8. fejezet – Kéretlen kötelék

- Mit akarsz, Paul!? – Jacob olyan erővel szorongatta nadrágjából előhalászott mobilját, hogy az érzékeny műanyagburkolat nyikorgott az ujja alatt. – Mondtam, hogy ma programom van, nem? Ajánlom, haver, hogy nyomós okod legyen rá, amiért mégis megzavartál!

Csak félig-meddig tudtam odafigyelni a szaggatott beszélgetésre, a fejem még mindig tele volt a megszakadt mentális kapcsolat kellemetlen visszhangjaival. Ha idő előtt zavarnak meg, akkor a saját, zsákutcába jutott gondolataim bumerángként csapódnak vissza, de olyan erősen, hogy beleszédülök. Így Jacob mély és ingerült hangja, amivel a telefonból érkező duruzsolásra felelgetett, távolról érkezett, mintha egy sűrű függöny mögül szólt volna.

Mire kitisztul a tudatom annyira, hogy tisztán érzékeljem a külvilágot, Jacob már kinyomta a mobilt, és bocsánatkérő képpel meredt rám.

- Sajnálom, Kölyök – húzta el a száját –, de el kell mennem. Valami városi nagykutya, aki később csatlakozott volna a csoporthoz, menetközben lerobbant a 101-esen. Paul azt akarja, hogy nézzek rá, hátha életre tudom kelteni a verdát. Te addig…

- Megvárlak! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Gyorsan megjárod, nem?

- Valószínűleg. Nem is az a gond, hanem… – Mély és hosszú hümmögést hallatott, aztán kibökte: – Anyád-apád végül is mikorra várható? Mert ha nem találnak otthon, mikor hazaérkeznek, tutira felkapják a vizet.

Gyors fejszámolást végeztem.

- Tíz előtt biztos nem érnek haza – jelentettem magabiztosan. – Még ha a gépük hamarabb leszáll, akkor sem.

- Biztos?

- Biztos – nevettem. – Na és ha elkésem? Mi a legrosszabb, ami történhet?

Jacob érdekes garathangot produkált. – Ami először eszembe jut? Na lássuk csak… Mondjuk egy összcsaládi hajtóvadászat, meg egy gyászoló farkas falka, aminek az alfa hímjét brutálisan lemészárolták.

- Aha. – Igyekeztem visszafojtani a röhögést. – Hát majdcsak nem. Különben is van nálam telefon, ha meg akarnak győződni róla, hogy tényleg életben vagyok-e, majd felhívnak. De neked nem kéne már indulnod?

- Megleszel egyedül?

- Meg.

- Nem fázol?

- Nem.

- Valami olvasnivalót, amíg odaleszek?

- Menjél már!

További öt percen át egyezkedtünk még, mire Jacob mindent kellőképp bebiztosítottnak érzett ahhoz, hogy nyugodt szívvel egyedül hagyhasson. A Mercedest többszöri kérésemre sem volt hajlandó magával vinni, azt mondta, inkább futva teszi meg az utat, és vagy a „nagykutya” kocsijával jön vissza, vagy ha azt nem tudja megbütykölni, akkor vontatót hív hozzá, és másnap a saját kocsijával fuvarozza fel a mukit.

Egyedül maradtam hát, én meg a zsebkendőnyi, ám rugalmas kölcsöntrikóm. A sajátom még mindig vizes volt, a beígért szárítás elmaradt, amikor másra terelődött a szó. És milyen elgondolkodtató szavak voltak azok! Úgy csengtek a fülemben, mintha abban a pillanatban hangzottak volna el, és az ezerféle értelem, ami a tudatomban hozzájuk kapcsolódott, továbbra is inkább a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás voltak.

Jacob persze azt mondta, nem bánja a dolgot, hogy nem sajnálja, amiért egy életen keresztül hozzám van láncolva – de vajon hinni lehet neki? Nem csak az én lelkivilágomat próbálta óvni azzal, hogy kikényszerítette magából a kegyes hazugságot?

A következő tíz percben szünet nélkül ezen agyaltam, miközben két kezem szórakozottan simítgatta csócsára gyűrt pólómat. Jacob testvéri szeretetét mindig is magától értetődőnek, sőt kézenfekvőnek vettem; úgy fogtam fel, mint egy természeti tüneményt, aminek a létezése öröktől fogva való, ami nélkül nem lenne teljes a világmindenség, s ezért fenntartás nélkül kell, hogy elfogadja az ember.

Én ezzel az érzéssel a szívemben nőttem fel, egész emberi mivoltom ennek a kapcsolatnak a sziklaszilárd pillérére épült, és a szüleim eredendő szeretete mellett ez volt az örökérvényű harmadik kapocs, amit csak az életem árán tudtam volna megbontani.

De Jacob… Ő nem ezzel az érzéssel született. Neki megvolt a korábbi élete, ő létezett nélkülem is, voltak független és spontán érzései, ő önként adhatta oda szívét, vagy fogadhatott bele mást, ha úgy akarta. Az a tény, hogy épp az anyám volt ez a „más”, korántsem zavart annyira, mint maga a gondolat. A család soha nem csinált titkot abból, mi volt régen; maguk az érintettek pedig olyan keresetlen egyszerűséggel s olyan semleges nosztalgiával emlékeztek meg korábbi viszonyukról, s emlegették fel nevetgélve a régi napokat, hogy eszembe se jutott féltékenykedni.

Pedig a féltékenység velem született tulajdonság. Idővel átalakult ugyan, kezelhetővé tompult, de kislányként még csillapíthatatlanul tombolt bennem. Bármi, ami akkoriban elvonta rólam Jacob figyelmét, gyűlöletes volt számomra. Gyermeki szuperegóm egyszerűen nem tudta elviselni a gondolatot, hogy létezhet más is rajtam kívül, ami érdekelheti, vagy lefoglalhatja őt.

Zsarnokként uralkodtam a szívén, minden percére, minden gondolatára igényt tartottam. És ő milyen önzetlenül rendelte alá magát az akaratomnak! Semmit sem tagadott meg tőlem, s ha néha olyat kértem, amit ép ésszel nem teljesíthetett, akkor minden fantáziáját bevetve próbált új célt kitűzni elém.
Pont Jacob volt az, aki átszoktatott az emberiről az állatvérre. Ő kedveltette meg velem a vadászatokat, azáltal, hogy izgalmas versennyé változtatott minden alkalmat, amiket persze rendre hagyott megnyernem.

Épp ezért vált egyre nyomasztóbbá, hogy életemben először titkaim vannak előtte. Többszöri nekifutásra sem sikerült belefognom a beszámolómba; hol a kellően diszkrét környezet, hol pedig a megfelelő alkalom hiányzott hozzá. Ráadásként jött még ez az érthetetlen késztetés is, hogy kiszívjam a vérét – szóval a helyzet határozottan lehetett volna rózsásabb is.

Mindenesetre elhatároztam, hogy nem lesz több kifogás; amint Jacob visszajön, belevágok a mondandómba, s addig sorolom dél-amerikai élményeim listáját, amíg a bűntudat mellkasomra nehezedő ólomsúlya nyomtalanul el nem tűnik.

A pillanat gyorsabban eljött, mint gondoltam. Nem telhetett el több fél óránál, s a bejárati ajtó már nyílt is.

- Na, ez gyorsan ment! – pattantam fel vidáman. – Sikerült megjaví… – De a folytatás belém rekedt. Jacob nem egyedül érkezett vissza: az udvariasan kitárt ajtón egy puccos kiskosztümbe öltözött üzletasszonyféle lépett be.

- Helló – biccentett felém kimérten, amit én valamivel kedvesebben viszonoztam. Aztán rögtön Jacobra ugrott a pillantásom, próbáltam kihámozni az arckifejezéséből, mi történhetett. Miért nem a szállodába vitte a „nagykutyát” – aki, nicsak, nő –, ahogy eltervezte, s miért jött vele mégis ide?

- Öhm… Nessie – köszörülte meg a torkát –, ez a hölgy itt Ms. Johnson…

- Cathrine – kedélyeskedett a szőkeség –, szólítson nyugodtan Cathrine-nek, Jacob.

Jacob futó mosolyt villantott. – Rendben. Cathrine. – Aztán ismét hozzám fordult, és gyorsan pergő nyelvvel összefoglalta a lényeget. Elmondta, hogy Ms. Johnson autóját sikerült ugyan életre keltenie, és valahogy bearaszolnia vele a városba, ahhoz azonban kevés volt a tudománya, hogy alkalmassá tegye a hegymenetre. A hölgy mégis ragaszkodott hozzá, hogy még ma csatlakozzon a többiekhez odafenn, és hát ő volt szíves felajánlani neki a segítségét. És most arra kér engem, hogy tartsam szóval „Cathrine”-t, amíg ő visszaér a kocsijával.

- Miért nem viszed el a Mercedest? – ajánlottam fel, abban a hiszemben, hogy ez így sokkal logikusabb. – Minek futkároznál haza a sajátodért, mikor az enyém itt parkol a ház előtt?

A háttérben Ms. Johnson enyhe köhögőrohamot szenvedett el, amit Jacob nagyvonalúan elengedett a füle mellett.

- Nem vihetem el a tiédet – felelte –, akkor mivel mennél haza? Tíz perc alatt megjárom az utat, aztán együtt indulhatunk tovább. Te haza, mi meg fel.

- Vagy akár – emeltem fel az ujjam – meg is várhatnálak itt, amíg visszaérsz. Nem fogok konnektorba nyúlkálni, ha ettől félsz.

Jacob az ajkába harapott, hogy visszafojthassa a nevetést. Vetett egy futó pillantás Ms. Johnson felé – aki, meg kell hagyni, igen kitartóan bámulta őt –, majd rám nézve titokban megforgatta a szemét, és kelletlenül megkérdezte:

- Biztos, hogy nem baj? Akár két óráig is eltarthat. Még mindig nagyon esik.

- Minden okés lesz, tényleg. – A magazintartó felé intettem. – Majd lefoglalom magam. Menj csak…

Ms. Johnson, aki „nagykutyaként” nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, hogy ilyen sokáig semmibe vegyék, finoman megköszörülte a torkát, és mézesmázos hangon felbúgott:

- Jacob, ha nem haragszik, lenne még egy kérésem. A sógora említett a telefonban egy bizonyos mappát, benne a tréning ütemtervével, amit hátrahagytak nekem. Lenne olyan kedves, és megkeresné?

Jacob arcán újból felragyogott a szolgálatkész műmosoly. – Máris utána nézek, Cathrine. – Két óriáslépéssel nyomban át is szelte a szobát, s egy szempillantással később már az íróasztal előtt görnyedt.

Ms. Johnson szeme fel-alá szaladgált a jelentékeny látványon. Különösen az a rész látszott érdekelni őt, amiről korábban azt a félbetört pálcikás megfigyelést tettem. Nem kellett a fejébe látnom, hogy tudjam, őt is valami hasonló dilemma foglalkoztatja.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg Jacob előtúrta a mappát. Mikor aztán kiegyenesedett, s diadalmasan magasba lendítette szerzeményét, Ms. Johnson is rendezte arcvonásait, és túláradó kedvességgel mondott köszönetet Jacobnak a közreműködéséért. Tökéletesen manikűrözött ujjakkal átvette a mappát, megfordult, s engem egy futó pillantásra sem méltatva elindult a kijárat felé.

- Jó legyél. – Jacob finoman végigsimított a karmon, ahogy elhaladt mellettem. – Sietek vissza, oké?

- Oké – bólintottam rá, de az ajtó akkor már becsukódott mögöttük.

Csalódottan zöttyentem vissza a kanapéra. Hát, maguk az égiek esküdtek össze ellenem, hogy ne tudjak két értelmes szót váltani Jacobbal? Most egy kiéhezett perszónát küldtek az utamba, s még ez sem volt elég nekik; úgy alakították, hogy Jacobnak kelljen elfuvaroznia őt a hegyekbe. Egy egész óra oda… összezárva a kocsiban…

A régi féltékenység újból felvetette agyarakkal teli fejét, le se tagadhattam. Hosszan és mélyen kellett lélegeznem egy teljes percig, hogy úrrá tudjak lenni ezen a zaklató érzésen – mégis mi ütött belém? Nem vagyok már totyis kislány, aki nem tudja megemészteni, ha a kedvenc pancsipajtása egy darabig nem vele foglalkozik. Mégis bosszantott a gondolat…

Se füle, se farka nem volt az egésznek; tudtam, hogy felesleges aggódom, fölékerekedni mégsem bírtam az ingerlékenységemnek. Mintha a gondolataim fellázadtak volna az irányításom ellen, hogy a maguk új, ismeretlen útját járják.

Próbáltam visszaemlékezni rá, miket tanultam Dél-Amerikában az autogén tréningről. Nahuel egy csomó relaxációs technikával megismertetett, olyanokkal, amik neki is nagy segítséget nyújtottak az önmérséklet éveken át való fenntartásában.
Nahuel persze sok más mindenre is ráirányította a figyelmemet, olyan dolgokra, amiket senki más nem lett volna képes megtanítani nekem, még a legőszintébb jó szándékkal sem. Ő és én egy ekvivalens ellentétpárja vagyunk a fajtánknak, egy külön ág a törzsfejlődésben, s mikor cirka nyolc hónappal ezelőtt először felvetettem, hogy milyen jó ötlet lenne felkeresni dél-amerikai ismerőseinket, elsősorban rá gondoltam, az ő személye járt az agyamban, s a tőle remélt tudás tette az utazást olyan csábítóvá, hogy ezért lemondjak egy nagyon kedves másvalaki közelségéről. De végül egyáltalán nem bántam meg, hogy meghoztam ezt az áldozatot.

Igen, Nahuellel nagyon közel kerültünk egymáshoz az együtt töltött idő alatt, tudta ezt mindenki a családban. S nekem épp ezért esett nehezemre tovább eltitkolni a részleteket Jacob elől. Dél-Amerika egy bizonyos szempontból megváltoztatta az életemet, és árulás lett volna, ha ő mástól tudja meg, minek is volt ez a változás tulajdonképpen betudható.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés