- Muszáj ezt, Edward? Ti menjetek csak, én nem vagyok szomjas! Komolyan! - bizonygattam makacsul. Ilyenkor adtam hálát az Istennek, hogy férjem az én gondolataimat nem hallja. A szomjúság, a torkomban égő tűz már-már az őrületbe kergetett, de el tudtam viselni. Renesmee-ért.
- Bella szívem, te is tudod, hogy ezt nem lehet! - Már vagy százszor lejátszottuk ezt a beszélgetést, a végeredmény mindig ugyanaz volt. Természetesen „Nem!” volt a válaszom.
- Miért? - Nem hagyom magára az én babámat! Még valami baja esne! Nem, ilyet ne is kérjenek tőlem. Nem…
- Bella… Te is tudod, hogy muszáj már vadásznunk… Nagyon régen nem voltunk… - Esme aggódott a többiekért is. Senki nem ment el már egy ideje. Miattam. Azt hiszik, hogy már olyannyira szomjas vagyok, hogy amint ők elmennek, én rátámadok az én szemem fényére.
- Bella, Nessie érdekében tedd meg! Kérlek szépen! - Jacob is már szinte a családhoz tartozott. Bár eleinte nehezen viseltem el a gondolatot, hogy ő és Nessie, majd egyszer… De végül megbirkóztam vele. Persze csak azután, hogy neki mentem Jacobnak, melynek következményeként Seth válla eltörött. Túl jó barát volt.
Rosalie-ra néztem, de ő is így vélekedett. Tudtam, hogy tényleg kéne táplálkoznom egy kicsit. Hiába féltettem Renesmee-t annyira, tudtam, legalább akkora veszéllyel lehetek rá én is, mint más, ha nem nagyobbal. Hiába tudtam, hogy nem lennék képes bántani, elővigyázatosnak kellett lennem. Hiába volt rossz előérzetem a dologgal kapcsolatban, végül igent mondtam.
Charlie
Sosem értettem meg Bellát teljesen. Mindig voltak furcsa dolgai, de ezek most jócskán megszaporodtak.
Ma felhívott, hogy el kell menniük a hegyekbe, vigyáznék-e addig Renesmee-re. Minek mennek a hegyekbe? És miért mindannyian? Renesmee-t miért nem viszik?
Annyi kérdés, amelyekre úgy érzem, jobb, ha nem tudom a választ. De a kíváncsiság és a kín, hogy nem tudom, mi van a lányommal, hogy mivé vált, lassan elviselhetetlenné vált. De mégis csak annyit akartam tudni, amennyit muszáj volt.
Bells azt mondta, háromkor hozzák a kislányt. Négykor viszont baseball meccs… Nehéz döntés volt. Végül arra jutottam, hogy áthívom Sue-t. Úgyis nála van most Claire is. Ellesznek a kicsik, én meg nézhetem majd a meccset.
Pár perc múlva biztosan itt lesznek.
Már itt is vannak. Csak Bella és Renesmee jöttek. Aggódva pillantgat a kislányra, miközben beszél hozzá. Nessie megint nőtt. Bella azt mondta, ez is egy olyan dolog, amit nem kell feltétlenül tudnom. De hát Renesmee mégiscsak rohamosan növekszik és fejlődik.
- Szia, apa! - lép be Bella, karjában a kicsivel. - Ahogyan megbeszéltük. Nincs harapdálás, se emlékek! - hívta fel suttogva Renesmee figyelmét. Itt van még ez is! Mindig ezt mondja neki, azt hiszi, nem hallom. Újabb furcsaság! Már miért ne haraphatna meg?
- Jenybeny, mami! - suttogta vissza a kislány. Pontosítok, próbálta vissza suttogni, ugyanis félhangosan hangzott el a mondat. Cseppet meglepett, hogy máris beszél, két napja épphogy megtanulta kiejteni a hangokat, de már kezdtem megszokni, hogy Belláék élete nem éppen hétköznapi, ezáltal már az enyém sem.
Bells egy sóhajtás kíséretében átadta nekem a kislányt, nyugtalan és aggódó pillantásokat lövellve felénk. Elecsetelte Renesmee „elvárásait”, hogy mikor kell őt megetetni, mit adhatok neki és ilyesmik.
Fél négy volt, mikor véglegesen kilépett az ajtón. Hálát adtam Istennek, hogy végre nem kell hallgatnom az utasításait. Elmegy két napra, na és? Addig nem dőlhet össze a világ…
De Bells mindig is ilyen volt. Túl aggódó. Azért sosem gondoltam volna, hogy anya lesz egyszer. Főleg nem ilyen fiatalon…
Bella
Hiába mentem vadászni, a figyelmem teljesen máshol járt, szinte kívülálló voltam a saját testemben. Nem értem, hogy honnan jött ekkora mértékű aggódás, de remélem, hogy csak képzelődöm, és nem az anyai ösztönök léptek működésbe.
Edward karjai a derekam körül voltak, akárhányszor abbahagytuk a futást, mégsem éreztem közel magam hozzá. A félelem és az aggodalom szorongatta a torkomat. Egyszer csak megtorpantam, nem bírtam továbbmenni.
- Bella? – nézett rám Edward aggodalmasan. Szemei éjfeketék voltak a szomjúságtól, hiszen ő is régen vadászott már. – Minden rendben?
- Persze – feleltem, de a hangom még saját magamat sem győzte meg.
- Mit nem adnék, ha tudnék olvasni a fejedben… - suttogta Edward és lágyan megcsókolt. – Nessie…
- Renesmee!
- Jó, akkor Renesmee. Nyugodj meg! Biztonságban van, mi baj érhetné? Charlie szereti őt, és vigyáz rá, nem lesz semmi baj. Csak Charlie van vele, senki más.
- Igazad van, Charlie-t úgysem harapná meg, más meg nincs ott. Talán túlreagálom az egészet… - bizonygattam, leginkább magamnak, de nem lettem nyugodtabb.
- Vadásszunk, jó? Utána sokkal jobban fogod magad érezni, hidd el!
- Rendben – egyeztem bele és megpróbáltam a vadászatra összpontosítani.
Edward intett, és én is megéreztem egy kisebb szarvascsoport illatát. Edward támadásra készült, és én követtem. De aztán egy sokkal kellemesebb illatot éreztem meg, és irányt változtattam anélkül, hogy szóltam volna neki.
Az oroszlánok illata volt számomra a legkedvesebb, nem csoda, szerettem én már egyet közülük. Sosem felejtem el, mikor Edward magát oroszlánhoz, engem pedig bárányhoz hasonlított.
Most viszont a bárány neki állt, hogy oroszlánra vadásszon… Ironikusan hangzik.
Miközben futottam az oroszlán felé, ismét átjárta a szívemet az aggodalom a lányom iránt. Annyira szerettem őt, az életemet nem tudnám elképzelni nélküle, nem is tudom, hogy születése előtt, hogy lehettem egyáltalán boldog.
És abban a pillanatban…
Elvágódtam egy kiálló fatörzsben. Döbbenetemben felsikoltottam. Hogy eshetek el vámpírként? Azt hittem, hogy a két ballábamat kinőttem, mikor átváltoztam. A vámpírok nem szoktak elesni, de úgy néz ki, ebben is kivétel vagyok.
Miért különbözök mindenben a többi vámpírtól?
- Jaj, ne… - suttogtam halálra váltan, mikor meghallottam, hogy a kiszemelt áldozatom tőlem egy méterre, ugrásra készen rám morog. Ennyire még én sem lehetek szerencsétlen, az Istenért!
De ahelyett, hogy felugrottam volna, megdermedtem. Talán a félelemtől, talán attól, hogy túlságosan kikészítettem az idegeimet a sok aggodalmas gondolattal.
Reagálásom hiányában az oroszlán rám vetette magát, mintha valóban egy bárány lennék, és nem egy veszélyes vámpír, akin most mégis felülkerekedni készül a saját áldozata.
Már éppen készültem ledobni magamról az oroszlánt, mikor az állat szemeibe néztem. Annyira ismerős volt a tekintet. Gyönyörű, barna szemekkel nézett rám… Megdermedtem, és ezzel súlyos hibát vétettem, az állat felülkerekedett rajtam.
Láttam magam előtt Renesmee-t, mikor először látott meg vámpírként. Csillogó, barna szemében szeretet csillant, pedig még alig ismert…
Az oroszlán karmai élesek voltak, fájdalmat okoztak. Felkiáltottam.
Egyszer csak az oroszlán lerepült rólam, míg én csak hangosan ziháltam. Mikor egy kicsit sikerült összeszednem magam, Edwardot láttam, amint leteríti az oroszlán, majd felém fordul. Biztos voltam benne, hogy nem volt szomjas, de a szemei feketék voltak.
- Gyere, igyál!- suttogta rekedten.
Remegő léptekkel elindultam, sikerült nem összecsuklanom a súlyom alatt. Aztán inni kezdtem az oroszlán vérét, nem esett jól. Fintorogva szívtam a máskor kellemes folyadékot. Edward értetlenül nézett.
Mikor végeztem egy cseppet jobban éreztem magam, de még mindig remegtem. Természetesen nem a hidegtől, a reszketés a lelkemből jött.
- Bella? Mi a baj? – ölelt át Edward ijedten, én reszketve simultam a karjaiba. Egyre csak Renesmee járt a fejemben és éreztem, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. – Mi történt? Tudod, hogy megijedtem, mikor észrevettem, hogy nem vagy mellettem? Amikor láttam, hogy az oroszlán bánt téged? Mi volt ez az egész?
- Jaj, Edward! – mondtam kétségbeesve, amivel még jobban megrémítettem. – Én… Én… Nem tudom, de annyira félek! Tudom, hogy történni fog valami Renesmee-vel! Mikor rátámadtam az oroszlánra még el is botlottam és Renesmee jutott eszembe arról az állatról! Az állatról! Történni fog vele valami! Tudom! Érzem! Edward… Én félek! - A hangom a mondat végére alig volt hallható.
- Csss… Bella, nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Ha gondolod, most azonnal visszamegyünk, rendben?
- Köszönöm – hálálkodtam suttogva, miközben megcsókoltam Edwardot.
Charlie
- Rendben, azért siessetek! - sóhajtottam lemondóan. Sue azt mondta, nem jönnek most át, mert a fiúk mindjárt visszaérnek és Quil szeretné az idejét egy kicsit Claire-rel tölteni.
De azért megígérte, hogy öt környékén beugranak egy órácskára, mert a fiúk akkor újabb, de jóval rövidebb ellenőrzésre mennek.
Igen, tudtam, hogy pár La Pushi fiú vérfarkas, köztük Jacob is. A Black fiú adta tudtomra a tényeket, figyelmeztetés nélkül átváltozott, én meg nézhettem szembe az óriásfarkassal, akinek a társai nem is olyan régen az erdőben garázdálkodtak. (nem is olyan régen, még az erdőben garázdálkodtak).
Ez azon a napon történt, mikor először láttam az én kis tündéremet. Még mindig nem jön a számra az unoka szó.
- Papa, jöny a kiszjány?
- Nem sokára itt lesznek - mosolyogtam rá. A szépsége még mindig magával ragadott. Gyönyörű kislány volt. Aranyosan elmosolyodott, ezzel láthatóvá téve apró, hófehér fogait.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés