9. fejezet – Emlékek Dél-Amerikáról

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el Jacob távozása óta. Mikor ő és Ms. „szólítson nyugodtan Cathrine-nek” Johnson elhagyták az irodát, elfelejtettem megnézni az órát, az időérzékemet pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna csalhatatlannak nevezni. Mégis úgy saccoltam, nagyjából félidőnél járhatunk, s így még egy teljes órát kell agyonütnöm egyedül.

Egy darabig céltalanul ténferegtem az irodában; felkaptam, majd rövid vizsgálódás után letettem a polcon sorakozó dísztárgyakat – nekem is sok ilyenem volt, Jacob egy komplett állatkertet faragott ki nekem fából –, aztán a falra kifüggesztett képeket kezdtem el nézegetni. Ismerős arcok néztek vissza rám minden egyes fotóról: széles szájjal vigyorgó férfiak, a Quileute falka jelenlegi és azóta „visszavonult” ex-vérfarkasai, kiknek zöme ott volt tegnap este a tábortűznél. Csupán Leah-t, a csapat egyetlen női tagját nem láttam köztük, s ez gondolkodóban ejtett. Mint a falka bétája biztosan hivatalos volt az eseményre, ráadásul Leah még most is a rezervátumban lakik… fura, hogy mégsem ment le a partra.

A gondolataim nem sokáig időztek ezen a dilemmán, ahogy lezöttyentem a kanapéra, nyomban visszatértek korábbi tárgyukhoz. Dél-Amerika még mindig inkább a jelenhez tartozott, mint a közelmúlthoz, s a kapcsolódó emlékek frissen peregtek a fejemben. Mérföldezrekre lenni az otthonomtól nem volt könnyű, az érzelmi köldökzsinór alaposan bele is feszült, azt mégsem állíthattam, hogy a honvágy kitöltötte minden gondolatomat. Nem, mert reményeimhez híven ráleltem a pótlékra, ami nem ért fel ugyan a hátrahagyott lelki teljességgel, mégis kínált valami letagadhatatlanul értékeset.

Lehunytam a szemem, és kényelmesen végignyúltam a kanapén. Diétára fogott, megviselt szervezetemnek jólesett a vízszintes helyzet, a lélegzetem lassuló ütemet vett fel, s nem telt bele öt perc, már szenderegtem is.

Álmomban újra Dél-Amerikában jártam. A dzsungel fölött épp vörösbe hajlott az ég, alkonyodott, én és Nahuel pedig ott ültünk magasan fenn, a mi tikos rejtekhelyünkön – a lélegzetelállítóan szép hegyi kilátón. A sziklakiszögellés, ami hosszan nyúlt bele a meredek semmibe, a környék legmagasabb hegyének kopár oldalfalából nyílt, és egy védőn föléhajló szirtfok alatt bújt meg. A szél, ami egyébként szabadon korbácsolhatta a sziklás hegyoldalt, a szirtfok alatt megalkuvásra kényszerült, s a menedékünket kikerülve távolságtartón zúdult alá a mélybe.

A gyönyörű, szélcsendes környezet soha nem szűnt meg érdekesnek lenni a szemünkben, akármennyi napfényes órát töltöttünk is odafenn. Egy idő után a napirendünk szinte kizárólag csak erre az egy elfoglaltságra korlátozódott. Volt, hogy már pirkadat előtt felmásztunk a kiszögellésre, s addig nem is mozdultunk onnan, míg a lenyugvó nap el nem kezdte festeni az ég alját.

Az a nap sem különbözött a többitől; sokáig időztünk odafenn, egyikünknek sem akaródzott elszakadni a kápráztató kilátástól. A citromsárga csík, mely mindig a napszállta első színes ecsetvonása volt a horizonton, már kezdett narancsra édesedni, s az odalent hullámzó dzsungelrengeteg az egybeolvadó levéltenger titokzatos lila árnyalatát öltötte.

- Nézd – mutatott Nahuel a távolba –, hát nem olyan, mintha a saját sorsodat látnád szétterülni magad előtt? A szemed csak azt veszi észre, amit a nappal megvilágít neki, ám a szíved ettől függetlenül is tudja, milyen lehetőség rejtőzik a sötét mögött.

Miután szabadkozva bevallottam, hogy ezt nem értem, Nahuel elmagyarázta nekem. A végzetünk horizontja, mondta, épp olyan, mint az előttünk sötétedő égbolté. Széles, de megvannak a maga korlátai. Hogy mennyit látok és élek meg belőle, attól függ, milyen magasra mászom. Ha hajlandó vagyok meghozni néhány áldozatot, ha képes vagyok fájdalmas kompromisszumokat kötni, és feljebb kapaszkodni a biztonságos megszokásokon, akkor a látóterem is úgy nyílik meg, mint a csúcsra kaptató hegymászónak. A lehetőségek, a józanész gravitációján belül, akár végtelenek is lehetnek…

- …csak rajtad áll, menina, meddig mész el az ég felé.

- Addig, amíg csak tőlem telik – válaszoltam hosszú szünet után. A párbeszédünket soha nem szabályozták időkorlátok, nem csaptunk rá a stopperórára úgy, ahogy a sakkozók teszik, a válaszlépésnek nem volt kötött határideje. Csak lebegtünk térben és gondolatban, hosszú szüneteket tartva hagytuk leülepedni magunkban a szavakat, s meg sem kíséreltünk ítélkezni a világ dolgai felett.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Nahuel dióbarna tekintete súlytalanul pihent meg rajtam, jelezve, hogy nem kíván befolyásolni se egyik, se másik irányba. – Az én példám csak egy a sok közül, te szabadon dönthetsz, melyik utat választod.

Elmosolyodtam. – Nekem a te példád tetszik, menino. Bölcsebben aligha választhatnék…

- Pedig neked igazán könnyű lenne más példaképet találnod – viszonozta a mosolyomat. Ám az arckifejezése nem volt száz százalékig őszinte: a derű mellett egy cseppnyi szomorúság is megbújt szájának szögletében. – Néha úgy érzem, nem is tudod, mennyire szerencsés vagy a családoddal. Bárcsak nekem is…

Egy kósza légfuvallat lekapta ajkáról a folytatást, de én így is be tudtam fejezni a mondatot. Nahuel egyetlen dologra vágyott igazán egész életében, arra, ami nekem végtelen szerencsével megadatott, s ami neki örökre elveszett. Szülőket szeretett volna: egy anyát, aki túlélte a világra jöttét s egy apát, aki igaz szerelemből nemzett gyermeket, hogy aztán felelősségteljes odaadással nevelje fel.
Ami nekem természetesnek és magától értetődőnek hatott, az számára csoda volt, maga a soha be nem teljesülő vágyálom, amit a legnagyratörőbb elhatározás árán sem szerezhetett meg. Nem létezett olyan magas hegycsúcs, amiről ez a horizont valóságosnak látszott volna.

Felé nyújtottam a kezem. – Úgy sajnálom, hogy így alakult. De mindez nem a te hibád, te nem tehetsz róla, hogy megtörtént. És… bárcsak lett volna más választásod, és bárcsak ugyanúgy a tiéd is lenne az, ami most az enyém. – A sziklapárkány széles volt, s mi olyan szellősen terültünk el rajta, hogy nem értem el az arcát, bármennyire nyújtózkodtam. Anélkül, hogy leeresztettem volna a karom, közelebb araszoltam hát, és mélyen előredőlve finoman tenyerembe fogtam az arcát. – Bárcsak testvérek lennénk.

Meleg volt az arca, melegebb, mint az enyém. Szinte sütötte az ujjaimat. Hogy lehet ez – néztem mélyen dióbarna szemeibe – a te bőrödnek nem volna szabad így felforrósodnia. És miként szoríthatsz ilyen erősen, ha a kezed a törzsed mellett van, s én csak az arcodon érintelek?

A nyugtalanító érzés, hogy többé nem a saját testemben vagyok, csak lebegek valahol a dimenzió nélküli léttelenségben, miközben az egyetlen kapocs köztem és a világ között Nahuel mozdulatlan alakja, egyre inkább elborított. Tehetetlenül kapaszkodtam az ismerős, de mégis furcsán forró arcba, az ő látványa lüktetett bennem, miközben a kép – ami egyszerre volt előttem és belül a fejemben – végigbizsergett rajtam, s az ujjaimon át kiszabadult a forró bőrbe.

Már tudtam, hogy tévedtem. Ez volt a saját testem, s az emlékvilág lebegett a semmiben, miközben a valóság apránként megpróbálta visszakövetelni a helyét. Először elfeküdt nyakamat éreztem meg, ami most félrebukva pihent valami laposon, majd jöttek a mozdulatok, a lassú hullámzás, mintha ringatnának, a léptek, amik elmozdították alattam a világot. De az orromba berobbanó illat volt az, ami végképp meggyőzött róla, hogy többé nem a sziklapárkányon vagyok.

Az álom fala egyszeriben leomlott, s én hirtelen ott találtam magam Jacob karjaiban, kezemmel az arcán, fejemben Nahuel képével, meg a bódító illattal, ami csak és kizárólag a valósághoz tartozott, s most vészes közelségből áradt felém. A gyomrom összeszorult, a szemem rátapadt az arcom előtt táncoló bőrre, a rézfényű bársonyon pulzáló véráramra, s a tudatomat egyetlen őrületes gondolat töltötte ki mindenestől: Milyen rettentő gyönyörűség lenne beléharapni!

Önvédelmi rendszerem az utolsó pillanatban önállósította magát: mielőtt előrelendülhettem volna, letépte kezemet Jacob arcáról, megszakítva ezzel a gondolatközvetítő sugarat, lesöpörte derekamról ölelő karját, és valósággal leugrasztott a magas férfitestről.

A faburkolat nagyot reccsent alattam, ahogy fenékre huppanva földet értem rajta. Döbbent kiáltás bukott ki a torkomon, amit egyszerre szakított fel a meglepődés, hogy ilyen nagyot zuhantam, és a szándék, hogy a levegővel együtt kifújjam a bódító illatfelhőt is.

Jacob meg sem próbált felsegíteni. Csak állt, és dermedten nézett le rám döbbenetes magasságából; előrehulló haja áthatolhatatlan sötétségbe borította az arcát. A vonásaiból semmit sem láttam, valami mégis azt súgta: akrobata produkcióm inkább bosszantja, mint mulattatja.

- Úgy… megijesztettél – hebegtem akadozó hangon. Szörnyen idétlennek éreztem magam; könnyű volt ugyanis elképzelni, hogyan festhetett mindez az ő szemszögéből: egy izgulékony kamaszlány, aki minden kis csekélységtől hisztérikus rohamot kap, és nem restelli trambulinnak használni a hasizmait.

- Hát, ha ez így volt, akkor bocs. – Jacob lehajolt, és felém nyújtotta a kezét. – Nem állt szándékomban megijeszteni, egyszerűen csak szerettelek volna hazavinni. Meg se fordult a fejemben, hogy te majd dupla hátraszaltót ugrasz. Ha előre tudom, szorosabban foglak. Vagy magasabbra emellek, hogy sikerüljön a tripla is.

Elfogadtam kinyújtott kezét, s ő egyetlen rántással felhúzott.

- Csak… csak mert álmodtam, azért ijedtem meg – magyaráztam félig neki, félig magamnak. – Képzelheted… Az egyik pillanatban még egy magas hegyen állok, a másikban meg semmi sincs a talpam alatt. Frusztráló, mi?

- Az. Egyenesen sokkoló. – Jacob arcán röpke mosolyhullám futott végig. – De most már tényleg induljunk. Nagyon eltelt az idő. Az az átkozott nőszemély nem hagyta, hogy húsz mérföldnél gyorsabban hajtsak. Esküszöm, gyalog is hamarabb felértünk volna…

Jacob még akkor is durrogott, amikor beszálltunk a kocsiba. Bevágta maga után az ajtót, s mintha valami halálos sértést akarna megtorolni rajta, keményen beletaposott a gázba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés