- Nem! - Láttam az arcán az elképedtséget, a csalódottságot. Muszáj volt elnevetnem magam. - Nem, Edward! Ez nem hiba! Ez éltem legjobb döntése!
- Akkor, igen? - derült fel az arca. Húzhattam volna az idegeit még, de nem bírtam türtőztetni magam.
- Igen! Igen, boldogan! - visítottam és a nyakába vetettem magam. Alice-nak mégis igaza lett. Olyan hihetetlenül boldog voltam, végül minden rendbejött, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek örömömben.
Felkapott és megforgatott, így végül is a nevetés mellett döntöttem, aztán talpra állított. Mindketten egymás szemébe néztünk, és tudtam, hogy ugyanazt akarjuk: látni a másik örömét. Nem okoztunk egymásnak csalódást...
- Ugye... Soha többé nem mész el? - Tudnom kellett, muszáj volt ezt megkérdeznem.
Válasz helyett lehajolt, és megcsókolt. Majdnem elolvadtam a karjai között, és akkor döbbentem csak rá igazán, mennyire hiányzott is. Minden porcikám vágyott Rá, és én minél jobban érezni akartam a közelségét, és nem ereszteni soha többé. Közben Ő átkarolta a derekamat, én pedig a nyakát...
- Soha! Nem hagylak el titeket, ígérem! Soha többé nem szabadulsz tőlem - suttogta végül a fülembe. Túl hamar. Túl hamar szakította meg a csókot, túl sokáig volt előtte távol.
Nem is tudom, mi történt velem igazából, de nem bírtam magammal. Lábujjhegyre állva újra megcsókoltam, és közben elindultam vele a kanapé felé.
- Nem lehet, Édes! Most nem - csitított, habár a keze időközben a pólóm alá csúszott. - A családom odalent vár, és kíváncsiak, hogy mi ez a nagy sikoltozás. Charlie pedig fél óra múlva hazaér. De ígérem, kamatostul behajthatod rajtam majd a tartozást!
Aztán a keze a pólóm alatt a derekamról a hasamra csúszott.
- Soha többé nem hagylak magatokra titeket! - ígérte még egyszer. Előbb megcsókolt, majd leguggolt, és a hasamra is adott egy puszit. Az előbb azt hittem, már nem lehetek boldogabb, de mégis!
Kézen fogott, és kihúzott a szobából. Nem beszéltük meg, de szavak nélkül is megértettük egymást, mindketten emberi tempóban indultunk le a lépcsőn. Én közben azon gondolkodtam, hogy mekkora hullámvölgyeket éltem át mostanában.
Hihetetlen, hogy egyik nap azon aggódsz, hogy meg fogsz halni, vagy kóros elváltozásaid vannak, aztán kiderül, hogy terhes vagy. Boldog vagy, aztán eltűnik a gyereked apja, és mikor visszajön, közli, hogy elhagy. A következő percben pedig megint túláradó boldogságot érzel, mert mégis marad, és megkéri a kezedet. Csak azt kívántam, hogy most a nagyon jó után, ne jöjjön megint a nagyon rossz. Nem baj, ha nem lesz minden napom rózsaszín cukormázas, csak nyugodt és békés legyen az élet...

Az egész Cullen család a nappaliban ült, és engem hirtelen elöntött a félelem... Úgy éreztem, mintha újra, harmadszor is bemutatnának nekik, ezúttal úgy, mint leendő családtagjukat. Edward menyasszonyát. Erre a gondolatra megint eltöltött a boldogság, és többé nem aggódtam, hogy mit fognak hozzánk szólni.
Végignéztem új családomon, akiket annyira szerettem. Alice izgatottan fészkelődött a helyén, Jasper próbálta felmérni a helyzetet különleges képességével, Esme bizonytalanul mosolygott, arcán aggodalom ült. Emmett és Rosalie nyugodtan ültek, de ők is kíváncsinak tűntek, sőt, még Carlisle is. Fogalmam sem volt, mit is kéne mondani, hogy is kéne elkezdeni, de Edward megmentett.
- Szóval, fontos bejelentenivalóink vannak! - kezdte és éreztem, hogy Ő is izgatott. - Megkértem Bella kezét, és igent mondott! Összeházasodunk!
Mind mosolyogtak, és örültek. Esme boldogan kacagott, Carlisle és Alice különösen elégedettnek tűnt. Ők ketten tudták az igazságot, és várták a folytatást. Igazán ettől a részétől féltem, hogy mit szólnak a babához.
- De ez még nem minden. Tudom, hogy hihetetlenül fog hangzani amit most mondok, de igaz. Bella... Nekünk gyerekünk lesz! Bella terhes! - boldogan átölelt mikor ezt mondta én pedig majdnem sírtam örömömben.
Erre már egész máshogy reagáltak. Egy darabig - Carlisle kivételével - zavartan, hitetlenkedve néztek minket. Alice is eljátszotta a meglepettet, de ő volt az első, aki felpattant a kanapéról. Odaugrált hozzánk, és mindkettőnket átölelt.
- Gratulálok! Ez valóban hihetetlen, de fantasztikus! Annyira örülök! Lesz egy unkahúgom vagy unokaöcsém! - mondogatta, és körültáncolt minket. Nagyon jólesett, hogy így örül nekünk.
A következőnek Esme tért magához, bár ő még mindig túl meglepettnek tűnt, ahhoz, hogy felálljon.
- Egy kisbaba... - suttogta. Láttam rajta, ha még ember lenne most ő is sírna örömében . - Egy apró baba... Egy unoka! Istenem, köszönöm! Gyere, gyere ide, Bella! Drágám, gratulálok nektek, ez egy valóságos csoda!
Szégyenlősen odaléptem hozzá, ő megragadott és átölelt, aztán Edwardot is magához szorította.
- Istenem, ki hitte volna! Ez egy valóságos csoda, az igaz szerelem csodája...
Közben Carlisle is gratulált, aztán Jasper is. Utóbbi kijelentette, hogy madarat lehetne vele fogatni, annyira boldogok vagyunk... Emmett és Rosalie voltak az utolsók.
- Van rá esély, hogy a kicsi majd örökölje néhány régi tulajdonságod? Például a megbotlásost? - kérdezte tőlem nevetve. Eléggé ijedt képet vághattam, mert kacsintva hozzátette. - Majd vigyázok rá!
- Ez igazán... igazán remek hír - mondta Rosalie. Először azt hittem, csak ennyire meglepődött, de később is elég hűvösen viselkedett velem.
- Mit szólnátok, ha bontanánk egy pezsgőt? Kimegyek és fogok egyet - viccelődött Carlisle. Mindenki nevetett, bár nekem még beletelt egy kis időbe, míg megértettem a tréfát. Tipikus Cullen poén volt.
- Szó sem lehet róla. Bella állapotában nem szabad alkoholt fogyasztani - mosolygott Esme. Úgy tűnt kezd magához térni, szélesen mosolygott ránk.
Edwardra néztem, és nagyon meglepődtem, arca kissé bosszúsnak, csalódottnak tűnt. Aztán észrevettem, hogy Rosalie-t nézi. Szóval neki is feltűnt... Elhatároztam, hogy a kocsiba ülve azonnal megkérdezem tőle, mi a helyzet. Közben Ő elfordította a tekintetét, és újra elmosolyodott.
- Ha nem bánjátok, most mennünk kell... Még Bella édesapjának is el kell mondanunk a nagy hírt.
Esme, Alice és Carlisle búcsúzóul még egyszer megöleltek. Jasper és Emmett is odalépett hozzánk elköszönni, és megint gratulálni. Csak Rosalie maradt a helyén, üres tekintettel bámulva a padlót...

- Hoppá! - mondta Edward, amikor kiléptünk a házból. Az ajtó ugyan már becsukódott mögöttünk, mégis tisztán hallottam, hogy Esme kérdőre vonja férjét, amiért nem szólt neki. - Van egy kis problémánk...
- Mi történt? - ijedtem meg. Istenem, add, hogy ne legyen semmi komoly baj, én már többet nem bírok ki!
Edward a furgonomra mutatott. Nem értettem, mi itt a gond, nem volt a kocsimnak semmi baja. Nem úgy tűnt, mintha defektes lett volna, vagy ilyesmi.
- Külön kocsival kell mennünk - folytatta Edward. - Mégsem mondhatom, hogy gyalogoltam hozzátok - utánzott engem.
De én nem akartam arra a rövid időre sem elszakadni tőle, féltem, hogy ha hagyom külön elmenni, lelép. Támadt egy jó ötletem, hogy ne kelljen egy pillanatra sem eleresztenem a kezét.
- Azt mondjuk Charlie-nak, ha kérdezi - bár szerintem lesz ennél nagyobb problémája is -, hogy lerobbant a kocsid. Na? És én ide jöttem hozzátok, aztán elvittelek hozzánk, hogy együtt beszélhessünk vele. - Fájdalmas képpel nézett a furgonra. - Engedem, hogy te vezess! - ajánlottam, hátha ez meggyőzi.
- Remek ötlet, csak egy hibája van. Hogy megyek haza? - kérdezte.
Igaza volt, de én még mindig nem voltam hajlandó megválni tőle, úgyhogy erre is találtam megoldást.
- Majd úgy csinálsz, mintha felhívnád a szüleidet. Azt mondod, hogy éppen a közeli boltban vannak, és ott találkoztok, ők visznek haza. Aztán futva hazamész - vágtam rá. Hihetetlen, milyen könnyen találtam ki a hazugságot.
Láttam, hogy hihetőnek, megvalósíthatónak tartja az ötletem, és elgondolkodik rajta.
- Miért hazudnál? Nem egyszerűbb, ha nem kell?
- Nem, mert akkor el kell, eresszelek téged - feleltem őszintén, és elkezdtem taszigálni. Megadóan sóhajtott, és tartotta a kezét. Odaadtam neki a kulcsokat.

Néhány percig némán utaztunk, de persze a kezét végig fogtam. Időnként levette a szemét az útról, és rám nézett. Ha elkapta a pillantásom, akkor elmosolyodott és megszorította a kezem.
- Azt hiszem, most jön csak a neheze - mondta. - Az, amit tőled kaptam, semmi sem lesz ahhoz képest, ami most vár rám.
- Ennyire félelmetes Charlie? Lehet, hogy el kellett volna hoznunk Jaspert, hogy kicsit besegítsen...
Nevetett, de éreztem rajta, hogy valóban izgul kicsit, jobban, mint mikor a saját családjáról volt szó.
- Nem, ez az én harcom, egyedül kell megvívnom. Én ejtettelek teherbe, úgyhogy nekem kell egyedül elviselnem édesapád haragját.
Magamban közben azért szurkoltam, hogy Charlie-nak jó hangulata legyen. Akkor talán könnyebben viseli majd a hírt. Bár valójában én már döntöttem, és ő ezen nem változtathat, mégis örültem volna, ha velünk együtt örül. Eszembe jutott, hogy ha vele túl vagyunk ezen az egészen, akkor még Anyut is fel kell hívnom. Ő vajon mit fog szólni?
- Kénytelen lesz elfogadni téged. Egyébként - próbáltam lazán beszélni - Rosalie mit gondolt? Nem örült túlságosan...
Edward újra engem nézett, azt latolgatta elárulhatja-e az igazat nekem, vagy nagyon felzaklatna vele... Aztán nagyon lassan beszélni kezdett.
- Tudod, ő mindig féltékeny volt rád, amiért ember vagy... Mikor átváltoztál, egy csapásra megkedvelt, mert szimpatikus voltál neki, és már nem volt mit irigyelnie tőled. De most... Eddig sosem hallottam, úgy tűnik csak akkor gondolt ilyesmire, mikor egyedül volt... Szóval Rose is szeretne kisbabát. És most féltékenyebb rád, mint valaha. Mert magunkfajtaként is megadatott neked, az amiről ő csak álmodozhat. Nagyon bántott, hogy nem örült?
Bólintottam, de valójában már nem azért éreztem rosszul magam. Szegény Rosalie, ő sosem érezheti majd ezt. Milyen nehéz is lehet neki! Belegondoltam, én mit éreztem volna fordított helyzetben. Ha megismerek egy vámpírlányt, aki velem ellentétben terhes lehet. Egészen összetörnék, ebben biztos voltam.
Edward észrevette rajtam a szomorúságom, bár talán nem tudta a valódi okát, csak azt hitte az zavar, hogy Rosalie nem örült velünk. Elengedte a kezemet egy pillanatra, csak, hogy megsimogathassa a hajam, és az arcom. Megpróbáltam mosolyogni, de nem sok sikerrel.
- Légy egy kicsit vidámabb, Édes! Rose majd túlteszi magát ezen, és megbékül. Nekem viszont semmi esélyem sem lesz apukádnál, ha te ilyen fancsali képet vágsz. Hogy adna feleségül olyasvalakihez, aki mellet ilyen szomorú vagy?
Végre sikerült igazából, szívből mosolyognom. Közben meg is érkeztünk a házunkhoz. Észre sem vettem, hogy kipattan a kocsiból, megkerüli, és már nyitja is nekem az ajtót.
Úgy gondoltam, főzök valami nagyon finomat vacsorára. Elvégre a férfiak szeretik a hasukat...
- Azt hiszem eleve hátrányból fogok indítani - mondta Edward, és leült az asztalhoz, mert a főzésben nem igazán tudott segíteni. Végre valami, amiben Ő sem tökéletes! - Tudod, mert rögtön dühös lesz rám, amiért itt vagyok...
- Igaz, de azt hiszem, ez fogja legkevésbé érdekelni, ha megtudja miért vagy itt.

Próbáltam nyugodtnak látszani, ezzel is segítve Edwardot. Még életemben nem láttam Őt ennyire idegesnek, úgy tűnt, tényleg tart Charlie véleményétől. Mit ne mondjak, én is féltem. Olyannyira, hogy szabályosan görcsbe rándult a gyomrom, és remegni kezdtem, mikor hallottam, hogy apám hazaért. Vettem egy mély lélegzetet és úgy vártam, hogy belépjen az ajtón.
Cullenéknél Edward kezdte a bejelentést, sőt, én jóformán meg sem szólaltam, de most rajtam volt a sor. Előre elterveztem ugyan, mit fogok mondani, de tudtam, hogy teljesen felesleges lesz, dühös lesz ránk.
- Hahó, Bells, itthon vagy? - hallottam.
Kezdődik - gondoltam, és magamra erőltettem legszebb mosolyom, mialatt kisétáltam hozzá. Éppen a pisztolytáskáját akasztotta fel, és nekem újra átvillant az agyamon, hogy micsoda szerencse, hogy a barátom halhatatlan.
- Szia Apu! Nagyon éhes vagy, vagy tudsz még egy kicsit várni? Szeretnénk megbeszéli veled valamit! - kezdtem remegő hangon. Az elején még barátságos arccal figyelt, de ahogy a szeretnénk szó elhangozott elsápadt.
- Kivel, mit? - kérdezte ingerülten, de azért követett a nappaliba. Edward ott állt, rá se mertem pillantani apámra, vajon mit szól ehhez.
- Jó estét, Swan rendőrfőnök! - köszönt Ő, én pedig mellé léptem és önkéntelenül is a keze után nyúltam. Charlie csak biccentett.
- Talán, üljünk le! - próbáltam oldani a hangulatot. Meg aztán, az több szempontból is praktikusnak tűnt. Ha apám esetleg rosszul lenne a hír hallatán, nem zuhan a földre. Ha pedig be akar húzni egyet Edwardnak, akkor több idejébe fog kerülni. Én ültem le először, Őt is magammal rántva, aztán Charlie is helyet foglalt szemben, a fotelben. Arcán a bosszúság, az aggodalom, és kíváncsiság keveredett. Tudtam, hogy itt az ideje kezdenem...
- Apa! Valami nagyon fontos dolgot szeretnénk elmondani neked! Remélem, hogy legalább annyira fogsz örülni neki, mint mi... Szóval.. Én... - Képtelen voltam kimondani, és a szemébe nézni. De nem halogathattam, meg kellet tennem. - Apa! Én terhes vagyok Edwardtól!
Végre ránéztem. Paprika piros volt a dühtől, majd felrobbant.
- Nem! - ordított fel. - Ilyen nem lehet! Hogy merészelte teherbe ejteni a kislányomat! Hiszen olyan fiatal még! Micsoda felelőtlen, meggondolatlan ember maga! Ha már nem bírt magával, és belekényszerítette ebbe a kislányomat legalább vigyázott volna rá rendesen.. Ez a mai fiatalság... Hogy képzelte ezt...
Edward némán, leszegett fejjel hallgatta a szitokáradatot, ami csak neki szólt. Megpróbálhattam volna közbevágni, de tudtam, hogy semmi értelme, úgysem hallgatna meg. Behunytam a szemem, és próbáltam kizárni a fejemből Charlie ordítását. Néhány szó így is eljutott a tudatomig, például a felelőtlenség és a felelősség különösen sokszor hangzott el. Aztán lassan, két perc után kezdte abba hagyni. Eljött az én időm.
- Apa! Ne légy igazságtalan, kérlek, egy gyerekhez ketten kellenek, és Edward nem kényszerített bele semmibe. Sőt, ami azt illeti én voltam az, aki jobban akarta! És van még valami. - Charlie úgy nézett rám, hogy őt már semmi sem lepi meg, ennél rosszabb úgysem jöhet. - Összeházasodunk! - Nem tudtam, hogy jó vagy rossz hatást érek-e el vele, de elmosolyodtam.
Apám megint ordítozni kezdett.
- Az a minimum, azok után, amit veled tett! Az a legkevesebb, hogy vállalja a tettei következményét, hogy nevét adja annak a gyereknek, és felneveli! De ahhoz azért nekem is lesz egy-két szavam. - Most újra Edwardhoz fordult. - Elveszi a lányomat, világos? Meg se próbálja magára hagyni, mert nem állok jót magamért! De nehogy azt higgye, hogy ennyi. Természetesen először tőlem kell kérnie a lányom kezét. Én pedig csak akkor engedem magához feleségül, ha lesz egy lakása, ahol felnevelhetik a gyereket és egy jó állása, amiből eltartja őket. Mert, ha ezek után még munkára meri fogni a lányomat...
Edward alázatosan bólogatott. Nem tudom, hogy attól, amit Charlie mondott, vagy attól, amit gondolt, de úgy tűnt, kicsit jobban érzi magát.
- Nagyon szeretem a lányát, uram, és eszemben sincs őket elhagyni. Természetesen mielőbb szerzek állást, és lakást. A hétvégére már lesz mit felmutatnom, szeretném, ha akkor, szombaton megtarthatnánk az eljegyzést. - Ez engem is meglepett, egyfelől, mert már szerda volt. Hogy a csudába akar Edward két nap alatt munkát és lakást találni, és még egy eljegyzést is megszervezni? És örültem volna, ha az eljegyzés dolgot velem is megbeszéli előbb... De mindegy, ha apám ettől higgad le, én benne vagyok. Elvégre Ő hallja a gondolatait, csak jobban tudja, mit akar.
- Nem kell azt úgy elkapkodni! Nehogy valami putriban nőjön fel a gyerek! - felelte Charlie, de úgy tűnt kezd egy kicsit megnyugodni. Felém fordult. - És téged már látott orvos? Minden rendben?
- Carlisle már megvizsgált, és minden a legnagyobb rendben. - Úgy éreztem itt a remek alkalom elterelni a témát. - Kihűl a vacsora, ideje ennünk! Edward, nem maradsz vacsorára?
Láttam, hogy nem szívesen maradna, de azt is, hogy Charlie-nak megfelelően fog dönteni. Még különleges képesség sem kell hozzá, én a nélkül is láttam, hogy nem örülne, ha Edwarddal kéne ennie.
- Nem, köszönöm. Megyek haza, holnap találkozunk! Vigyázz magatokra! Viszlát, uram! - Míg apám nem figyelt, rám kacsintott, ebből rögtön értettem, hogy a szobámban találkozunk. Egyébként igazam lett, Charlie-t cseppet sem érdekelte, hogy jut haza.

Némán vacsoráztunk, de ez most korántsem volt olyan kellemes hallgatás, mint régen. Tudtam, hogy még mindig iszonyú dühös. Mikor végeztünk, megkérdezte, hogy Anya tudja-e már. Éppen akkor terveztem, hogy felhívjam, úgyhogy meg is tettem.
Phil épp leugrott a boltba, csak anyámmal tudtam beszélni. Először leszidott, hogy felelőtlenek voltunk, de aztán sírva gratulált. Már letettem volna, amikor odajött Charlie, hogy ő is beszélni akar vele. Kelletlenül nyújtottam át a telefont, és elindultam fel a szobámba, Edwardhoz.
Az asztalomnak támaszkodott és láthatóan nagyon koncentrált, valószínűleg a szüleim beszélgetésére. Letelepedtem az ágyamra és gyönyörködtem benne. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy úgy festett, mint egy ókori szobor, melyet egy istenségről mintáztak. A legjobb szobrász legszebb munkája. Bár mai ruhákba öltöztetve... Ekkor hirtelen megrázta a fejét, aztán rám mosolygott, és az ágyamhoz sétált. Pontosan előttem állt meg.
- Én vagyok a téma - jelentette be. - Felelőtlen vagyok, és önző, de azért aranyos, tudtad? - vigyorgott rám. Elnevettem magam.
Ugyanabban a másodpercben hajolt Ő le és akartam én felállni hozzá, ezért félúton találkoztunk. Megcsókolt én pedig lerántottam magam mellé az ágyra.
- Ugye maradsz? - kérdeztem reménykedve, hiszen mi állhatna már az utunkba.
- Sajnos nem lehet. Apukád ellenőrizni fog, most még jobban, noha semmi értelme. És különben is, rengeteg dolgom van! - Meg sem próbáltam elrejteni elkeseredettségemet. Kibámultam az ablakon, és azon imádkoztam, hogy visszatérjen.
- Bella! - nevetett nagyon halkan. Az államnál fogva maga felé fordította az arcom, aztán végigsimított rajta. Keze egy pillanatig megállt, de aztán könnyedén tovább siklott, le a nyakamra, majd a vállamra. Finoman magához húzott, és olyan gyöngéden csókolt meg, mint talán még soha. Kicsit el akart húzódni, hogy újra a szemembe nézhessen, de nem engedtem. Átkaroltam, és hozzásimultam.
- Ugye nem gondolod, hogy képes lennék valaha is újra magatokra hagyni titeket? - hangjában enyhe szemrehányás csendült. - Soha többé nem teszek ilyet, már megígértem, de ha szeretnéd még ezerszer elmondom. Soha nem hagylak el! De most mennem kell. Bírj ki néhány hetet az esküvőig. - Erre már felkaptam a fejem, mert oké, hogy megkérte a kezem, de az esküvő időpontját nem emlékszem, hogy egyeztettük volna. Épp el akartam kezdeni zsörtölődni, hogy ilyesmit azért ne egyedül döntsön el, de már folytatta is. - Tényleg sok dolgom van, ha azt akarod, hogy Charlie engedjen összeházasodni minket. Holnap majd mindent alaposan átbeszélünk, jó? Itt leszek, ahogy egyedül maradsz a házban, én jövök. De most már ideje pihenned!
Nem lehettem biztos magamban, hiszen annyi minden történt aznap. Rémesen fáradt voltam, és az elmúlt pár órában rózsaszínben láttam a világot. De valamiért úgy éreztem, hogy jól látom. Edward szebb volt, mint valaha. Angyalarca nyugodt volt, és gyönyörű aranyszín szemei is békét, meghittséget és földöntúli boldogságot sugároztak. Már-már túlságosan tökéletes volt, Ő is és minden. Félni kezdtem, hogy hamarosan kipukkad az álom, és én újra a rideg valóságban találom magam. De közben elhatároztam, hogy minden pillanatot élvezni fogok. Ha csak álom, akkor legalább legyen igazán szép.
Rájöttem, hogy ideje eleresztenem Őt. Még mindig mosolygott, és adott egy utolsó csókot, mielőtt teljesen elhúzódtam volna tőle.
- Aludj sokat, hogy kipihend magad. Reggel jövök, ígérem! - búcsúzott. Kelletlenül feltápászkodtam, és elindultam a fürdőszobába.
Majdhogynem megijedtem, amikor a tükörbe néztem. Egészen más voltam, mint előző este, és meglepően hasonlítottam Edwardhoz. Úgy értem, a saját arcomon, szemeiben is ugyanazt a boldog csillogást, és nyugalmat láttam, mint rajta. Más volt, mint régen, egy Új Bella, de tetszett. Ez a Bella nem fog szerencsétlenkedni, és aggodalmaskodni, hanem boldog lesz a férjével és a gyerekével, az idők végezetéig - határoztam el magamban.
Bevallom, abban reménykedtem, hogy mégis marad, ezért kicsit csalódtam, amikor visszatértem az üres szobámba. Hamar elaludtam, mert annyira kimerített ez a nap, és mert nem volt min rágódnom. Épp csak végig gondoltam, mi minden is történt velem. Reggel úgy ébredtem, hogy elhagyott a szerelmem, és most mennyasszonyként fekszem le aludni...

Még magamhoz sem tértem egészen reggel, máris mosolyogtam, mert azzal a gondolattal keltem, amivel elaludtam. Hamarosan hozzámegyek ahhoz az emberhez, akit a világon a legjobban szeretek,és akivel örökké élni szeretnék. Aki, nem mellesleg a születendő kisbabám édesapja...
Néhány másodperccel később teljesen magamnál voltam, és rettegtem. Féltem kinyitni a szemem, hátha csak álom volt, vagy valóság, de most mégsincs itt. Összeszedtem minden bátorságom, és hunyorítva körülnéztem a szobámban. Félhomály volt, de mivel nekem már tökéletes a látásom, ez nem okozott gondot. Az már sokkal inkább, hogy a szoba üres volt. Hát mégis álom volt? Vagy hazudott, és elment? Teljesen kétségbe estem. A biztonság kedvéért, még egyszer alaposan szétnéztem a szobámban, hátha az előbb nem vettem észre. Nem volt ekkora szerencsém. Odakint zuhogott az eső, és minden sötét volt, de ettől már nem lehetett rosszabb a hangulatom.
Hirtelen motoszkálást hallottam, és el kell ismernem, megijedtem. Biztos voltam, hogy nem Edward az, ahhoz túl hangos volt. A hang a földszintről jött, én pedig azon vacilláltm, hogy csendben lapítsak, vagy bátran lemenjek. Elvileg halhatatlan vagyok, szóval nem eshet bántódásom, és senki se higgye azt, hogy betörhet hozzánk. Pocsékabban már nem is kezdődhetne a napom... - gondoltam. De aztán eszembe jutott a kisbabám. Ő nem halhatatlan, nem kockáztathatom az ő testi épségét! Újra a hangra koncentráltam, és meglepetten jöttem rá, hogy tányérzörgés az. Ugyan mit keres egy betörő a tányérjaink között? Reggelizik? Valahogy szólni kéne Charlie-nak... Charlie!
Ekkor tudatosult bennem, hogy nem tudom mennyi az idő. Ha korán van, az megoldás lehet minden rejtélyre... Nem akartam magam téves hitbe ringatni, ezért először az ablakhoz léptem.
Kinéztem, és mérhetetlen megkönnyebbüléssel láttam, hogy apám kocsija ott áll a helyén. Visszarogytam az ágyamra, és újra nagyon jó kedvű voltam. Edward azért nincs itt, mert Charlie még nem ment el, lent van és reggelizik.
- Szia Picim! Ne félj, Apukád nem ment el megint, nem sokára itt lesz! - tettem a kezemet a hasamra. Közben hallottam, hogy lent csapódik az ajtó, aztán a motorzúgást: Charlie elindult dolgozni. - Most már csak pillanatok kérdése, és ideér. Legalábbis nagyon ajánlom neki...
Már hallottam is Edward halk lépteit, majd finom kopogását az ajtón. Lusta voltam felkelni, ezért csak kiszóltam neki.
- Gyere csak! - Alig, hogy kimondtam, már be is lépett. Leült mellém az ágyra és adott egy apró csókot.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? Remélem kipihented magad, mert rengeteg dolgunk van - mosolygott. Fogalmam sem volt, mi az a rengeteg dolog, de egészen addig, míg vele lehetek, teljesen mindegy is. Átölelt, és újra megcsókolt, ezúttal kicsit hosszabban.
Elfeküdtem az ágyon, de mivel Ő még mindig ölelt, magammal rántottam. Nem úgy tűnt, mintha haragudna, sőt! Kényelmesen elhelyezkedett, én pedig szorosan hozzábújtam, aztán Ő betakart mindkettőnket. Bár, szerintem a hideg egyikőnknek sem árthat...
- Jól hallottam, hogy az előbb a babához beszéltél? - kérdezte. Nem éreztem kínosnak, pedig lehet, hogy van aki szerint ez vicces. - Csak te csinálod, vagy hallja is?
- Nem tudom pontosan, de sok helyen hallottam, hogy jó a babának, ha beszélünk hozzá... Meg ilyenek. És én szeretek beszélni neki, akkor is ha nem hallja - feleltem. Figyeltem az arcát, mit szól ehhez.
Mosolygott, de nem bántóan, csúfolódóan, hanem megértően. Aztán adott egy puszit a homlokomra. Pár percig még így feküdtünk, hatalmas, néma boldogságban, és én még mindig attól féltem, hogy csak álmodom.
- Szeretnél aludni még? - Megráztam a fejem. - Akkor nyugodtan készülődj össze, addig csinálok neked valami reggelit. Utána indulnunk kell, sok mindent el kell majd intéznünk...

Mire lerobogtam a konyhába Ő már ott ült, előtte az asztalon néhány papír hevert, és egy tányér. Leültem, és felkaptam a nekem készített szendvicset. Kiszedtem belőle a felvágottat, és azt kezdtem el enni, egy kis salátával. Közben a papírokra kukucskáltam.
- Ez az első feladatunk - mosolygott, mikor észrevette, mit csinálok. - Van egy melléképülete a házunknak, amit már régóta nem használunk. Arra gondoltam, ha te is szeretnéd, felújíthatnánk azt. Persze kereshetünk egy lakást is...
Elém tolta a papírokat, felpattant és mellém lépve mutogatni kezdett. Tervrajzok voltak.
- Kétszintes a ház, ez a földszint alaprajza lenne. Itt a bejárati ajtó, ez itt a nappali. Lenne egy konyha, már csak a látszat kedvéért is, aztán itt a lépcső. - Mindig rámutatott arra, amiről éppen beszélt, bár felesleges volt. Precíz, pontos, és jól felismerhető rajzok voltak. - Ez pedig az emelet. Itt lenne a gyerekszoba, mellette a fürdő. Ez pedig a mi szobánk lehetne, arra gondoltam, hogy a mostani ház mintájára itt is lehetne a hátsó front üvegből... Hogy tetszik? Légy nyugodtan őszinte, azt szeretném, ha minden megfelelne neked.
- Ez... fantasztikus! Egyszerűen már most beleszerettem - lelkendeztem, mert valóban tetszett az ötlet. - Idetehetnénk a zongorádat, mit szólsz? Már ha valóban ekkora hatalmas hely van.
- Nem tanultam túl sokáig a szakmát, de azt hiszem pontosan sikerült lemérnem a házat, úgyhogy tényleg akkora hely van - bólogatott. Megakadt a torkomon a falat, kis híján félrenyeltem a meglepettségtől.
- Ezt te csináltad? De mikor? Ne mondd, hogy most az éjjel, mert kiborulok. - Elégedetten vigyorgott. Szóval tényleg Ő csinálta, persze, meg sem kéne lepődnöm, de akkor is! - Komolyan, most gyorsan meséld még el, hány szakmád van, mi mindenhez értesz, hadd ússzam meg egy sokk alatt!
- Ez egyáltalán nem egy nagy munka, Bella! Csak arra jó, hogy ez alapján neki lehessen állni a felújításnak, és lehessen bútorokat venni. Egyébként meg a legtöbb egyetemet nem sikerült befejeznem, mert mindig tovább kellett menni. De ha már így kérdezted, mesélhetek az új állásomról... - Meg sem próbált egész végig nem magabiztosan vigyorogni. De a jelek szerint minden oka meg volt az elégedettségre, hiszen készített egy profi tervrajzot a leendő házunkról, és szerzett magának munkát is. Egyetlen éjszaka alatt. Kíváncsi voltam, milyen állást talált, úgyhogy rögtön rá is kérdeztem.
- Talán nem a legmenőbb, de legalább hasznos. Egész jól fizet, a munkaidő nem túl vészes, és nagyon rendes a főnököm - mondta. Persze, direkt idegesített, azzal hogy nem árulta el pontosan mi az. Igyekeztem rá csúnyán nézni, de képtelenség volt, miközben olyan aranyosan mosolygott.
- Na, jó. Szóval a kórházban fogok dolgozni, amolyan mindenes leszek, Carlisle beosztottja - adta meg magát. - Nem kaphatok komolyabb állást, mert itt mindenki ismer, szóval furcsállnák, hogy egy év híján elvégeztem az orvosit. Pedig így volt, bár az is igaz, hogy azóta fejlődött a tudomány. Azért is jó, ha Carlisle a főnököm, mert ő nyilván nem ad majd olyan munkát, ahol sok a vér. Azt nem biztos, hogy bírnám.
Szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem magam. Szóval az orvosit is elvégezte. Tényleg nincs olyasmi, amihez Ő ne értene tökéletesen.
- Gratulálok! - sikerült végül valahogy kinyögnöm.
- Protekcióm volt, nem nagy ügy - szerénykedett, de elégedettségét nem nagyon tudta elrejteni. - Készen vagy, vagy kérsz még valamit? Ha nem, akkor mehetünk?
- Persze, de mégis hova? - érdeklődtem. Ahhoz képest, hogy egy napja még el akart hagyni, egészen belejött ebbe az egészbe. Azt hiszem, ha csak rajta múlt volna, akkor holnap tartjuk az eljegyzést, másnap az esküvőt, és utána a házavató bulit. Aztán jönne, hogy rajtam a sor, szüljem meg a gyereket...
Míg én ezen gondolkoztam, Ő előkerítette a dzsekimet, és szélesre tárta az ajtót. Úgy tűnik, tényleg nagyon sietett.
- Maradj itt, mindjárt jövök, két utcára innen áll a kocsim. Nehogy nekem megfázzatok! - Már ott sem volt. Épphogy eszembe jutott, hogyan találhatott ki, tervezhetett meg mindent egyetlen éjjel, már hallottam is a Volvo ismerős hangját.

Megállt a ház előtt, megvárta, míg beszállok és becsatolom a biztonsági övet, aztán már indított is. Gyorsan száguldott, csak magához képest ment lassabban.
- Szóval azt kérdezted, hogy hova megyünk? Bútort venni - jelentette be. Végképp leesett az állam. Már a bútorokat vesszük? Felmerült bennem pár száz kérdés, és tudván, hogy a legközelebbi áruházhoz fél óra az út - ezzel a sebességgel -, úgy gondoltam fel teszek néhányat.
- Először is, hol van az a ház? Még sosem láttam, mikor nálatok jártam... Valóban van ilyen melléképület, vagy most készülsz felépíteni egyet? - kérdeztem szúrósan.
- Van. Tudod, hol a garázs, nem? A másik irányba, egy kicsit messzebb, talán száz méterre a házunktól. Annyi igaz, hogy csak egyszintes, és eléggé körülnőtte az erdő, azért nem láthttad. De na aggódj, az első vihar alkalmával megtisztítjuk a terepet Emmettel. Csak néhány fát hagyunk meg, hogy mégis elválassza valami a nagy háztól. Aztán kell rá még egy szint, néhány fal és kész is. Utána már csak a festés, berendezés és beköltözés van hátra. Megnéztem, a vezetékeket, minden be vannak kötve, szóval víz, fűtés, áram minden van. Szerintem néhány hét alatt kész leszünk vele. Ezért is kell sietnünk a bútorvásárlással, mert ha valamit rendelni akarsz, akkor ahhoz idő kell.
Szóhoz sem jutottam, annyira hihetetlenül hangzott mindez. Tudom én, hogy Ő nem alszik, de ennyi mindent hogy a csudába talált ki, ilyen rövid idő alatt? Ez valósággal lehetetlen. Viszont a megvalósítást illetően akadtak kétségeim.
- És mégis hogy fogod felépíteni néhány hét alatt a házat? Hova sietsz annyira?
- Én csak... Szerettem volna minél előbb együtt élni veled, de megértem, ha te nem... - Korábbi elégedett vigyora most olyan gyorsan lehervadt az arcáról, mintha nem is lett volna. Nem igaz, már megint mindent elrontottam!
- Edward, én nem úgy értettem. Még szép, hogy szeretném, ha összeköltöznénk. Amilyen hamar csak lehet, szívem szerint akár már ma. Csak nem értem, hogy akarod olyan hamar felépíteni azt az egy emeletet, sőt szinte az egész házat. És miért kell ennyire sietni? Örülök neki, csak meglep... - magyarázkodtam. Jó darabig némán fürkészett, talán azon gondolkodott, komolyan gondolom-e, amit mondok. Az autópályán száguldottunk, de Ő alig vetett egy-egy pillantást az útra.
Aztán lassan felém hajolt, én is, és váltottunk egy apró csókot. Újra jókedvűnek tűnt, bár mikor újra megszólalt, hangja kevésbé volt lelkes, mint előtte.
- Magunk építjük fel! Mármint, nem te, hanem Emmett, Jasper, Carlisle meg én. Alice és Esme is segítenek majd talán, de arra gondoltam, hogy ők inkább a szervezéssel foglalkozzanak. És azért sietek, mert tényleg szeretnélek mielőbb folyamatosan magam mellett tudni, és édesapád is ezt szeretné.
Bólintottam, és próbáltam elképzelni, amint Jasper és Edward tetőt ácsolnak...
- Mit kéne szerveznie Alice-nek és Esmének? - Elmosolyodott a kérdésem hallatán. Azzal az imádott félmosollyal, ami annyira hiányzott az elmúlt néhány napban.
- Hát ott van egyszer a szombati eljegyzés. Meg az esküvőt. Tényleg, ezt is meg akartam kérdezni, mikor szeretnéd, hogy megtartsuk az esküvőt? És akkor jó lesz szombaton az eljegyzés? Nem hiszem, hogy valami nagy buli kéne... Édesanyádék el tudnak jönni? Vagy csak Charlie lesz ott? Szeretnéd, ha elhalasztanánk, hogy anyukád is itt legyen?
Kérdései csak úgy záporoztak felém, én pedig próbáltam mindre válaszolni.
- Anyámék nem hiszem, hogy eljönnek az eljegyzésre, túl hosszú az út azért a pár óráért, úgyhogy nem kell elhalasztani. És semmiképp sem szeretnék valami nagy ünnepséget, csak valami kis egyszerűt. Mi, a családod és Charlie. Csak, hogy ők is megismerjék egymást... Aztán az esküvő... Nem tudom, Edward! Nem szeretném elkapkodni, de túl sokáig húzni sem. Te mit gondolsz?
- Hát, ami azt illeti, nekem már van egy ötletem. De kérlek, tényleg azt szeretném, ha minden megfelelne neked, ezért légy őszinte. Szóval, mit szólnál, ha a szülinapodon tartanánk az esküvőt? Megkérdeztem Alice-t, és azt mondta, délelőtt sütni fog a nap, délutánra pedig kicsit beborul, de nem fog esni. Csak annyira lesz rosszidő, hogy ki tudjunk menni emberek közé. Nem tudom, a szüleid mit szólnának, ha fény derülne arra, hogy mik is vagyunk valójában. - Már megint két lépéssel előttem járt. Az előbbiek miatt nem kérdeztem csak meg, hogy véletlenül a meghívókat nem küldte-e még ki...
- Születésnapomra kapok egy házasságot? Ajándék férj? - kérdeztem vissza. - Őszintén szólva tetszik az ötlet. De nincs az egy kicsit korán? Egy hónapunk van addig! Persze, az sem lesz nagy ünnepség, csak a család és esetleg néhány közelebbi barát. De helyszínt kell foglalni, ruhákat venni vagy kölcsönözni, és a családom miatt emberi ételeket készíteni. Egy kis esküvő is rengeteg munkával jár! - aggodalmaskodtam.
- Ezért fog segíteni Alice és Esme. Ha édesapád szombaton áldását adja, akkor hétfőn elkezdjük szervezni, és hidd el, kész leszünk. Szerintem egyébként bele fog menni, mert azt hallottam - mosolyodott el ravaszul -, hogy azt szeretné, ha még nem látszana rajtad a terhesség, amikor feleségül veszlek.
- Oké. De attól nekünk is meg kell szerveznünk néhány dolgot, ruhát nem választhatnak helyettünk, és a vendéglistát sem állíthatják össze.
- Persze! És addigra fel kell építeni a házat. De megoldjuk, hidd el! Viszont a mai nap a ház berendezéséé, ezért megyünk az egyik legnagyobb áruházba, Port Angelesbe. Az esküvő szervezést hagyhatnánk holnapra? - nyugtatott meg. Már nem is kételkedtem. Aki ennyi tervet megsző egyetlen éjszaka alatt, az fel tud építeni egy házat egy hónap alatt, és közben egy esküvőt is meg tud szervezni.
Az út hátralévő idejében arról faggattam, hogy Ő hogyan képzeli el a házat, és én mit segíthetek majd a munkálatokban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés