Ahelyett, hogy elfogadtam volna a felém nyújtott kezet, eltátottam a számat.
Amelie csak felhúzta az egyik szemöldökét, aztán rám mosolygott.
- Ezek szerint nem tudtál róla. Érdekes – hallgatott el egy pillanatra. – Edward szerint rábólintottál, hogy te leszel a koszorúslány.
Hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem. Hogy micsoda leszek?! Koszorúslány?! A düh elemi erővel söpört végig rajtam. Edward komolyan képes azt állítani az új menyasszonyának, hogy én leszek az, aki a leendő felesége előtt az oltárhoz lépked?
- Megölöm – sziszegtem halkan, és az álmomban átélt érzések újult erővel támadtak fel bennem. Először főleg Amelie felé irányultak, de ahogy belenéztem a földszínű szempárba, bosszúm célkeresztje áthelyeződött. Edwardra.
- Bocsáss meg – csikorgattam a fogaimat –, de mennem kell. – Azzal hátat fordítottam neki és elindultam a másik irányba. Felkaptam kosaramat, és gyors tempóban indultam a kasszák felé. Csak a szerencsémnek köszönhettem – amiből mára nem jutott ki túl sok –, hogy nem vágódtam el, még jobban megalázva magam.
- Persze – bólintott vidáman, miközben felvette az én tempómat. Látszólag nem érzékelte a hangulatváltozásomat. Gyorsan kifizettem a fűszereket, és igyekeztem a szokásosnál kevesebb szerencsétlenkedni a pénztárnál. Amelie végig mellettem állt.
Aztán ajtón kilépve jobbra fordultam, hogy a parkolón átvágva hazafelé vegyem az irányt. Reméltem, hogy újdonsült ismerősöm nem akar velem tartani.
- Nem jössz át Cullenékhez este? Megbeszéljük a részleteket. – Megtorpantam.
- Este? – visszhangoztam. Rájöttem, milyen remek lehetőség bontakozott ki előttem. - Miért nem megyünk most?
- Most? – nézett rám értetlenül. – Nincs valami programod? Most mondtad, hogy menned kell.
- Meggondoltam magam – mosolyogtam és igyekeztem nem túl lelkesnek látszani. – Azt elintézhetem később is.
- Hát… végül is… rendben – felelte kissé tartózkodón. Furcsa – gondoltam –, egy szégyenlős vámpír.
- Van autód? – tértem a lényegre. Az én kocsim ugyebár a ház előtt parkolt, és nagyon nem vágytam rá, hogy a fél városon átsétáljak.
- Nincs – rázta meg a fejét. – Futottam.
- Aha. – Az agyam azonnal működésbe lendült és megoldást keresett. – Nem vinnél el? – csúszott ki a számon. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ezt vajon tényleg én mondtam-e vagy a túl merész énem, de aztán elnapoltam a kérdést és várakozásteljesen Amelie-re néztem. Nem látszott rajta, hogy meglepte volna a kérésem, csak bíztatóan rám mosolygott és intett a kezével, hogy lépjek közelebb. De abban a pillanatban megérkezett Emmett és mindent elrontott.
- Amelie – csattant fel. – Meg ne próbáld! – felső ajkát visszahúzta és kivillantotta hófehér fogait. Torkából vadállati hörgés szakadt fel.
Ijedtem hátrahőköltem. Tudtam, hogy mindez nem nekem szól, mégis. Félelmetes volt. És – ahogy szinte azonnal rájöttem, miután a figyelmemet már nem Amelie kötötte le – épp idejében érkezett. Rájöttem, mit is akartam csinálni. Hogy mekkora veszélyben voltam egészen addig a pillanatig, amíg Emmett meg nem érkezett. Majdnem felmásztam egy olyan vámpír hátára, akit éltemben először láttam! Talán én lettem volna a vacsorája… Megborzongtam.
- Emmett – csicseregte Amelie –, mit keresel errefelé?
Újabb morgás érkezett válaszul.
Amelie kényelmesen szembefordult vele, nem látszott rajta, hogy érdekelné Emmett hatalmas testi ereje. Épp ellenkezőleg. Magabiztosan mosolygott, de ez a mosoly más volt, mint amit nekem mutatott. Gúnyos – talán ez a legjobb szó rá. Teljesen megváltozott az arca. Eltűnt a játékosság a szeméből, és ahogy ajkai gonosz vigyorba torzultak, teljesen átrendeződtek – az előbb még barátságosnak látszó – arcvonások. Színjáték volt minden, és én azonnal bedőltem neki. A hideg futkosott a hátamon. Ennyire nem lehettem naiv. Hajlottam arra, hogy Edward miatt lassan elvesztem az ép eszemet. És az ítélőképességemet.
- Itt akarsz megtámadni? Nappal, a város közepén? – érdeklődött Amelie, szokásos csevegő hangnemet megütve. – Nemsokára a család tagja leszek. Nem akarhatod a testvéred menyasszonyát elpusztítani – bájolgott. – Megszakadna Edward szíve.
Emmett morgása tovább mélyült és vetett rám egy aggódó pillantást.
Hátratántorodtam ezektől a súlyos szavaktól. Biztos voltam benne, hogy Amelie nem hazudik. Most nem. Edwardnak bizonyára sokat jelent.
Forgott körülöttem a világ, és hamarosan rájöttem, hogy fizikailag is rosszul vagyok. Azok a nyavalyás gyógyszerek – gondoltam kétségbeesetten és valami kapaszkodó után nyúltam. A kezem egy parkolóórába ütközött. Jólesően támaszkodtam rá, mélyebb lélegzetvételekkel próbáltam leküzdeni egyre növekvő hányingeremet. Lehunytam a szememet és próbáltam a világot megállásra bírni. Éreztem a homlokomon kiütköző izzadságcseppeket.
De másodperceken belül valami elvonta a figyelmemet a saját rosszullétemről. Furcsa melegséget éreztem a bőrömön, és rémülve jöttem rá: néhány napsugár áttört a vastag esőfelhőkön.
- Emmett – kiáltottam idegesen. – Ki fog sütni a nap!
Egy pillanatig nem tudta hova tenni a kijelentésemet, de gyorsan rájött miről beszélek.
- Itt hagyhatlak? – kérdezte aggódva.
- Persze, semmi bajom – feleltem meglepve. Nem is tudtam, hogy Emmettnek van gondoskodó oldala is. – Csak menjetek már! – sürgettem őket.
Emmett csak bólintott és Amelie-re mordult:
- Gyerünk.
De a nő felszegte a fejét és nem mozdult.
- Nekem még dolgom van. – Emmett szeme figyelmeztetően megvillant. – Találkozunk otthon – folytatta zavartalanul, erősen megnyomva az utolsó szót. Sarkon fordult és szinte azonnal eltűnt.
A nap addigra teljesen előbújt a felhők mögül, és Emmett alakja kétségbeejtően kezdett hasonlítani valami félelmetesen torz tükörre, ami megsokszorozza a fényt és millió irányban szétszórja azt.
- Emmett! Menj már!
Vetett még rám egy utolsó pillantást, aztán végre teljesítette a kérésemet. Gyorsan körbenéztem és örömmel nyugtáztam, hogy senki nem látta a két ijesztően gyors eltűnést.

- Igen, apu. Nyugi, nem lesz semmi bajom. Igen, el tudok menni a szobámig. Nem, nem kell hazajönnöd. Rendben, pihenek. Szia – köszöntem el, majd kinyomtam a telefont. Mire nem jó, ha az ember kisvárosban lakik! – gondoltam gúnyosan. Szinte rögtön azután, hogy Emmették távoztak, felbukkant a boltvezető és megjegyezte, hogy kissé sápadt vagyok. Elmondtam neki, mi a bajom, erre kocsiba ültetett és hazahozott. De arról sajnos hosszas győzködés után sem tudtam lebeszélni, hogy felhívja Charlie-t. Ennek következtében bő fél órán át magyarázhattam, hogy már nem szédülök, és különben is nem vagyok halálos beteg.
Miután végre sikerült leráznom, nekiálltam vacsorát főzni, de szinte oda se figyeltem mit csinálok, ösztönösen dolgoztam. Annyiszor készítettem már halat, hogy lassan csukott szemmel is képes voltam végigcsinálni mindent. Gondolataim a délután történtek körül forogtak. Sehogy nem fért a fejembe, hogy manipulált Amelie olyan könnyen. Valami különleges képesség? Talán. És amit Edwardról mondott? Biztos voltam benne, hogy Edward valóban odáig van érte. Nem tudtam megmagyarázni miért, de éreztem. Ráadásul láttam valami furcsát Emmett tekintetében. Kósza könnycsepp gördült végig az arcomon. És Amelie? Miért kellettem neki pont én? Annyi más embert kiválaszthatott volna, de nem… neki én kellettem. Bosszú? De ugyan miért? Hisz Edward már az övé! Újabb könnycseppek követték az elsőt. Egy pillanatra azt kívántam, bár soha ne ismertem volna meg Edwardot, de aztán rájöttem, mennyire üres lett volna nélküle minden. Hiányzott. Nagyon. Szükségem volt rá…
- Aú – szisszentem fel hirtelen. Megszaladt a kés éle, és apró vágást ejtett az ujjamon. Azonnal kiserkent a vérem és egy kisebb sóhajtás kíséretében a csap alá tartottam a kezemet, hogy lemossam. Láttam, ahogy a vérem a vízzel keveredik, és azonnal felszínre törtek a James-szel való találkozás emlékei. Amikor Edward megmentette az életemet. Amikor harcolt értem. Amikor ott ült mellettem a kórházban. Nem hagyott magamra egy percre sem.
És én? Mit csinálok? Lemondok róla, anélkül, hogy tudnám, mi történt! Újabb terv kezdett körvonalazódni bennem. Holnap igenis meglátogatom a Cullen családot, és ezúttal nem hagyom magam eltántorítani. Hisz elvégre én leszek a koszorúslány. És ez kitűnő kifogást biztosít nekem. Csak minden jót kívánok nekik. Mélyen belül felzokogtam erre a gondolatra. Minden jót… Vajon lesz valaki, aki elhiszi majd ezt az átlátszó mesét? Nem valószínű. De már nem is érdekelt. Valami nagyon nem stimmelt. És én tudni akartam, mi az a valami.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés