyok, de ő – néztem le leendő, elrabolt férjem testére, - egy igen súlyos eset.

A raktérbe tornáztuk bele, mikor Billy sajnálkozó hangon panaszkodott, hogy nem tud a hasznunkra lenni. Dolgunk végeztével visszaszaladtam hozzá és megnyugtatóan rámosolyogtam.

-         Semmi gond.

Szipogni kezdett.

-         Nem hittem, hogy ezt megélem. A fiam megnősül – ellágyult tekintettel nézett a kocsi hátulja felé, amiből fülsértő hortyogás hallatszott ki.

Nem akartam elkedvetleníteni, és nem közöltem vele kételyemet, hogy közel sem olyan biztos menet ez még: Alice lehet hirtelen látni lesz képes minket, apa nem ment túl messze vadászni, vagy csak Jacob ellenáll apa kikötése miatt…

Ki képes tizennyolc éves korig várni? Én nem! Még öt év, jóságos… akarom ezt a férfit, és ha csak házassággal lehet az enyém, akkor legyen.

Átvettem Billytől a zsákméretű öltönyt, és átpasszoltam Seth-nek, hogy tegye be ruhám mellé. Búcsúként megöleltem, majd a csendben várakozó Leah-hoz léptem.

-         Vigyázz az öcsémre, ha ő is házason jön haza, én…

-         Fokhagymafüzért teszel a nyakamba, karót a szívembe, átkot a fejemre… valamit kihagytam?

-         A bolhákat!

-         Oh, igen – nevettem fel, és vonakodó karjaiba bújtam.

-         És a másikra is nagyon vigyázz! – erőteljes hangjába egy halovány lágyság vegyült.

Grimaszolva megígértem.

-         Mi van? – mordult fel.

-         Olyan furcsa, savanyú szaga van a válladnak.

-         Büfi-zaft – világosított fel.

Undoromat elnyomva a gyerkőc iránt érdeklődtem.

-         Sárkányfióka, negyvennyolc óra után már kivagyok tőle. Lehet, kicserélem egy nyugodtabbra.

Hazudott, olyan büszkeség volt szemében, amit nála még nem láttam. Anya lett; még ha örökbe fogadta a gyereket, az övé volt. Be nem vallott szülői büszkeség csalt mosolyt arcára, mikor beszélt fiáról.

Seth türelmetlenül topogott.

-         Embert rabolunk, hahó! Ne ilyenkor legyetek már legjobb barátnők.

Még két újabb ölelés, és mélyen alvó zsákmányunkkal elindultunk Las Vegas felé.

-         Min töprengsz? – hallottam Jacob hangját magam mellett.

-         Régi dolgokon – válaszoltam ködösen.

-         Régi jó dolgokon? – feszegette tovább a témát.

Bólogattam.

Mikor elhagytuk Froks határát telenyomtuk szervezetét altatóval, hogy út közben ne csináljon galibát, de így is idejekorán ébredt fel.

Grimaszomra Jake újra nekem szögezte kérdését.

-         Az esküvőnkre – leheltem ki megadóan.

Keserűen felnyögött.

-         Emmett még a mai napig felhozza – panaszolta.

-         „És az aprócska Piroska elrabolta a nagy, gonosz farkast.”  - szavaltam a jól ismert gúnyolódást.

-         De megérte, minden jól alakult.

Helyeslően bólintottam. Persze nem alakult minden jól, de mi ketten nagyon boldogok voltunk.
Apa ezt a lépést sose bocsátotta meg, és mivel rám nem volt képes haragudni, hogy nem kértem beleegyezését, és nem lehetett jelen a nagy napon, minden keserűségét Jacobra ömlesztette. Idővel, egy nap, majd megbocsát.

De úgy vélem az a nap már el is múlhatott; a készített esküvői fotóalbumból egy képet magánál hord, nem egy olyat, amin egyedül vagyok, hanem, amin ketten vagyunk, szóval olyan nagy gond nincs; csak gondolom, az apai féltés megköveteli tőle ezt a hozzáállást.

Hazaérve Emmett már beengedte magát, az ajtó megtörten fityeget keretében. Szabadkozása csak annyi volt, hogy csak nem hagyhatta ki a kezdést. Jake visszafeszegette az ajtót helyére és eltettük magunkat másnapra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés