Carlisle teljesen higgadtnak tűnt, de láttam rajta, hogy gondolataiba merült, majd Rosalie dühtől elhomályosodott szemébe nézett. Óvatosan figyeltem a kibontakozó jelenetet, melyet az váltott ki nővéremből, hogy apám szótlanul nézett rá. Azon törtem a fejem, hogy milyen buta magyarázattal állhatnék elő a történtek tisztázásra, mikor észrevettem, hogy Rose újra beszélni kezd.

- Ez minden? – Körülnézett, de sem Alice, sem a többiek nem válaszoltak, csak óvatosan rám néztek. – Tagadod, Bella?

- Nem látott senki – válaszoltam.

Átirányítottam a szemem Carlisle-ra, aki továbbra is csak érdeklődéssel figyelt.

- Colle-on kívül senki, annyi biztos. – Rose fejében tudtam olvasni anélkül, hogy ilyen jellegű képességekkel rendelkeztem volna. Láttam Esme ujjait, és éreztem langyos kézfejét, amint végigsimítja jégarcomat.

Azt akartam, hogy legalább egyszer tudjak hazudni, és tettetni, hogy nem, nem hoz ki belőlem váratlan reakciókat a nevének csengése. Tudván, hogy szaporábban fogom venni a levegőt, gyorsabban beszéltem.

- Ethan csak egy ember, a szeme nem észlel színeket. Te is jól tudod – grimasztoltam, és a vállamra vontam a hajamat, hogy rá se kelljen néznem Rose-ra.

Carlisle feltűrte merev karján az elegáns kék inget, és megtámasztotta az állát, mintha erősen töprengene valamin. Arca feszültté vált.

- Bella, valamit meg kell beszélnünk Ethannel kapcsolatban. Esme, folytasd, kérlek.

Anyám Carlisle karjaiba húzódott, sugárzó szemei aranyszínben csillogtak.

- A hét elején történt, mikor bementem az ügyeletre – kezdte anyám. - Akkor láttam először ezt a csodálatos fiút. Azelőtt sosem tapasztaltam hasonlót egy halandónál. A színe, Bella, a színe smaragdfénnyel izzott fekete vámpírcsillámmal. De nincs meg benne a halhatatlanság szomja, és a vére illatos, mint bárki másé. – Szeme sarkából könny csorgott végig kristályarcán.

Hallottam, hogy Alice halkan dúdolgat magában. Lassacskán szivárogni kezdett Jasper felől a nyugalom édes hulláma, és éppen ezért lepődtem meg annyira, mikor láttam éles, nyugtalan pillantását. Rögtön rájöttem, hogy titkolnak valamit előlem. Esme nem a meghatottságtól sírt az előbb, hanem egészen más oka volt rá.

- Nem hiszitek el, hogy Ethan vámpír, ugye? – Alice tette fel helyettem a kérdést. Hanglejtésében még ott bujkált az előbb dúdolt dal. – Mert, nem az. Olyan zamatosan illatozik, mint három másik.

- Carlisle, mondd el Bellának, amit tudsz – mormolta Jasper, és a szavaival együtt hatalmas dózis nyugalmat kaptam. Éreztem, hogy csak én. A többiek türelmetlenül várták apám válaszát. Emmett hatalmas talpával dobolni kezdett a földön, kicsi Alice visszafojtotta a lélegzetét. Percek teltek el, mire megszólalt.

- Nos – kezdte. – Van egy ősrégi monda mirólunk.

„A vámpírok a mítosz szerint az éjből születtek, mikor egy sápadt hullócsillag szívszaggató haláldalát meghallotta egy szépséges varázslóasszony, és megtette mindennél fényesebben ragyogóvá: ő lett az Esthajnalcsillag. Ám ekkor, az éjszakában rejlő baljós árnyékok egy vonzó, hideg testté formálódtak a boszorkány szeme előtt. És a Halál így szólt:

- Adtál egy csillagot nekem, ami olyan fényesen izzik az égen, hogy még én is látom a Sötétség Birodalmából. Mit kívánsz érte?

Az asszony áhítattal csodálta a férfit, akinek éjszínű szeme volt, és dér csókolta hosszú szempilláját. Telt rubint színű ajka hívogatónak tűnt a nő számára.

- Csak annyit kérek, hogy csókolj meg.

A Halál hűvös ajkait a nőéhez szorította. Fekete lángnyelvek törtek fel a hóból, miközben a halál vércseppjei vörösre festették a havat.

- Oly’ mohón kívánsz, hogy véremet vetted. Hát viseld súlyát! Vérem oly’ édes, mint a legnemesebb vörösbor, és kívánni fogod örök életed minden pillanatában.

Ezzel a Halál otthagyta az asszonyt, de még egyszer visszanézett rá, és látta a fekete csillámot, ami körülvette a nőt, és a tekintetében rejlő szomjúságot.”

- Csak egy elkárhozott léleknek van fekete színe – mondta halkan Esme.

Alice lassan közelebb húzta a székét hozzám, és közben egyfolytában a szemembe nézett. Én mozdulatlanná dermedtem. Kinyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Esme arca megrándult.

- Eddig csak Edwardnál láttam hasonló smaragdszínt. Sajnálom – mondta lassan.

- Tévedsz – erősködött Alice. – Fejezzük be ezt a beszélgetést! Nem vagyok hajlandó több találgatást végighallgatni.

- Egyetértek – fújtatott Rose. – Ez képtelenség!

Egy végtelen pillanatig elszorult a szívem, de túl gyorsan fogyott a távolság a valóság és az álmaim között. Hangosan szívtam be a levegőt, és gyors mozdulattal hátralöktem a széket, készen arra, hogy elrohanjak, és magyarázatot követeljek Ethantől. De aztán a fejemben újra hallottam édes, lágy hangját, és engedelmeskedtem neki, visszaültem. Döbbenetes, hogy milyen hirtelen elszállt belőlem minden rossz érzés, de elég volt csak emlékeznem halvány, beesett arcára, és Edward tekintetére a szemeiben, ahhoz, hogy tisztán érezzem, hogy beleszerettem. Az érzés elszorította a gyomromat, keresztüljárta minden porcikámat, és úgy éreztem, újra dobogni kezd a szívem. Jasperre néztem, majd szégyenkezve a földre bámultam.

- Ti tényleg nem látjátok mennyire nyilvánvaló a hasonlóság? – szólt közbe Emmett.

Carlisle felsóhajtott.

- Nos, ez… még jobban bonyolítja a dolgokat.

- És az is, hogy Bella beleesett – tette hozzá Rose.

Szerettem volna, ha egy vastag fal választ el családom többi tagjától, de nem, ott voltam közöttük és úgy éreztem, mintha elpirulnék, holott ugyanolyan falfehér maradtam. Halhatatlan testemen borzongás futott végig.

- Tudnotok kell, hogy Ethant jól ismerik a Kórházban. Ő a forksi csoda. Felgyógyult a leukémiából, ráadásul olyan hirtelen, hogy a magam évszázados tapasztalatával sem tudok ésszerű magyarázatot találni rá. Ethannek már nem szabadna élnie.

- Az nem lehet – tekintetem távoli volt.

Új, ismeretlen érzések hullámoztak rajtam az imént, most viszont ajkaim elfehéredtek és a feltörő könnyeimet próbáltam egy köhögéssel álcázni. Esme felugrott, és átkarolt.

- Minden rendben lesz, drágám – nyugtatott vékony hangon.

Ahogy magam elé képzeltem Ethan sápadt arcát, rettegtem a gondolattól, hogy esetleg a leleteket cserélték el, vagy az orvosok sem kedvelik Colle-kat, és így akarták eltávolítani őket Forksból. Talán Ethan még most is halálos beteg, csak nem tudja, és bármelyik pillanatban itt hagyhat, mint Edward.

- Biztos, hogy egészséges, Carlisle? – Hiába próbáltam tartani magam, a hangom nyugtalan volt.

- Tökéletesen egészséges, Bella – felelte. – Nálam járt pénteken. Kötelező rutinvizsgálat félévente, annak ellenére, hogy öt éve tünetmentes.

- Huh. – Megkönnyebbültem.

Alice cinkos vigyort villantott felém, és Rosalie önelégülten elhúzta a száját.

- Mondtam, hogy szerelmes egy emberbe!

- Nem mintha Emmett vámpír lett volna, mikor megtaláltad. Csak Jaspernek van joga pálcát törni Bella felett! – Alice lazán keresztbe fonta a karjait melle előtt, és szerelmesen rámosolygott Jazzre.

- Már kezdem megszokni a perverzitást – nevetett fivérem. Jól állt bánatos arcához a mosoly, szinte vonzotta a szememet.

Carlisle és Esme ismét összebújtak, és láttam rajtuk, hogy aggódnak értem. Biztosan nem hitték volna, hogy még egyszer megtörténik, ami velem és Edwarddal. Ennek ellenére nem ítéltek el ezért, mert a lelkük mélyén gyanították az okát. Edwardot keresem Ethanben. És ezt én is tudtam, de fájt arra gondolnom, hogy mi lett volna, ha velem történik ugyanez. Ha csak második lettem volna, egy pótlék szerelmem szívében. Összeszorult a gyomrom.

- Térjünk vissza arra, hogy látta-e Ethan a ragyogásodat a napsütésben – szólt apám.

Őszinteséggel tartoztam neki, főleg a hallottak után. Mosolyogni próbáltam, hogy ne ijesszem meg őket.

- Ethan nem veszélyes! – Nem tudtam rávenni magam, hogy ne védjem meg ösztönösen őt. – A szívverése felgyorsult, miután átsétáltam a napsugarakon, de ez lehetett a látványomtól is.

- Újabb önimádó a családban? – viccelődött Emmett, de Rose egy hatalmas ütést mért a fejére.

- Fogd be!

- Elképzelhető, Bella… - töprengett apám. – Érdekes, hogy vámpírszíne van, de nem hinném, hogy az érzékszervei kifinomultabbak lennének egy átlagemberénél. A heves reakciót én is Bella hatásának tudom be.

- Tuti, hogy erre gerjedtek! – Jazz felnevetett, és Alicre nézett. - Ha ember lennél, milyen gyorsan dobogna a szíved a látványomtól? – kérdezte.

- Ezt már sose tudod meg – vigyorgott nővérem.

Mire felálltunk az asztaltól, mindenkinek jókedve támadt, engem kivéve. Nem örültem annak, amit megtudtam. Még több kérdés ötlött fel bennem. Ha jó vámpír lennék, megmondtam volna, hogy úgy éreztem, Ethan látta a gyémántszínt. Hiba volt, hogy ezt eltitkoltam? És azt, hogy a fiú Edward emlékeiről álmodik éjszakánként? Hogy ott lakik, ahol én éltem Charlie-val? Vajon tudják, hogy veszélyes vagyok a fiú számára? Szerelem hidegvérrel. A belenyugvás ebbe az érzésbe olyan gyönyörű volt, hogy elmosolyodtam. Túl izgatottan vártam a következő napot, hogy végre újra órám legyen Ethan osztályával, de a reggel hamar eljött…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés