10. fejezet – Hazaúton

Jacob fél perc alatt kifogyott a bosszankodnivalóból, így még ki sem gördültünk a felhajtóról, máris közénk zuhant a kellemetlen csend. A tíz perces út, ami hazáig vezetett, elvileg tökéletes alkalom lett volna a beszélgetésre, hisz kettesben voltunk, a zene sem szólt a hangszórókból, nekem valahogy mégsem akaródzott belekezdenem a témába. Nem találtam az indító hangot, fogalmam sem volt, hogyan kellene felvezetni ezt az egészet. Te, figyelj, Jacob, meséltem már, hogy én nem vadászom többé? Bizony, ezentúl kizárólag pörkölt formájában fogyasztom majd a szarvast, és ha néha piros a nyelvem, az csak a málnaszörptől van. …Nahát, Kölyök! Akkor most úgy élsz, mint bármelyik ember? …Ja, korog a gyomrom, vannak bélfunkcióim, és már a fürdőbe se csak fésülködni járok. …Ó, Nessie, ez fantasztikus! Mesélj még róla!

Szörnyen hangzott, bármilyen verzióban is próbáltam végig a dialógust. Az ilyesmit nem lehet elegánsan megfogalmazni. Talán az lenne az ideális, ha apránként jönne rá, gondoltam, és nem egyszerre zúdítanám a nyakába az egész kajadolgot, az összes cikis mellékhatásával. Meg a többivel.

Nem, tényleg nem éreztem magamban elég lelkierőt semmiféle kérdezz-felelekhez – merthogy úgyis az lett volna a vége, ebben nem kételkedtem. Lapítottam hát, mint karfiol a ládasarokban, a fejem a résnyire letekert ablaküvegnek dőlve pihent, az orrom a beáramló hűvös levegőt szívta.

- Mesélj valamit a többiekről – szólaltam meg hirtelen lendülettel. – Tegnap csak rólam folyt a szó, ők alig mondtak valamit az elmúlt hónapokról.

- Mire vagy kíváncsi? – dörmögte Jacob, és rám se nézett. Amióta csak elindultunk, szokatlanul nagy összpontosítással koncentrált a vezetésre.

- Bármire. – Megrántottam a vállam. – Például mi van Sammel? Hogy megy neki a gyereknevelés? Teljes vele az élete, vagy később még szeretne csatlakozni hozzátok?

- Boldognak tűnik – felelte Jacob, és ő is bemutatott egy rövid vállrándítást. – Szerintem végleg megállapodott, s nem akar ismét csatlakozni. Ez a farkasdolog egyébként sem volt soha a kedvence.

- Nem úgy, mint a többieknek, igaz? – kaptam gyorsan a szón, abban a hiszemben, hogy ezzel egy kicsit fel tudom piszkálni Jacob mesélőkedvét. Nem szokott ő ilyen szófukar lenni. – Collin és Brady például irtó lelkesnek tűntek…

- Collin és Brady idétlen gyerekek – legyintett türelmetlenül –, a viselkedésük alapján senki se mondaná meg róluk, hogy idén töltötték be a húszat. Vagy odafenn randalíroznak a hegyekben, vagy napokig fel sem kelnek a playstation mellől. Meg is mondhatod a nagynénédnek, hogy ha valakit elő akar venni a kutyabűz miatt, akkor velük kezdje. Ahogy leléptetek, ők máris ott voltak a házban. Egy egész hétre való ételt és italt halmoztak fel maguk mellett, aztán belőtték a konzolt, végighevertek a kanapén, és vakulásig játszottak.

- Hát, egészségükre – rántottam meg a vállam. – Ha ez esik jól nekik. Na és mi van Seth-tel? Nem történt semmi „bada bing, bada bumm”, amíg távol voltam?

- Hogy mi? – Jacob végre elszakította pillantását az útról, hogy a szemembe nézhessen. – Ja, hogy az! – esett le neki hirtelen. – Nem. Se ő, se Embry nem kattant még rá senkire. És lehet, hogy nem is fognak, ez a dolog nincs kőbe vésve. De attól függetlenül élik az életüket, ha érted, mire gondolok.

Voltak elképzeléseim, de azért visszakérdeztem. – Úgy érted, ismerkednek? Kutatják a nagyvilágot az igazi után?

Jacob nem válaszolt rögtön. Összeharapta a száját, egy darabig úgy tartotta, majd nagyon lassan ejtve a szavakat azt felelte:

- A nagy Igazit megtalálni nem mindenkinek sikerül… és őszintén, nem is mindenki akarja. Egy kívülálló számára néha félelmetesnek és furcsának tűnhet ez az egész.

- Te is így gondolod!? – A kérdés elemi erővel tört ki belőlem. A gyomrom keserűen összefacsarodott – hát beigazolódik a balsejtelmem? Jacob tényleg terhesnek találja a kettőnk kéretlen viszonyát?

- Én nem vagyok kívülálló, Nessie – felelte csendesen, és egy halvány mosolyt varázsolt az ajkára. – Ugyanakkor látom, mit gondolnak a többiek, azok, akik még kívül vannak ezen a körön. Ők egyszerre vágynak rá, és irtóznak is tőle.

- De miért? – fakadtam ki. – Hisz Jared és Kim… ők olyan szépen megvannak. A többiek nem szeretnék követni a példájukat?

Jacobból furcsa kis nevetés bukott ki. Olyan, amilyet még soha nem hallottam az ő szájából: a keserűség elfedte benne a derűt.

- Na igen, Jared és Kim, az ő esetük tündérmesébe illő, pont mint a nővéreméké. Csakhogy a dolognak két vége van, Kölyök. Azok, aki látják Jaredet és Kimet, ugyanúgy látják a Quil és Claire párost is. A nagydarab huszonkét éves fickót a másodikos kislánnyal, tüllfodros Barbie-babával a kezében, ahogy a legújabb Pindur Pandúrok epizódot vesézik ki. És ekkor ijednek meg attól, hogy valami hasonlóra kellene lecserélniük az éppen aktuális, nem túl komoly, de legalább pelenkás korból kinőtt barátnőjüket… hát, csoda, ha inkább csukva tartják a szemüket?

Nem szóltam semmit, nem is tudtam volna. A szavak késpengeként forogtak bennem. Minden keserű megjegyzés, ami Quil és Claire kapcsán elhangzott Jacob szájából, ugyanúgy szólhatott volna rólunk is; az a tény, hogy én gyorsabban növök fel, mint a kis Claire, cseppet sem enyhített a döbbenetemen. Jacob soha, de soha nem beszélt így róluk korábban, s most fájt, és szörnyű bűntudatot okozott, hogy a létezésem őt is hasonló sorsra kárhoztatta.

- Ez tényleg ennyire rossz nek… Quilnek? – kérdeztem, még idejében változtatva a végszón.

- Dehogy! – vágta rá Jacob. – Quil tökéletesen elégedett a helyzetével, s ha megpróbálnád meggyőződni az ellenkezőjéről, valószínűleg szörnyen felhúzná magát. Ő boldog, és gondtalan… talán csak a mozgásigénye nagyobb az átlagnál.

- Hogyhogy? – kérdeztem rá szórakozottan. – A járőrözés meg a barbie-zás nem fárasztja le eléggé?

- Nem ilyen jellegű energiákat kell levezetnie. Járőrözhet és futhat akármennyit, az csak ideig-óráig használ. És... – elhallgatott.

- És?

- Mindegy. – Jacob arca merev konoksággal bezárult. Láttam rajta, hogy felesleges lenne forszírozni a dolgot, de a csönd továbbra is nyomasztott, ezért tovább erőltettem a beszélgetést.

- Na és mi van Embryvel? Ez a megszállott érdeklődés a természeti népek iránt egy újkeletű dolog nála, vagy csak nekem nem tűnt fel eddig?

Jacob felhorkantott. – Nem a természeti népek érdeklik őt, hanem az öltözködési szokásaik. Vagy annak hiánya. Embry, hogy is mondjam… elég hormonvezérelt hónapokat él át mostanában. Farkas alakban lehetetlen megmaradni mellette, a vele való járőrözés meg kész po… szóval erősen korhatáros dolog. Érted, mire akarok kilyukadni?

Hosszú, fürkésző pillantást vetett rám, s nekem az volt az érzésem, hogy magában méricskél. Mintha bele akarna olvasni a gondolataimba. Talán azt képzelte, nem értem a virágnyelvet? Hogy halvány fogalmam sincs, mire próbál olyan bosszantóan finomkodó modorban célozni?
Igaz ugyan, hogy semmi tapasztalatom nem volt a témában, de a feltételezés így is felhergelt, és visszavágásra sarkallta önérzetében sértett kamaszénemet.

- Embry talán sokat gondol a szexre? – meresztettem rá gyermeki ártatlansággal a szemeimet, miközben nagyon ügyeltem, hogy tisztán és zavartalanul ejtsem az utolsó szót. – Ezt írtad körül olyan óvatosan?

Megnevezhetetlen érzés vonaglott végig Jacob arcán. – Ja – vakkantott maga elé mogorván, és nem bocsátkozott további részletekbe.

A következő két-három perc síri csöndben telt, csak a motor finom duruzsolása hallatszott. Én az ölemben összekulcsolt kezeimre meredtem, s bőszen próbáltam valami vidámabb téma felé terelni a gondolataimat. Eszembe is jutottak anyuék, meg hogy vajon holnap meglátogatjuk-e együtt nagyapát, és hogy…

- Na és veled mi a helyzet? – Jacob kérdése a semmiből érkezett, fogalmam sem volt, melyik korábbi témakörünkhöz kapcsolódik. – Úgy értem, a kulturális beilleszkedéssel – pontosított. – Tényleg olyan sok mindent kipróbáltál ott Dél-Amerikában, mint ahogy azt tegnap is mondtad?

- Öhm… – fél pillanatig céltalanul kutattam az agyamban – mire gondolsz pontosan?

Jacob arcát türelmetlen fintor feszítette meg. – Hát arra, amit Paul kérdezett, hogy te is… szóval, hogy felvetted-e azt a „félmeztelenül kóborlok az esőerdőben” népszokást? Nem mintha bármi baj lenne vele, természetesen rajtad áll, hogy mennyit vetkőzöl le az erkölcseidből, én csak…

Kirobbanó nevetésem félbeszakította a hebehurgya mondatot. – Te tényleg azt hitted, hogy… hogy… – nem bírtam végigmondani, annyira mulattatott Jacob feltételezése.

- Miért – nem? – Jacob most már rá se hederített az útra.

- Természetesen nem – húztam ki magam. – Amióta van mit eltakarni, azóta takarom is.

- Helyes. – Jacob újra az útnak szentelte minden figyelmét, ám a profilján így is látszott, milyen mély megelégedettséggel töltötte el a válaszom.

Ekkor már javában az erdei úton hajtottunk. Házunk fényes körvonala itt-ott elővillant az egybemosódó fatörzsek között, a sötét erdőt kezdte átitatni az ablakokból kiszüremlő fény, s nekem most először jutott eszembe, hogy aggódjak az eltelt idő miatt. Ez már az esti sötétség vajon, morfondíroztam, vagy csupán az esős időjárás hozott korai alkonyt? Lehet, hogy anyáék már haza is jöttek?

Olyan hirtelen érkeztünk meg a felhajtónkra, hogy alkalmam sem volt ellenőrizni a műszerfalon világító órát. Mikor pedig begördültünk a garázsba, a másik kérdés is nyomban válaszra lelt a hiányzó Land Cruiser formájában. Szóval Emmett ment ki eléjük a reptérre… és van még mindig úton, feltehetőleg visszafelé.

- Bejössz? – kérdeztem Jacobot, miután kiszálltunk a kocsiból. – Anyuék most már biztos mindjárt itt lesznek. Kár lenne kihagyni a lehetőséget, hogy üdvözlés ürügyén jól hátba csapkodhassátok egymást apuval.

Jacob kelletlen fintort vágott. – Hogy az addig fennmaradó időt Rosalie-val meg az ő epés megjegyzéseivel kelljen elütnöm? Bocs, Kölyök, de mára elég volt a bosszantó szőke nőkből, bármennyire is vonzó a hátba csapkodós javaslatod… De – igazított vigyort az arcára – holnap bepótolhatjuk az elmaradt programot! Persze csak, ha szeretnéd…

- Oké! – vágtam rá hezitálás nélkül. Örültem, hogy keresi az alkalmat az együttlétre – különösen azok után, hogy olyan lesújtóan nyilatkozott a végzetszerű szerelemről s így burkoltan a kettőnk kapcsolatáról is. – A délelőtt biztos rámegy az összcsaládi látogatásra nagyapánál – de miért ne jöhetnél velünk te is? Elvégre ugyanúgy családtag vagy.

Ha azt hittem, ettől felvidul, s magára nézve hízelgőnek találja a kijelentést, hát csalódnom kellett, mégpedig csúfosan. Jacob rám hunyorított, hosszan nézett így, mintha mérlegelné az elhangzott szavak súlyát, aztán a válaszadást kikerülve ennyit mondott:

- Jó éjt, Kölyök. Majd holnap beszélünk, most pedig nyomás befelé.

Mindez határozott és egyértelmű utasításnak hangzott, ám ahogy (a hirtelen hangulatváltozástól kellőképpen összezavarodva) engedelmeskedni próbáltam, azt vettem észre, hogy nem tudok megmozdulni. Nem arról volt szó, hogy nem akartam, éppcsak nem bírtam. Egy fél lépést sem tettem, mikor Jacob a lecsapni készülő mérgeskígyó gyorsaságával elkapott, s összezáruló ujjaival mintegy acélbilincsbe zárta a csuklómat.

- Hol a karkötőd? – meredt ádáz tekintettel a karomra. A lélegzet úgy csikorgott a torkában, mintha százmérföldnyi hajszolt járőrtúra állna a háta mögött. – Mostanában már nem hordod? Hm? – Felkapta, és nyílvesszőként mélyesztette belém a pillantását. – Pedig azelőtt folyton rajtad volt, erőszakkal se lehetett volna leszedni a karodról. Úgy látszik, ez a dél-amerikai út a bájos kis arcgödröcskéidnél valami sokkal többtől is megszabadított…

Ó, mennyire reméltem, hogy soha nem jön el ez a pillanat! Ám most, hogy mégis megtörtént, s én ott álltam szemtől szembe Jacobbal, gondatlanságom szörnyű bűntudatával a szívemben, a döbbenet hánykolódó oldalhullámain sodródva, egyszerűen nem tudtam felfogni a dolgot; az agyam üresbe kapcsolt, s én teljesen leblokkoltam.

Mégis hogy a fenébe mondjam el neki, hogy a karkötőt – az ő saját kezűleg készített, Quileute eljegyzési ajándékát, amit életem első karácsonyára kaptam tőle – elvesztettem, és hagytam ott heverni valahol a hatalmas dél-amerikai dzsungel felderíthetetlen legmélyén?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés