7. fejezet – Vadászat helyett


A szívem még akkor is őrülten püfölte a bordáimat, amikor a 101-esről lekanyarodva begördültünk a városközpontba, és kétsaroknyival később leparkoltunk Paul és Rachel kétszintes házának felhajtóján. Az iroda, aminek ürügyén a látogatást tettük, a deszkaburkolatú, csinos kis otthon alsó szintjén került kialakításra. Noha korábban sem jártam túl sokszor errefelé, a változásokat rögtön kiszúrtam. Ott, ahol azelőtt a konyhaablak volt, most egy széles kirakatüveg terpeszkedett, rajta ízléses reklámszöveg hirdette, mi az üzlet főprofilja.

Kiszálltunk a kocsiból, bele egyenesen a záporozó esőbe, ami olyan erővel ostromolta csupasz fejünket, hogy behúzott nyakkal kellett a veranda fedezékébe menekülnünk.
Jacob nem hazudott, tényleg volt nála kulcs, épp csak azt nem tudtam felfogni, hogyan bírta belegyömöszölni a zsebébe. A farmer olyan erősen feszült rajta, hogy emberi számítás szerint lehetetlennek tűnt büntetlenül olyasmivel terhelni, ami nagyobb egy félbetört fogpiszkálónál.

De a gyakorlat rám cáfolt: Jacob anélkül tudta kihalászni zsebéből a kulcskarikát, hogy bármelyiküknek (neki vagy a nadrágnak) bántódása esett volna – és a következő pillanatban már belül is voltunk.

- Na, milyen? – mutatott körbe a helyiségen, miután felkattintotta a villanyt. – Ügyesen meg lett oldva, igaz? Két falat ki kellett ugyan lökni, de a födém jól bírta a strapát. Csak erre az egy tartópillérre volt szükség, hogy a ház továbbra is kétszintes maradjon… Totemoszlopnak álcáztuk – paskolta meg a művészien kifaragott támfát –, a turisták döglenek az ilyesmiért. Eredetileg a nővérem ötlete volt ez az egész „csináljuk itthon” dolog, de most már én is látok benne fantáziát. Az üzletbérlés költségét így teljes egészében meg tudjuk spórolni, s még kényelmesebb is. Paulnak és Rachelnek mindenképp.

Nekem az egészből csak egyvalami ragadta meg a figyelmemet.

- Meg tudjuk spórolni? – visszhangoztam erős nyomatékkal a szavait. – Mire fel a többes szám? Csak nem…

- Csak de. – Jacob rám villantotta legmegnyerőbb bájvigyorát. – Bevettek a buliba, úgyhogy néhány hete már én is csapattag vagyok.

- Nekik dolgozol? – néztem nagyot. – Hogyhogy?

- Inkább velük, mint nekik – pontosított, és a mosoly egy picit megbicsaklott az arcán. – Valami melót muszáj volt szereznem, Nessie, és ez olyasmi, amihez kedvem is van.

- Szóval dolgozni fogsz? Úgy értem… nap közben? – Még mindig nem tudtam megemészteni a dolgot.

- Igen. – Jacob óvatos arckifejezéssel kezdett méricskélni. – Miért, valami baj van ezzel?

- Semmi. Nincs vele semmi baj… – Totális idiótának éreztem magam. És végtelenül önzőnek is. Hogyan is várhattam el tőle, hogy minden idejét fenntartsa nekem, s csak velem meg az én társas igényeimmel törődjön? Erőt vettem magamon, és udvariasan megkérdeztem: – Na és mi a te munkaköröd egész pontosan? Gondolom, nem a telefonkapkodós irodai munkát bízták rád.

- Nem – nevetett –, arra erőszakkal sem lehetne rákényszeríteni. Én amolyan külsős munkaerő lennék, aki fel- meg lekíséri a csoportokat a víkendházakba. Tudod, aki elviszi őket túrázni, ha befizetnek rá, és hát az is én lennék, aki védi a pénzzel tömött menedzserbőrüket, amíg itt vannak. Habár ők ezt nem tudják, és külön nem is fizetnek érte… Na, mi az? – Jacob visszasétált hozzám, és karba font kézzel megállt előttem. – Mintha sokkolt volna a hír… Még csak körül sem néztél.

- Ö… nem, dehogy. Hogy sokkolt volna? Ugyan. Én csak… uh… – makogtam össze-vissza. A megfelelő szavak elvesztek a fejemben kavargó érzések lármájában. – Csak fázom. Valami száraz ruhát ígértél, ha jól emlékszem.

Jacob a homlokára csapott. – Persze, bocs. Mindjárt lehozott valamit a nővérem szekrényéből. Csüccs le addig.

Lecsüccsentem, ő meg elrobogott. Ott maradtam egyedül kavargó gondolataimmal s az új információ megemésztetlen tömegével. Szóval Jacob nem fog mindig a rendelkezésemre állni, ha igényem támadna rá – morfondíroztam magamban. Ő már felnőtt férfi, lassan huszonhárom éves, akinek megvannak a maga tervei és igényei. Hát persze. Nyilván előbb-utóbb szeretne önálló lakást, egy különálló életet, no meg függetlenséget.

És ez itt az első állomás – néztem körül a barátságos, mézszínű helyiségben. A falakat szinte padlótól plafonig faburkolat fedte, azon kevés rész, ami szabadon maradt, pasztell árnyalatban tündökölt, és bőven díszelgett az indián kézimunkáktól – ahogy a vízszintes felületek is. Színes takarók, hímzett párnák és rengeteg kézzel faragott dísztárgy hevert mindenütt, szinte árasztva a városi turisták által oly kedvelt rusztikus hangulatot. Igen, a kialakítás határozottan nem nélkülözte az üzleti megfontolást.

Jacob nővére, Rachel három évvel korábban végzett az egyetemen, és a humán erőforrás menedzseri diplomájával rögtön visszaköltözött ide Forksba, hogy még azon a nyáron szentesíthesse négy éve tartó kapcsolatát Paullal. Amennyire én tudom, a saját üzlet vezetésének ötlete rögtön az esküvő után fogalmazódott meg benne, s nem telt bele egészen fél év, az utazási iroda már üzemelt is.

Rachel egy új piaci rést célzott meg és aknázott ki azzal, hogy szolgáltatásait kifejezetten és közvetlenül nagyvállalatoknak, vagyis egész pontosan azok humán erőforrás osztályainak kínálta fel. S noha kezdetben nem sok sikert jósoltak neki a kétkedők, az eredmény igenis őt igazolta: egy évvel később az üzlet már prosperált, a nagyvárosi cégvezetők egyre-másra fizettek be ezekre a különleges túrákra, amit szakmai berkekben persze csak kirándulással egybekötött csapatépítő tréningnek hívnak.

Az ilyen „üdülésre” befizetett alkalmazottak félig munkával, félig pedig szórakozással töltik odafenn az időt. Amikor nem a hegyvidéket járják, akkor a víkendházban ülnek, s Rachel vezetésével és szakmai felügyelete alatt mindenféle szituációs játékokat játszanak.
Az üzlet az egész városnak és a környező indián rezervátumoknak is hasznot hajt. Az a rengeteg hegyi házikó, ami az idő nagy részében amúgy lakatlanul porosodna, így kihasználásra kerül, és megosztott bevételt eredményez a tulajok és a „kiközvetítő” között.

Nem állítom, hogy az üzletmenet minden csínját-bínját ismertem volna, de azzal ezért tisztában voltam, mit jelent majd mindez Jacobra (és közvetve rám is) nézve. Ha ő is annyi időt fog fenn tölteni a hegyekben, mint Paul teszi azt a saját csoportjaival, akkor bizony alaposan megrövidül az egymásra fordítható szabad időnk hossza. Hogy fogok ezzel megbarátkozni?

Jacob végszóra érkezett. Az egyik kezében valami aprót és zöldet hozott, ami onnan, ahol ültem, leginkább egy zsebkendőnek tűnt, ám amikor közelebb ért, kiderült róla, hogy az az a felső, amibe nekem át kéne öltöznöm. Ezzel szemben a baljában egy akkora bolyhos-fehér törülköző fityegett, ami kiterítve biztos fényvédelmet nyújthatott volna akár egy egész karavánra való sivatagi tevének is.

- Öhm… nem tudtam, mit hozzak, és a méretedet sem ismerem… szóval, ez jó lesz?

Zavart szemezésbe kezdtem a zsebkendőnyi ruhadarabbal, amit Jacob tartózkodó jóindulattal tolt az orrom elé. Erős kétségeim voltak afelől, hogy maradéktalanul beleférek-e majd felsőtesttel, de hát nem bánthattam meg.

- Mm… tökéletesen, köszönöm. – Felnyúltam és elvettem az anyagtakarékos pólót.

Jacob rövid hümmentéssel nyugtázta a sikeres tranzakciót – látszott rajta, hogy ez a női téma alaposan zavarba hozta –, és a ruhaügy lerendezésével megkönnyebbülten zöttyent le mellém a kanapéra.

- Jól van… – nagy levegőt vett, s a széthajtott törülközőt cselekvésre készen a két tenyere közé fogta. – Most szárazra töröllek, Kölyök. Döntsd szépen előre a fejed, a hajaddal kezdem…

Az autós incidens után eszembe sem jutott ellenkezni. Engedelmesen előre hajoltam, s hagytam, hogy vizes hajam zabolátlanul alázúduljon. A forró tenyértől átmelegedett törülköző valósággal gőzölt, mikor a hideg hajamhoz ért, és Jacob lágy, körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdte a fejbőrömet.

- Szólj, ha túl erős – mondta, s a hangjából kihallottam a mosolygást. – Rég volt már, hogy ilyesmit utoljára csináltam…

Tudtam, mire gondol. Három nyárral korábban szinte minden verőfényes napot abban a félreeső kis öbölben töltöttünk, ahová nem merészkedtek se helybeliek, se turisták, s ahol nyugodtan tudtunk lubickolni a hullámokban. Jacob akkor is mindig így törölte szárazra a hajamat.

- Nem jöttél ki a gyakorlatból – siettem megnyugtatni, és a nyelvembe kellett harapnom, hogy ennél tovább ne menjek a dicsérgetésben. Holott igazság szerint kijárt volna neki, mert hajtörlés soha nem esett még ilyen jól.

Nagyjából hárompercnyi dörzsölgetés után teljesen megszáradtam. Jacob lefejtette rólam a törülközőt, hátrahúzódott, és szakavatott szemekkel vizslatni kezdte az eredményt.

- Tökéletes – értékelte a látványt nagy megelégedéssel (és véleményem szerint igen nagyvonalúan). – A módszer, úgy látszik, még mindig működik. Add ide a pólódat, azt is seperc alatt megszárítom.

A legfurcsább az egészben az volt, hogy a kezem hezitálás nélkül meg is indult a felsőm felé, s az ujjam már belekapaszkodott a szegélybe, mikor rádöbbentem, hogy nem akarok levetkőzni Jacob szeme előtt; hogy az, ami egy-két évvel ezelőtt még automatikus lett volna és volt is, most komoly gátlásokba ütközik.

- Elfordulnál? – kértem meg halkan, s az arcom bizseregni kezdett a felkúszó pirosságtól.

- Hogy… hogy mi? Ja, persze. Bocs. És máris. – Jacob olyan igyekezettel próbált eleget tenni a kérésemnek, hogy fordultában kis híján lezuhant a kanapéról. – A szemem is becsuktam.

- Arra semmi szükség – eresztettem meg egy apró, ideges kacajt, s olyan eszeveszett lendülettel láttam neki a vetkőzésnek, hogy azzal épp ellentétes hatást értem el. Első lépésként mindjárt állon vágtam magam, második kísérletre pedig hajszál híján kiböktem a saját szemem. Harmadjára aztán sikerült megszabadulnom a pólótól. Gombóccá gyűrtem a csatakos anyagot, és halk törökköszörüléssel bejelentettem: – Levetkőztem.

Csak amikor eljutott a saját fülemig, akkor ébredtem rá, hogy ez így milyen furcsán jött ki. Ezt a fázist mégis minek kellett külön kommentálnom!?

Jacob halkan köhintett, és némi szünet után így szólt: – Jó, akkor még megvárom, hogy felvedd a szárazat.
Csak azt nem tette hozzá, hogy „ügyes vagy”.

A belebújás szerencsére zökkenőmentesen zajlott, így fél perc múlva már őszintén állíthattam: – Kész vagyok.

Jacob ezt követően olyan lassan fordult meg, mintha kételkedne a kijelentésem helytállóságában, s attól félne, hogy mindjárt valami olyasmit pillant meg, amitől korábban annyira határozottan eltiltottam. Mikor aztán már nem húzhatta tovább az időt, s a szeme sarkából meggyőződött róla, hogy valóban teljesítettem a feladatot, gyorsított a fordulaton, s már a tekintetét is szabadon pihentette meg rajtam.

Csak egy pillanatig tartott az egész, egy tovatűnő rebbenés volt, nem több, amíg a szeme a szokásosnál nagyobbra nyílt, majd nyomban vissza is szűkült, s én máris tudtam, hogy valami nem stimmel rajtam. Jobbik eszem figyelmeztetett, hogy ezzel csak még inkább felhívom rá a figyelmet, de nem bírtam megállni, s Jacob tekintetét követve rögtön lepillantottam a ruhámra.

Minden rendben volt vele. Legalábbis többé-kevésbé. Az új felső valamivel szűkebb – na jó, sokkal szűkebb volt az előzőnél, de nem szégyentelenül, s minden lényeges elemet belül tartott.
Csak beképzeltem magadnak azt a különös pillantást! – szóltam rá magamra, és veszettül próbáltam másfelé terelni a gondolataimat.

- Amúgy tényleg jó lett – intettem körbe nagy sietve a szobán. – A nővéred keze nyomát idézi a dekoráció. Nagyon autentikus.

- Az. – Jacob is körbehordozta a pillantását. – Először erőltetettnek találtam ezt a sok faragást, meg a „farkasokkal táncoló” mintát… nagyon szájbarágósnak ez a túlhajtott indián témát. De Rachel azt mondta, az ügyfelei ezt várják, azért jönnek pont ide a nagyvárosból, hogy kapcsolatba kerüljenek az érintetlen amerikai természettel, na meg e természet „ártatlan” bennszülötteivel. Ha azt akarják hinni, hogy mi még mindig bivalybőrön alszunk, akkor higgyék azt.

- Aha – dünnyögtem. – Rachelnek tényleg van érzéke az üzlethez. Ügyes lány… vagyis inkább nő. Mennyi is most? Huszonnégy?

- Huszonöt – pontosított Jacob. – Múlt hónapban töltötte be… Miért nem örülsz, hogy bevettek a csapatba, Nessie?

A hirtelen témaváltás felkészületlenül ért; egy darabig mukkanni sem bírtam, csak tűrtem némán Jacob kérdő pillantását.

- Én… én örülök neki – kényszerítettem ki magamból a kegyes hazugságot –, miért ne örülnék? Ha kedved van hozzá, csináld nyugodtan. Meg hát a munka tényleg testhez álló, ahogy te is mondtad, szóval… rajta, mindent bele!

- Kölyööök… – Jacob újból elővette a kedvesen dorgáló hanghordozását. – Sose tudtál hazudni, szóval ki vele, mi böki a csőrödet!

- Csak nem számítottam rá, ennyi az egész – vallottam be megtörten. Nagy levegőt vettem, és közben próbáltam összeszedni magamban azokat az érveket, melyek jogosan indokolhatják mérsékelt lelkesedésemet, ám ugyanakkor nem abban a színben tüntetnek fel, ami igazából vagyok: egy végtelenül önző ember. A legnagyobb ellenérzésem persze továbbra is abból fakadt, hogy tudtam, ez a munka hosszabb-rövidebb időre rendszeresen elszakít majd Jacobtól. De hát ezt így nem vallhattam be, még magam előtt is szégyelltem az egoizmusomat. Ugyanakkor a bűntudat is marni kezdett: Jacob nem szolgált rá erre a viselkedésre, ő mindig támogatott az elképzeléseimben, s amikor iskolába akartam járni, ő ott volt, hogy szimbolikusan és a gyakorlatban is fogja a kezem.

- Csak az van, hogy… – fogtam bele újból, de megint nem jöttek ajkamra a megfelelő szavak. – Szóval, én azt hittem, hogy… Nem akarod folytatni a főiskolát? – tört ki belőlem hirtelen. – A pénz nem lenne akadály, s ha a családom támogatását nem is akarod elfogadni, még mindig ott van a sportösztöndíj. Hisz Seattle-ben két kézzel kapnának újra utánad.

Miközben beszéltem, Jacob folyamatosan ingatta a fejét, s jóformán még be se fejeztem, ő már rá is vágta a maga válaszát.

- Én nem megyek vissza Seattle-be, Nessie. Mi az ördögnek mennék? Úgyse…

- Mi az, hogy mi az ördögnek!? – vágtam közbe döbbenten (holott örültem). – Neked is jogod van továbbtanulni, ha azt akarod. Csak mert van egy titkos életed is, az még nem jelenti azt, hogy el kell hanyagolnod a másikat. A többiek meg fogják érteni…

Legnagyobb meglepetésemre Jacob hangosan felkacagott.

- A többiek!? Te tényleg azt hiszed, hogy miattuk maradok itt, hogy az alfa hím szerep az, ami nem enged elmennem? – Megcsóválta a fejét. – Nem, Kölyök, távol jársz az igazságtól. Én a főiskolára is csak a te kedvedért jártam, és mert úgy volt logikus. Ha te Seattle-ben vagy, akkor én is. S ugyanígy: ha te hazaköltözöl, akkor… uh… – nagy sóhajjal megtörte a mondatot, s az arcát komoly kifejezés feszítette meg. – Te tényleg azt hiszed, van egyéb választásom? Hogy nyugodt szívvel dönthetnék másként? Vagy hogy egyáltalán akarnék másként dönteni? Nem, Nessie, ez a dolog túlnő rajtam… te el sem tudod képzelni, mennyire.

Zúgó fejjel bámultam rá, miközben a szívem bolond módon ugrált a torkom és a gyomron között oda-vissza. Miként értelmezzem ezeket a szavakat? Hogyan fordítsa le őket az egyszerű érzések nyelvére? Jacob akkor most mérges rám emiatt? A gyermeki ragaszkodásom, ami eddig oly lelkes visszhangra lelt benne, mára már terhessé vált? Egy horog vagyok a lelkén, ami nem engedi szabadon élni?

- Sajnálom. – Csak ennyit tudtam kipréselni magamból, elszorult torkom megtagadta a bőbeszédűbb szabadkozást.

- Hé, hé, hé… – Két erős kar kulcsolódott körém abban a pillanatban. – Ne csináld ezt, Kölyök. Ez nem a te hibád, sőt még csak nem is hiba, hogy gondolhatsz ilyet? A sajnálkozásra meg semmi okod, én legalábbis nem sajnálok semmit. – Kibontotta az ölelést, és finoman eltolt magától. – Vagy te így érzel? Hosszú volt ez a hat hónap, ha… ha ez alatt megváltozott valami, ha meggondoltad magad, most mondd el.

Jacob nem vette le rólam a szemét, olyan mélyen fúrta a pillantását az enyémbe, hogy úgy éreztem, még pislogni is képtelen lennék. A gondolatok vad táncot jártak a fejemben; az elmúlt húsz óra valamennyi lényeges momentuma átvillant előttem: a viszontlátás első pillanata; a furcsa megilletődés, amiért egyszeriben másmilyennek látom; a zavart értetlenség, hogy miért nem tudok olyan felszabadult és könnyed lenni a társaságában, mint azelőtt; és végül a saját titkos szégyenem, a szemérmetlen vérszomjam, amit az ő illata gerjesztett bennem.

Igen, képek és érzések bővében akadtak, csak a szavak hiányoztak, amivel tolmácsolhattam volna őket. Pedig szerettem volna; hirtelen minden vágyam lett, hogy megosszam Jacobbal az engem bolygató érzéseket, hogy tudja, mi megy végre bennem, és segítsen megérteni magamat.
És a felismerés hirtelen jött, úgy, ahogy a beszédre való készetetés is: nem kell kinyitnom a számat, ha nem tudok vele mit mondani; épp elég, ha kinyújtom a kezem, s hagyom, hogy a gondolatok átszökjenek a tenyeremről Jacob tudatába. Nem is értettem, miért nem jutott eszembe már korábban ez a módszer, hisz régebben is annyiszor kommunikáltam vele ugyanígy.

- Szeretnék mutatni neked valamit – emeltem fel a kezem. – Szabad?

Jacob röviden biccentett. Hogy ne kelljen olyan magasra nyújtóznom, közelebb hajolt, s az arcát azzal a várakozásteljes mozdulattal tartotta elém, ahogy régebben is tette – talán csak a kíváncsisága volt nagyobb, mint annakidején.

- Oké… – mélyen belélegeztem, s lazán összezárt ujjakkal finoman az arcához érintettem a tenyerem. Forró és hűvös cserélt gazdát ugyanabban a pillanatban, a bőröm ezernyi idegvégződésen át kezdett bizseregni, mintha egyenáramú elektromosság feszülne alatta; a lélegzetem egy töredék-másodpercre kihagyott, akarom én ezt, futott át rajtam a villámnál is sebesebben, helyes dolog ennyire nyíltan kiadnom magam és az érzéseimet? A szívemből érkező „Igen!” túlüvöltött minden más hangot, s a kétkedés nyomban elhalványult bennem; ellazítottam minden izmom, s hagytam, hogy az elmémet uraló képek és érzelmek, kiszabadulva a mentális gát zsilipkapuján, megkezdjék impulzus formájú hömpölygésüket az inak, erek és idegszálak útján át egészen fel tenyerem átforrósodott bőréig.

Ám mielőtt a gondolatok kiszabadulhattak volna testem fogságából, hogy érintésünk bizsergő pontján át újra formát öltsenek Jacob tudatában, valami külső inger közbevágott, megszakította a koncentrációt, s a kezem bénán visszahullott az ölembe.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés